ELMÉLKEDÉSEK, IMÁDSÁGOK A NAGYHÉTRE

 

A fejezet nem válik el élesen a Magyarázatoktól, mégis azokban inkább a liturgikus szövegek értelmezéséhez kaptunk segítséget, emez utalhat ugyan a liturgiára, mégis általánosabb érvényű; amellett ez is az értelemhez szól, de azon keresztül a spirituális tartalmakat állítja előtérbe.

Mivel e fejezet kapcsolódik leginkább a teológiai tartalmakhoz, indokolt óvatosság a szövegeknek két részre, katolikus és protestáns szekcióra osztása. Amivel nem azt mondjuk, hogy egyik nem tanulhat a másikéból, mégis, bizonyos kritikával kell olvasnia, nehogy ellentétbe kerüljön saját egyháza tanításával.

Az anyag természetesen sokszorosára gyarapítható. Nem a változatosságra, hanem az elmélyedésre törekedtünk.

 

1. KATOLIKUS SZEKCIÓ   666

 

1.1. Virágvasárnap  666

1.1.1. A görög liturgiából 666

1.1.2. Barsi Balázs: „Íme most fölmegyünk…”  – Ünnepélyes bevonulás  667

 

1.2. Nagycsütörtök  668

1.2.1. A görög liturgiából 668

1.2.2. Mauriac: A kenyértörés  670

1.2.3. Mauriac: A nagycsütörtöki szentlecke  672

1.2.4. Mauriac: Nagycsütörtök evangéliuma  673

1.2.5. Mauriac: A papi rend szentsége  674

1.2.6. Mauriac: Oltárfosztás  676

1.2.7. Mauriac: A Mandatum, vagyis a lábmosás  677

1.2.8. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk… „ – „A világosság
         a sötétségben világít” (Jn 1,5)680

 

1.3. Nagypéntek  682

1.3.1. A görög liturgiából682

1.3.2. Boldog Dom Columba Marmion: Krisztus misztériumai684

1.3.3. Mauriac: A zsidó húsvét694

1.3.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – „Saját Fiát nem kímélte az Isten”  695

 

1.4. Nagyszombat695

1.4.1. A görög liturgiából695

1.4.2. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Mária és János szombatja  696

1.4.3. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk… „ – „Alászállt a poklokra”  697

1.4.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk… „ – „Bemenni az ő nyugalmába”  698

 

1.5. Húsvétvasárnap  699

1.5.1. A görög liturgiából 699

 

 

2. PROTESTÁNS SZEKCIÓ   701

 

2.1. Virágvasárnap  701

2.1.1. Luther Márton virágvasárnapi prédikációjából

2.1.2. Joó Sándor prédikációjából701

 

2.2. Nagycsütörtök  702

2.2.1. A Heidelbergi Káté Az Úr szent vacsorájáról702

2.2.2. Luther Márton nagycsütörtöki prédikációjából

2.2.3. Ravasz László: Elmélkedés   703

2.2.4. A Második Helvét Hitvallásból (XXI. 2.)703

2.2.5. Luther Márton imádsága    703

2.2.6. Huszár Gál: Az Úr Jézus Krisztusnak Szentséges Vacsorájáról való prédikáció  703

2.2.7. Bornemissza Péter imádsága  705

2.2.8. Részletek Jóó Sándor prédikációiból Jézus főpapi imádságáról705

2.2.9. Joó Sándor prédikációja Jézus elfogatásáról (János 18,1-11)708

 

2.3. Nagypéntek  710

2.3.1. Luther Márton nagypénteki prédikációjából

2.3.2. Luther Márton: Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését?

2.3.3. Medgyesi Pál (XVII. sz): Krisztus és a lélek párbeszéde

2.3.4. Ravasz László: MIATTAM...712

2.3.5. Szikszai György (XVIII. sz.) nagypénteki imádsága713

2.3.6. Melius Juhász Péter: Imádság a bűnbocsánatért és igazulásért714

2.3.7. Alsólindvai Kultsár György postilláiból (16. sz.): Nagypénteken való
         predicatio Sz. János 19. részében  714

2.3.8. Ecsedi Báthory István (XVI. sz.) Meditációiból716

2.3.9. Huszár Gál: A Krisztusnak kínszenvedéséről való imádságok

2.3.10. Ráday Pál: A Fiúistennek imádása (1710)718

2.3.11. Joó Sándor: Ahogyan Jézus látta keresztet

2.3.12. Károlyi Péter prédikációi az Apostoli Credóról (részlet)722

 

2.4. Húsvétvasárnap  722

2.4.1. Huszár Dávid imádságoskönyvéből, 1577: Hálaadó imádság
         a Krisztus feltámadása által nyert kegyelemért722

2.4.2. Muraközy Gyula (1892-1961): Húsvéti imádság  723

2.4.4. Joó Sándor húsvéti prédikációjából (1965): „...Félelemmel és nagy örömmel...”  726

 

 

1. KATOLIKUS SZEKCIÓ

1. 1. Virágvasárnap

1.1.1. A görög liturgiából:

 

Kinek az ég a trónusa és a föld a lábzsámolya,

az Atya Isten Igéje és Vele együtt időtelen Fia,

ma az oktalan állat vemhére ülni alázkodott, s azon jött Bethániába.

Azért a héberek gyermekei gallyakat tartva kezükben,

hangosan így ünnepelték:

Oszanna a magasságban! Áldott aki jő, Izráel Királya!

 

Bementél a szent Városba, Urunk, a szamárnak vemhén ülve,

mert a szenvedéshez siettél eljutni, hogy betöltsed a törvényt s a prófétákat.

A héberek gyermekei pedig a feltámadás győzelmét hirdetve előre,

gallyakkal és pálmaágakkal fogadtak Téged, mondván:

Áldott vagy, óh Üdvözítő: irgalmazz nekünk.

 

Örvendj és vigadozz, Sionnak városa,

gyönyörködj és ujjongj, Istennek Egyháza,

mert íme a te Királyod eljött igazsággal,

szamár vemhén ülve és gyermekek által magasztalva.

Oszanna a magasságban!

Áldott vagy Te, akié a könyörület sokasága: irgalmazz nekünk.

 

Eljutva az egyik istenes ünneptől a másik istenes ünnephez,

a pálmaágaktól és gallyaktól siessünk, óh Hivők,

Krisztus szenvedéseinek tisztes és üdvösséges szertartására,

és lássuk Őt, amint önként viseli el érettünk a kínszenvedést,

s hálát adva, megfelelő dicséretet zengjünk Néki, így kiáltva:

Könyörületnek Forrása, és Üdvösségnek Révpartja, Urunk, dicsőség Néked!

 

1.1.2. Barsi Balázs: „Íme most fölmegyünk…”  – Ünnepélyes bevonulás

 

A virágvasárnapi körmenet valójában bevonulás. Különbözik a klasszikus értelemben vett körmenettől, amely azt fejezi ki, hogy Istentől indulunk és Istenhez érkezünk, illetve hogy a paradicsomból jöttünk, kiűzettünk onnan, és egykor visszatérünk oda. E mögött a gondolat mögött ott húzódik az a platonista felfogás, amely szerint lelkünk öröktől fogva létezik, csak lebukott a testbe, és egy hosszú tisztulási folyamaton átmenve visszatér majd a nagy mindenségbe, az istenség öntudatlan ősvalóságába.

Nem igaz az a vád, hogy a kereszténység egyszerűen megtagadta és kiirtotta az ókor ősi pogány ünnepeit. A kereszténység nem vetette el a pogányság legnemesebb ősi vágyait és szertartásainak tisztább gesztusait, elvetette azonban a mítoszokat és ideológiákat, amelyekkel a pogányság lehatárolta és emberi módon próbálta magyarázni az ember transzcendensre irányuló vágyait. Ma, az újraéledő pogányság korszakát élve különösen fontos tudatosítanunk ezt a megkülönböztetést, amelynek természetesen megvannak a maga liturgikus vonatkozásai is.

Az ókori ember az időt leegyszerűsítve körforgásként fogta fel. Ez az elképzelés Egyiptomban, a görögöknél és az asszíroknál szélsőséges következtetésekhez vezetett: minden ember, állat és forma reprodukálódik. A görög szobrok szépséges szomorúságában benne van ez a hiábavalóság- érzés is: olyan szép ez a világ, ez a kozmosz, de minek? Az idő effajta ciklikus elgondolása meglehetősen egyetemesnek mondható az ókorban.

Isten azonban szólt Ábrahámhoz. Ez az isteni hívás és a hozzá fűződő ígéretek mozdítják ki előző környezetéből, életformájából hitbeli ősatyánkat. Ettől kezdve a jövő határozza meg a jelent. Valami, pontosabban Valaki húzza, vonzza a fejlődő embert: egy szabad, szerető személy, az Isten. Az ember pedig a maga részéről belemegy ebbe a kalandba, amelynek fizikai kifejeződése az az út, amelyet Ábrahám bejár. Zarándokút lesz az élet, nem körforgás, nem körmenet többé, hanem egy hatalmas introitus, bevonulás. Amikor Ábrahámék letelepednek Kánaánban, megtörténik az a csoda, hogy egy sokkal fejlettebb civilizáció és kultúra nem asszimilálja a pátriárkák hitét, hanem a pátriárkák hite – amely szerint az idő lineáris, és a végső beteljesedés felé halad – szívja magába és alakítja át az ott élő őslakóknak a ciklikusan visszatérő időre épített vallásos képzeteit.

E linearitásba azért természetesen belejátszik ez utóbbi, halállal megjelölt, ígéreteket nem hordozó, ciklikus idő. (Nyilván ezért is énekli például a Christe Redemptor omnium kezdetű karácsonyi himnusz: „Testatur hoc presens dies, currens per anni circulum” – Bizonyság rá ez ünnepünk, fordulván teljes kört az év –, amelyben a „circulus” szó az idő körforgására utal.) Évről évre emlékezetünkbe idézzük és megjelenítjük ugyanazt a misztériumot, de az számunkra mégsem ugyanaz. Az a Nagyhét, amelyik most ezzel a bevonulással kezdődik, soha nem volt még, és soha nem ismétlődik újra. A liturgikus időt leginkább spirálvonalhoz lehetne hasonlítani, amelynek hegye mind jobban az ünnepelt misztériumnak, vagyis az örökkévalóság egy időbe becsapódott darabjának mélyére hatol.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a liturgikus ünneplés kiveszi az időből a halál fullánkját. Jóllehet itt a földön be vagyunk zárva a „kronosz”-ba, a reménytelen, halállal megjelölt időbe, amely visszakanyarodik önmagába (jelképe a saját farkába harapó kígyó), Isten Fia megtestesülése óta azonban egyszersmind már az „idők teljességében” is élünk, Jézussal tehát megkezdődött számunkra egy egészen más természetű idő, a „kairosz”, vagyis az üdvösség ideje. Rés támadt a világmindenség falán, kiszakadt az önmagába záródó idő. Keresztségünk révén bennünk él a szentháromságos örök Isten, új dimenzióba kerültünk, belénk költözött az örökkévalóság. Miközben tehát biológiailag a halál felé sodródunk, hitünk növekedésével s az Úr húsvétjának egyre élőbb reménységgel való megünneplése által gyorsuló mozgással haladunk a létezés, az élet ősforrása felé, mely elnyeli a halált.

A virágvasárnapi bevonulás azt fejezi ki, hogy onnan, ahol vagyunk: az élet sűrűjéből, hétköznapjaink taposómalmából indulva egyre közeledünk Jeruzsálem felé. Elhaladunk az Olajfák hegye mellett, majd megérkezünk a szent városba, s végül belépünk a szentélybe. És hogy mi minden történik az úton? Alig lehet elmondani szavakkal és gesztusokkal. Ebben a vonulásban benne van Jézus egész földi élete, amely valójában nem más, mint állandó Jeruzsálem felé tartás. Benne sűrűsödik az az út, amelyet Ábrahámtól kezdve az utolsó napig bejár a szent nép, amíg csak meg nem érkezik az örök Szentélybe. E nélkül az ünnepélyes bevonulás nélkül Virágvasárnap ünnepe nemcsak mérhetetlenül szegényebb, de lényegében érthetetlen is volna.

 

1.2. Nagycsütörtök

1.2.1. A görög liturgiából

 

A törvénytelen Júdás,

aki a Vacsorán Veled együtt, Urunk, mártotta kezét a tálba,

a törvénytelenekhez nyújtotta ki kezeit, hogy átvegye az ezüstpénzeket,

és ki számbavette a kenet értékét,

nem rettent meg elárulni Téged, a Felbecsülhetetlent.

ki a lábait a mosásra nyújtotta,

álnokul megcsókolta az Uralkodót, hogy elárulja Őt a törvényteleneknek;

kivettetvén pedig az apostolok karából, és eldobván a harminc ezüstpénzt,

nem láthatta a harmadnapi feltámadásodat,

amely által irgalmazz nekünk.

*

Akit Báránynak hirdetett Ézsaiás, önszántából leölésre jő,

hátát korbácsoknak adja, és orcáját ütéseknek,

arcát nem fordítja el a köpdösések szégyenétől,

és gyalázatos halálra ítéltetik

Mindezt önként fogadja a Bűntelen,

hogy mindeneknek ajándékul adja a halottakból való feltámadást.

*

Lázár feltámasztásáért Oszannát kiáltottak Hozzád a héberek fiai, óh emberszerető Urunk

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

A Te Vacsorádon, Krisztus Isten, előre megmondtad tanítványaidnak: Közületek egy elárul Engem,

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

Midőn János megkérdezte Tőled, Urunk, ki lesz a Te árulód, kenyér által rámutattál,

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

Harminc ezüstpénz és álnok csók által, kerestek halálra a zsidók Téged, óh Urunk,

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

A tisztálkodáskor így intetted tanítványaidat, Krisztus Isten: Úgy cselekedjetek, amiként látjátok,

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek, mondottad a tanítványaidnak, Krisztus Istenünk,

– de a törvényszegő Júdás mégsem akarta ezt megérteni.

*

A testvérszeretet legyen a sajátunk, mint Krisztusban testvéreknek,

ne pedig részvétlenség felebarátainkhoz,

nehogy mi is elítéltessünk, mint ama könyörtelen szolga a dénárokért,

és mint Júdás, kárt valljunk a késő bánatunkkal.

*

Mily fordulat tett téged, óh Júdás, az Üdvözítő árulójává?

Talán kirekesztett az apostolok közösségéből?

Talán megfosztott a gyógyítás adományától?

Talán amikor velük együtt étkeztél, eltaszított az asztaltól?

Talán midőn a többiek lábát mosta, a tiedet megvetette?

Óh, mennyei jóságnak lettél feledője!

Azért a te háládatlan érzületed ítéletnek esik alá,

hirdetjük pedig az Ő mérhetetlen hosszantűrését és nagy irgalmát.

*

Megváltottál minket drága véreddel a törvény átkától,

keresztre szegeztetvén és lándzsával átszúratván,

az embereknek a halhatatlanság forrását fakasztottad.

Üdvözítőnk, dicsőség Néked!

*

Mint ahogyan a tulajdon bárányát szemléli az anyajuh,

midőn azt leölésre hurcolják,

úgy követte Őt Mária,

és a többi asszonyokkal együtt emésztve magát ezeket kiáltotta:

Hová mégy, Gyermekem? Kinek a kedvéért végzed sürgős utadat?

Talán újabb menyegző van Kánában,

és oda igyekszel, hogy a vízből bort teremtsél nekik?

Veled menjek, Gyermekem, avagy várjalak meg inkább?

hallasd velem igédet, óh Ige,

és ne menj el hallgatagon énmellettem, kit tisztának tartottál meg,

mert vagy az én Fiam és Istenem.

*

(Krisztus:) Szempilláitokról, tanítványok, űzzétek el most az álmot,

mondottad, óh Krisztus,

imádságban virrasszatok, nehogy a kísértésbe vesszetek;

különösen Simon, mert az erősebbé a nagyobb megpróbáltatás.

Ismerj meg, óh Péter, Engem,

akit az egész teremtés dicsérve áld mindörökké.

(Péter:) Szentségtelen beszéd ne hagyja el soha ajkaimat, Uralkodóm,

Veled együtt halok meg, mint háládatos,

ha mindenki meg is tagad Téged – kiáltotta Péter,

mert nem test és vér, hanem a Te Atyád jelentett ki nékem Téged,

akit az egész teremtés dicsérve áld mindörökké.

(Krisztus:) Az isteni bölcsességnek és tudásnak mélységét

nem kutattad ki teljesen, óh ember,

sem az Én ítéleteimnek mélységeit fel nem fogtad – mondotta az Úr.

Test vagy, tehát ne dicsekedj,

mert háromszor is megtagadsz Engem,

akit az egész teremtés dicsérve áld mindörökké.

Megtagadsz majd, Simon, s azt hamar megteszed, amiképpen megmondatott,

és a hozzád közelítő leánytól megrémülsz – mondotta az Úr.

Ámde keservesen megkönnyezve, irgalmat találsz majd Nálam,

akit az egész teremtés dicsérve áld mindörökké.

 

1.2.2 Mauriac: A kenyértörés

A kenyér, mit nyújtok neked

Égi búzaföld virága,

Angyaloknak drága étek

Maga az Úr kínálja.

E kenyér, e gyötrelmes

Nem a világ engedelmes

Szolgáinak süttetett.

Ki értem él, annak adom.

Akarsz élni oldalamon?

Vedd és edd - az életet.

Jean Racine

 

Van egy pillanata a Nagycsütörtöknek, mely arra adatott, hogy a keresztény lélek az akkor nyert felbecsülhetetlen kegyelemnek örvendezzen. Azon az éjszakán, amidőn elárultatott, „az Úr Jézus vevé a kenyeret és hálát adván megtörte és mondotta: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely érettetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ugyanígy miután megvacsoráztak, vevé a kelyhet és mondá: Ez az újszövetség kelyhe az én véremben. Valahányszor ezt isszátok, az én emlékezetemre tegyétek.”

Méltán telik meg csordultig örömmel a lelkünk, ha arra az estére gondolunk, amikor a kicsi ostya felemelkedett a sötétségben tespedő világ felett. De ugyanezen az éjszakán történt az is, hogy az Úr Jézus elárultatott. Legjobb barátai még szájukban érezték a Kenyér ízét, amikor már eldöntetett róluk, hogy el fogják hagyni, meg fogják tagadni, és árulói lesznek. És mi, Nagycsütörtök ünnepén szintén érezzük még szánkban annak a kenyérnek ízét, mely már nem kenyér, még imádjuk a bennünk jelenvalót, Isten Fiának minden elképzelést meghaladó alázatosságát és már mennünk kell sietve, hogy haláltusájának színhelyére, a Getszemáne kertbe követhessük.

Jó lenne megállni kissé, jó lenne, ha fejünk megpihenhetne a vállán, ugyanott, ahol Szent János feje pihent. Jó lenne, ha lelkünkben új életre kelne a világ történelmének nagy pillanata, mikor a nagy csendben megtöretett a kenyér és néhány rövid szóval megpecsételtetett az az új szövetség, melyre a Teremtő teremtményével lépett. Az pedig, aki kimondta a sorsdöntő szavakat, látta gondolatban kehely fölé hajló papok, a tabernákulum előtt virrasztó szüzek milliárdjait, a szegények szolgálóinak légióit, akik mind ebből a Kenyérből táplálkoznak, akik mind ebben a Kenyérben látják mindennap megújuló áldozatuk zálogát; látta gondolatban az először áldozó gyermekek végeláthatatlan sorát, amint makulátlan, tiszta ajkukat nyújtják a szent Ostya felé. És látta, amint a szent Ostya érintésétől tisztátalan, szemérmetlen bűnösök, gyilkosok, prostituáltak százezrei nyerik vissza gyermekkoruk érintetlen tisztaságát, és olyanokká lesznek, mint a kisgyermekek. Már akkor, azon az éjszakán kibontakoztak lelki szemei előtt a pogányság beláthatatlan tengeréből Vezelay, Chartres ormai, mintegy várva az „élő Kenyeret, mely életet adjon a világnak”. Ahhoz, hogy ezt a lángoló örömben égő gondolatáramlást kimerítsük, még a Nagycsütörtök tavaszi pompájában tündöklő huszonnégy órája sem elég.

De véget ért a mise, be kell lépnünk az Olajfák kertjének sötét homályába. Egyetlen pillanatot sem szentelhetünk tovább az örömnek, mert úgy tetszett az Úrnak, hogy ugyanazon az éjszakán szerezze az Oltáriszentséget, amelyen ellenségeinek kiszolgáltatott. Ugyanakkor teljesedett be a nagy titok, amikor teste, mint a Kenyér megtöretni, és vére, mint a bor kiontatni készült. Világos, hogy a kis ostyának akkor kellett felemelkednie a világ fölé, amikor az áruló az éj leple alatt már elkövette az árulást, és Kaifás emberei már gyülekezni kezdtek.

Nyilvános élete folyamán csak egyetlen egyszer hirdette ki az Úr Jézus ezt az öröktől fogva szeretetében égő csodát, és azóta sem felejtette el, milyen vihart idézett fel vele; eszébe kellett jutnia, hogy hányan hagyták el azon a napon. Akkor nyíltan a kafarnaumi zsinagógában, az egybegyűlt hívek előtt mondta ki sokak megbotránkoztatására a még soha nem hallott szavakat. „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” – felelték sokan. És nem csak a zsidók zúgolódtak így, hanem a tanítványok is.

Először egyáltalán nem értették; majd mikor azt mondta: „Az Isten kenyere az égből száll alá és életet ad a világnak”, szavába vágtak és könyörögve kérték, hogy mindig ezt a kenyeret juttassa nekik. Ekkor úgy látszott, mintha az Úr Jézus odáig menne, hogy meglebbentse a titkok fátylát, mondván: „Én vagyok az élet kenyere; aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki hisz bennem, többé nem szomjazik.” A zsidók már akkor felháborodtak azon, hogy azt merte mondani, hogy ő „az élő kenyér”, holott tudták róla, hogy József fia; hiszen ismerték mindnyájan atyját és anyját. Ekkor Krisztus látván, hogy minden óvatosság hiábavaló, mintha egy csapásra kiszolgáltatta volna titkát. Szembefordul az emberi értelemmel. „Én vagyok az élet kenyere - mondja. Atyáitok mannát ettek és meghaltak. Íme a mennyből leszállott kenyér, hogy aki abból eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, mely a mennyből szállt alá: ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él; és a kenyér, melyet én adok, az én testem a világ életéért.”

És mert a csodálkozó és meghasonlott tömeg feléje zúdítja a kérdést, melyet az úgynevezett józan elemek mindig fel fognak vetni a világ végezetéig: Hogyan adhatja ez nekünk az Ő testét eledelül? – Jézus újra meg újra, kitartóan, a feszültségig ismétli, kiáltja, ha el is hagyják a lanyhák, ha meg is zavarodnak a félénkek: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” A Nagycsütörtök misztériumát előre jelezte az Úr Kafarnaumban, a zsinagóga színe előtt. És akkor – mondja az evangélium – sokan elhagyták őt a tanítványok közül, és nem mutatkoztak többé vele. Az Eukarisztia is olyan ebben, mint a Kereszt: alig hogy megjelenik, megosztja a lelkeket. Az ember hitének és Krisztus iránti szeretetének próbakövévé válik. Jézus pedig szomorú szemmel nézett azok után, akik eltávolodtak tőle; és fájó pillantása nem csak azt a néhány szegény, kérges szívű zsidót követte, hanem bennük minden lelket, akiket szent titka az idők végezetéig botránkoztatni fog. Ott látta köztük a nagy eltévedt nyájat, melyet a nyugati egyházszakadás hajtott el az élő vizek forrásától; ott látta köztük azokat a bölcselőket és tudósokat, akik csak abban hisznek, amit látnak; a gúnyolódó és istenkáromló lelkeket, akik mindenkor a néma kis ostya és az önmagát sohasem védő bárány ellen acsarkodnak; látta a régi históriákban megírt embert, aki sárba tiporja a szent Eukarisztiát, a harmincéves háború garázda zsoldosát, amint a szent Ostyával eteti a lovát, és látta 1930 tavaszán Párizsban a világi dámákat, amint lelkesen tapsolnak a filmnek, melyben a legméltóságosabb Oltáriszentség bemocskoltatik.

És mikor végképp eltűntek szeme elől a hitehagyók, Jézus a tizenkettővel egyedül maradt; ekkor intézte hozzájuk azt a kérdést, mely mintha mindmáig fülünkbe csengene: És ti, ti is el akartok engem hagyni?

Ezzel a kérdéssel kérleli a Teremtő az idők végezetéig az Ő teremtményeit.

 

1.2.3. Mauriac: A nagycsütörtöki szentlecke

„Ők állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésnek közösségében és az imádságban.”

 

A korintusiakhoz írt első levél 11. fejezete a nagycsütörtöki szentmise szentleckéje. Megtudjuk belőle, hogy a tanítványok már az Úr halálának másodnapján ugyanazt hitték, amit mi hiszünk, és ugyanazt tették, amit mi teszünk, amikor csaknem kétezer évvel később az Úrfelmutatás pillanatában, vagy az Úr asztalához járultunkban meghajtjuk fejünket.

Amikor a korintusi egyházban súlyos rendetlenségek harapództak el, és a szent titkok bemutatása nem az eredeti előírások tisztaságában történt, Szent Pál újból eszükbe juttatja a híveknek azt, amit jól tudtak addig is, mondván: „Mert én az Úrtól vettem, amit közöltem is veletek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott…” és folytatja exhortációját az utolsó vacsora leírásával, melyet már idéztünk az imént. Azután hozzáfűzi még: „Mert valahányszor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jő.”

Ugyanazt az áldozatot mutatjuk be még ma is. „Ugyanaz a Krisztus áldozza fel magát a pap közbenjárására az oltáron, mint aki annak idején a kereszten áldozta fel magát” – tanítja a tridenti zsinat. Ezt az értünk adatott testet és vért mutatjuk be az Atyának vértelen áldozatképpen a kenyér és a bor színe alatt. A kereszténység hajnalhasadása óta semmi sem változott, hacsak nem a konszekrációt és a kommuniót megelőző és követő imák sorrendje.

A déli szentmisén, amikor a nagy és zsúfolt plébániatemplomok részvétlen tömegének közepette a kapu közelében várják az urak, mikor végez a pap, gondolnak-e vajon arra, hogy ott az oltáron ugyanaz az áldozat teljesedik be, mint az emberi történelem egy bizonyos pillanatában a Kálváriának nevezett helyen.

Ezzel szemben, ugyanezekben a plébániatemplomokban a hajnali szentmisén, vagy egyes szent közösségek miséjén még a közömbös szemlélőnek is meg kell érezni azt az atmoszférát, melyet az Úr valóságos jelenléte az oltáron teremt maga körül és amely a legkisebb, legjelentéktelenebb kápolnát is katakombák varázsával telíti meg. „Semmi sem érzékelteti jobban a kereszténység örökkévalóságát, – írja Jacques Riviére – mint ezek a csendes misék, az időnként felhangzó imatöredékek, az adoráló pap hosszas némasága, ezek a csaknem az éjszakában kezdődő szentmisék.” De vajon csakugyan hitt-e Szent Pál Jézus Krisztus valóságos jelenlétének megfoghatatlan titkában, melyben minden katolikus léleknek hinnie kell? A korintusiakat például így oktatja: „Aki tehát méltatlanul eszi ezt a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen… mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem különbözteti meg az Úr testét.”

Nem csak azt hitte az első keresztények közössége, amit mi hiszünk, de ugyanúgy viselkedett is az Eukarisztia előtt, mint ahogy ma viselkednek a katolikusok, akik egyedül őrizték meg és tartották fenn „az Úr testének megkülönböztetését.”

Az ember lelkében titokzatos egységben olvadnak össze a legkülönbözőbb érzelmek szentáldozás előtt: rettegés és bizalom, önátadás és lelkiismeret-furdalás, szégyen és szeretet. A bűnös ember az Úr asztalához járul, és a kis ostya félelmetesen fehér fénye rávilágít mindarra, amit nem tud meg nem történtté tenni többé. Senki sem ismerheti magát, amíg a cibórium fölé emelkedő kis ostya világosságában meg nem látta a lelkét. Csodálatosan finom inspiráció vezette az egyházat, amikor éppen ebben a pillanatban a százados szavait mondatja el a pappal és hívőkkel: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd…” Kafarnaum óta mindig meghallgatta Jézus Krisztus ezt az imát. Ha tudja is az áldozó lelkében, hogy bűnei vannak, már nem az ő lelkét terhelik abban a pillanatban; valaki más magára vállalta azokat, amikor a pap feloldozásában Krisztus bocsánata a lelkébe szállott. És nyomorúsága nem hogy kétségbe ejtené, de megérteti vele, hogy milyen nagy az a szeretet, amely körülveszi. A bűnösnek előjogai vannak; a bűnös előjogának nagy ára van. Úgy kellett, hogy a szeretet nagyon mélyről emelje fel őt. De ez ne nyugtalanítsa a bűnös ember szívét; merítsen bátorságot saját lelkének buzgalmában, mely lehet, hogy Istentől való. Hogy Istent szeretjük, bizonyítja, hogy Isten is szeret bennünket, mert Istent szeretni Isten ajándéka, és mert mindazt, amit bennünk megjutalmaz, végeredményben tőle kaptuk. Ez a szinte esztelenségnek látszó bizalom véget vet minden kétségünknek, aggályunknak, és bűneink emlékét is kimossa lelkünkből. A pap szerpapjainak közepette megindul a térdeplő hívek felé.

Boldog, aki mikor a szentáldozás után helyére ér, nem keresi a szavakat, csak csendben imád. Nagycsütörtök estéjén a szeretett tanítvány feje Krisztus keblén pihent. Nagycsütörtök óta Krisztus pihen barátainak szívében, és pedig nem egyszer, hanem ha tisztaszívűek a barátai, minden áldott reggelen.

A hívő lélek vigyázzon magára és a szentáldozásban nyert érezhető kegyelemnek ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget. Lehet, hogy az, aki az Úr asztalánál száraznak, kiaszottnak érzi lelkét, napközben, amikor legkevésbé várná, amikor valami egészen közömbös munkát végez, hirtelen megérzi Krisztus áldásos jelenlétét; az is lehet, hogy éppen a leghevesebb kísértés gyötri, amikor kétséget kizáró biztonsággal érzi meg, hogy mennyei biztonság van lelkében; mintha valósággal hallaná az Úr szavát: „Én vagyok, ne féljetek.” A gyakori áldozás csaknem mindenkori gyümölcse, mely minden érezhető kegyelmeknél felbecsülhetetlenebb kegyelem: a belső világosság megnövekedése, vagy ami még ennél is több: erő, hogy Istent szolgálhassuk.

 

1.2.4. Mauriac: Nagycsütörtök evangéliuma

„Egy Isten, aki végtelen szeretettel szeretett bennünket” (Corneille)

 

A Nagycsütörtök evangéliumát Szent János evangélista 13. fejezetéből vesszük. Jézus megmosta az apostolok lábát; nem csak szóval, hanem példával is tanítja, hogy szeressék egymást; és Júdás lábát is megmossa. Ott áll már haláltusájának, tenger szenvedésének valósága előtt, és letérdel azok elé, akikről tudja, hogy el fogják hagyni, és el fogják árulni őt. Azt már megmutatta nekik, hogy az „Emberfia nem azért jött, hogy szolgálják, hanem hogy szolgáljon.” Szolgálja őket, és ezekben a szegény, szorongó emberekben, amint ott az alkonyodó ég alatt körülveszik, és kérdésekkel ostromolják, bennünket szolgál. Nem törődik Simon Péter ellenállásával, csak reájuk néz, és azt mondja: „Nem vagytok valamennyien tiszták…” Köpenyét a lábmosás előtt letette; most felveszi újra, és asztalhoz ül. Azután odanyújtja Júdásnak a kenyeret, és ráolvassa az ítéletet mindörökre. A szerencsétlen ember kinyitja az ajtót és eltűnik a sötétségben. A tizenegy tanítvány riadtan hallgat; Jézus megszólítja őket: „Fiacskáim!” és azt mondja: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, hogy ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja mindenki megismerni, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymáshoz…” Péter megkérdezi tőle: „Uram, hová mégy?” És ígéri, hogy mindenhova követni fogja, hogy életét is kész odaadni érte. Így vagyunk vele mi is. Önmagunk fölé emelkedünk és azt hisszük, hogy minden lemondásra készek vagyunk: „Az életemet adnám érted…” Messziről azt hiszi szegény szívünk, hogy nem is olyan nehéz az. Ó, pedig hányszor szólalt meg már nekünk is a kakas úgy, mint annak idején Simon Péternek. És mi még csak „ki sem mentünk”, még csak „keserves sírásra sem fakadtunk”.

Leszállt az éj. Most hallgassanak mélyen Jézus barátai, a kevesek, akiket a világban talált. Most ő szól hozzájuk kimondhatatlan szeretettel; sajnálja őket Ő, akit ezen az éjszakán nem fog sajnálni senki; bátorítja őket: „Nem hagylak árván benneteket.” És föltárja előttük az emberi lelkekben folytatódó életének misztériumát, a lelkek Istennel való egyesülésének titkát: „ha valaki engem szeret, az én beszédemet megtartja: és Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála.” Ezt az ígéretet az évszázadok egymásutánjában meg is tartotta a lelkek millióival szemben. Ő a „szőlőtő”, mi a „szőlővessző”; belőle élünk. Úgy kell szeretnünk egymást, ahogy ő szeretett minket. És íme, már ki is jelenti nekik, akik ott körülveszik, hogy meddig megy szeretetében. „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért.” Így beszélt hozzájuk, akik nem maguk választották őt, hanem akiket Ő választott, akiket nevükön szólított, akiket magához kapcsolt, akikkel mintegy azonosította magát. (A papok ezen a helyen hosszasabban imádkozzanak.) Kijelenti nekik, hogy a világ gyűlölni fogja őket, mint ahogy Őt magát is gyűlöli. De hogy ne féljenek: olyan öröm vár rájuk, melyet senki el nem vehet tőlük. Ebben a pillanatban már nem kételkednek az apostolok. Jézus rájuk tekint, és talán szomorúan mosolyog, amikor mondja nekik: „Most hisztek…” Tudja, hogy közeleg az óra, amikor hitük meginog. Pedig milyen hatalmas megerősítés volt abban, amikor azt kiáltotta feléjük: „Bízzatok, én meggyőztem a világot!”

Ne menjünk tovább: hatoljunk be mi is a homályba. Holnap, pénteken nem konszekrálnak egyetlen ostyát sem; azt az egyet, melyet e célra tettek el, Nagycsütörtökön a celebráló pap a rejtekhelyére viszi. Az oltár üres. A Pange lingua himnusza szól mindaddig, amíg az Oltáriszentség előre elkészített sírjában nem pihen. A vecsernye zsoltárainak recitálása közben megfosztja ékességeitől az oltárt a pap. Az Egyház megkezdi Krisztusával a kínszenvedést. Elnémult minden harang a feltámadásig.

 

1.2.5. Mauriac: A papi rend szentsége

A pap, akiben a felkentség fellege ellepi azt, ami emberi. Azzal, hogy megjelent, felkavarja, ami alantas és bujkáló. A föld reng Jézus Krisztus lépése alatt. A nyulak ketrecében benn már a menyét…

Paul Claudel

 

Mikor az Eukarisztia leköti figyelmünket, ne feledkezzünk meg egy másik szentségről, melyet ugyancsak Nagycsütörtökön szerzett az Úr: gondoljunk a papi rend szentségére is: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Valahányszor ezt a kelyhet isszátok, az én emlékezetemre tegyétek…

Ők tizenketten, az apostolok, voltak az első papok. Az első rossz pap Júdás volt. Annyira tudták, hogy ők most már nem olyanok, mint a többi emberek, hogy miután Jézus eltűnt szemük elől, első dolguk volt, hogy az áruló Júdás helyébe valaki mást válasszanak maguk közül: „Szükséges, hogy ama férfiak közül, kik együtt voltak velünk, mikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt kezdve János keresztségétől addig a napig, melyen felvétetett tőlünk, azok közül valaki az Ő feltámadásának tanúságtevője legyen velünk együtt.” Mátyásra esett a választás, aki azután a tizenegy apostolhoz csatlakozott. Így szenteltettek pappá, így lettek ősei egy megszámlálhatatlan tagú óriás családnak. A szentség Krisztussal megjelent a világban. Az Egyház szent: függetlenül attól, hogy az egyén nyomorult, esendő, árulásra kész. „Az Egyház dicsősége az, – írja Jacques Maritain – hogy tagjai bűnös emberek, maga mégis szent marad.” A választottak a világ végezetéig szüntelenül magasra emelik kezükben Isten Bárányát, aki magára veszi a világ bűneit. István már a kézfeltevés erejében lett diakónussá – ugyanaz az István, akiről az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy mikor a főtanács előtt megjelent, úgy ragyogott az arca, mint egy angyalé. Az István arcát beragyogó fénysugár nem homályosodott el azóta sem; dacolt az idővel, dacolt sok lélek árulásával, hittagadásával, és mindig ott tündökölt sok ismeretlenségben élő pap homlokán; az ars-i plébános szegény, csúnya arcán is ott sugárzott.

Ez a nagycsütörtöki kegyelem fenn fog maradni az idők legvégéig, az utolsó papig, aki egy félig romba dőlt mindenség oltárán mondja majd el az utolsó szentmisét. Ezeket az embereket a Nagycsütörtök adta az örökkévalóság számára, jel ragyog a homlokukon, jel adatott nekik. Hozzánk hasonlók és mégis annyira mások – és talán sohasem voltak olyan megdöbbentőek, mint ebben a mi pogány századunkban. Azt mondják, hogy kevés a pap? Csodálatos titok, hogy ennyien vannak! A földi javakból nemigen jut nekik: szűzi tisztaság, magány, gyűlölet, gyakran kigúnyolás, főként pedig a környező világ közönye az osztályrészük, amelyben úgy látszik, nincs számukra hely. Ezt a részt választották maguknak. Sehol semmi szemmel látható egyszerűség; munkájuk nem egyszer egészen materiálisnak látszik, és az emberek nagy része olybá veszi őket, mintha a falu bírájához, vagy a temetkezési vállalatok tisztviselőihez hasonló tisztet töltenének be. Pogány atmoszféra veszi körül őket. A világ kinevetné erényeiket, ha hinne bennük, de nem hiszi el, hogy erényesek. Kémkednek utánuk, ezer hang hirdeti, ha egyikük elbukik. Azon pedig, hogy a többiek, a sokak ismeretlenségben munkálkodnak, ott ülnek a haldokló beteg ágya mellett, gyermekpatronázsok udvarán futkosnak ide-oda, nem csodálkozik senki sem. Ki tudná felmérni a falusi pap magányosságát a zárkózott, néha Krisztus szellemével szemben ellenségesen érző nép között. Belépünk valamely falusi templomba; nincs benne senki, csak egy öreg plébános térdel a szentélyben, egyedül ő virraszt Mesterével. Krisztusnak róluk mondott szavai mindennap újra valóságot öltenek: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé; gyűlöletesek lesztek mindenhol az én nevemért…” Évszázadok óta, ama Nagycsütörtök óta mindig akadtak emberek, akik vállalják ezt a gyűlöletet és lemondanak minden emberi vigasztalásról. Elvesztik életüket, mert egyszer valaki ezt a szinte esztelennek látszó ígéretet tette nekik: „Aki megtartja életét, elveszti azt, aki elveszti életét énérettem, megtalálja azt…” És: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.”

De kitartanak-e majd, ha semmi örömben nem részesülnek idelent? „Hogy mit teszel, Uram? – mondta Krisztusának Perreyve abbé a felszentelés előtti estén – kiszolgáltatod magad nekem, rám hagyatkozol. Kezembe adod Testedet, élhetek vele, és más lelkeknek is kiszolgáltathatom… Megérinthetlek, magammal vihetlek, tehetek bármit veled, és Te hagyod. Annak ajkára tehetlek, akinek akarom, és soha nem ellenkezel…” Igen a papok, a szent papok jutalmukat ebben a mérhetetlen szeretetben kapják meg.

Azokat a keresztényeket, akik a hitük szerinti életre törekszenek, nem nyugtalaníthatják az elkerülhetetlen botrányok, ha szem előtt tartják a katolikus papság szentségét. Csak dicsekedjenek az eretnekek azzal, hogy ők idegen istenség nélkül is Istenhez találnak! Azt hiszik, hogy a katolikus lélek soha sincs egyedül az Atyával, hogy nem élvezi, ha méltónak bizonyult, a kontempláció és az egyesülés gyönyörűségeit? De a katolicizmus éppen azzal mutatja meg, hogy ő a valóságos és igazi Egyház, hogy bukott és megsebzett természetünkhöz alkalmazkodik. Csak benne válik valósággá az, amit Krisztus Nagycsütörtökön ígért tanítványainak, mondván: „Nem hagylak árván titeket.” Már nyilvános életének legkezdetén bebizonyította Jézus, hogy az Emberfiának hatalom adatott a bűnök megbocsátására. És ezt a hatalmat átruházta papjaira, amikor azt mondotta nekik: „Megbocsáttatnak bűnei, akiknek megbocsátjátok.” A protestánsok a bűnbánat szentségében csak a könnyen és olcsón elérhető feloldozást látják, mely után bátran kezdheti elölről bűnös életét az ember. Ezzel a torzítással szemben tehetetlenek vagyunk. Hangoztassuk mindig újra meg újra, hogy a feloldozás csak akkor érvényes, ha a lélek gyűlöli bűnét, ami már bizonyos esetekben önmagában is nagyon nehéz; majd el kell határoznia, és meg kell fogadnia, hogy bűnébe többé vissza nem esik, és pedig nem csak szóval, hanem mélységes, benső Istenbe kapcsolódással, melynek egyedül Isten a bírája és tanúja. A büntetéstől való félelem korántsem elég Isten szeretete nélkül. Senkinek sem lehet bocsánatban része, ha nem mozdul meg benne a szeretet. A látható pap személyében a láthatatlan Krisztus bocsátja meg bűneinket. Ő nyitja meg szent szívét előttünk; ezért a törekvő hívő, ha haladni akar Isten felé, nem csak hogy meggyónja bűneit, hanem elfogadja a pap vezetését ezen a nehéz úton. „Nem hagylak árván titeket…” A lelkiatyaságtól irtózik a világ, és mégis ebben van az üdvösség záloga. Igaz, hogy az emberi gőg csak nehezen adja meg magát, de annál csodálatosabbak megalázkodásának gyümölcsei. Különben sem tehetnénk semmit, ami annyira biztosítaná belső szabadságunkat, mint ez az önkéntes behódolás. Mert ezt a könnyű igát, melyet senki sem kényszerít ránk, akarnunk kell, viselésébe minden nap megújuló szabad elhatározással kell beleegyeznünk. A hívő meghódol, hogy meneküljön a rabszolgaságtól, aláveti magát, hogy szabadságát megőrizhesse. Lehetséges, hogy szenvedünk alatta, lehetséges, hogy maguk a szentek is szenvedtek. Meglehet, hogy a lélek vezetése sokaknak megpróbáltatást és inkább akadályt, mint hathatós segítséget jelent; az is lehet, hogy ezzel szemben voltak a katolicizmuson kívülálló lelkek, akik minden ehhez hasonló segítség nélkül igen magasra emelkedtek.

De talán éppen ez hiányzott belőlük: a mindhalálig engedelmes nagycsütörtöki Krisztushoz való hasonlatosság. Talán éppen ez az utolsó nagy vereség és megalázkodás teszi teljessé a keresztény lélek diadalát. A gyóntatóval szemben való megalázkodás minden hívőnek módot ad arra, hogy saját énjét megtagadja, ami nélkül senki sem járhat Krisztus nyomdokaiban. Aztán meg csak így tudunk szembenézni önmagunkkal. Mert a magunk szemével soha sem láthatjuk meg magunkat igazán. „Ha ismernéd bűneidet, megijednél.” Pascal ezt vélte hallani Krisztustól. Senki sem lehet bírája önmagának; ismerünk kell magunkat, és még sem szabad megijednünk. Ebben az egyensúlyhelyzetben tartja meg a katolikus hívőt a lelki vezető: a vakmerő bizalmatlan lesz önmagával szemben, a félénk lélek pedig bátorságot merít, és megtanulja, mit akart Szent János, amikor azt mondotta: „És ha a mi szívünk elítél is bennünket, Isten nagyobb, mint a mi szívünk.”

Nem embernek vetjük magunkat alá, hanem Jézus Krisztusnak, akit a lelki vezető helyettesít. Csodálatos valóság az, hogy a legegyszerűbb pap is mennyire személytelenné válik, mennyire mássá alakul át ott a szemünk előtt, mikor magára teszi a stólát, és kezét lehajtott fejünk fölé emeli. Ez az ember, ez a pap maga is egy másik papnak veti alá magát. A pápa is a gyóntató elé járul, ő is vezetés alatt áll. Ha térdre borulunk valaki előtt, az is elmegy valakihez és térdre borul. Aki ítél, szintén megítéltetik. Meghallgatja bűneinket, de az ő bűneit meggyónta ő is. A bűnök megvallása, a vezeklés, a bűnbánat közös, szent, atyai öröksége minden papnak és minden hívőnek.

Bizonyos, hogy megbocsáttatnak bűneink. Amit Jézus az inaszakadtnak mondott, azt külön megismétli folyamatosan nekünk: „Menj, a te bűneid meg vannak bocsátva.” A békecsókot nyomorult szívünk legmélyebb mélyén fogadjuk. A legaljasabb ember lelke is fehér lappá válik tőle, kis gyermek lesz belőle, újra kezdheti, újra írhatja életét – mert soha sincs későn ahhoz, hogy szentté legyen az ember – és a kegyelemnek ez a mérhetetlen áradata azon az első Nagycsütörtökön indult el útjára, amikor az első tanítványok szenteltettek pappá.

 

1.2.6. Mauriac: Oltárfosztás

„A vér befedte mezítelenségünket”

Sienai Szent Katalin

 

A Nagycsütörtök rövid vecsernyéje után a szertartást végző papok megfosztják az oltárt minden ékességétől, miközben a karral együtt a 21. zsoltárt recitálják. Ennek a zsoltárnak első sorát kiáltotta a haldokló Krisztus a keresztfán: „Deus Deus meus quare me derelinquisti? – Uram, Uram miért hagytál el engem?”

Az evangélisták nem hátrálnak meg e látszólagos vereség beismerése elől. A kelyhet fenékig kellett üríteni, egészen a tökéletes elhagyatottságig. Abban a pillanatban csak Krisztus legyőzött embersége volt nyilvánvaló. Hogyan hihette Isten Fia magáról, hogy elhagyatott? És vajon nem ismerte-e, nem fogadta-e el mártíriumát jó előre? Biztos, hogy tudta ezt, és tudta azt is, hogy mindez, ami akkor érte, megjövendöltetett ugyanabban a 21. zsoltárban, melynek első sorában kiáltott fel mennyei Atyjához. Ott álltak az írástudók a kereszt lábánál, ingatták fejüket, és gúnnyal illették a haldoklót a kereszten, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy összefüggésbe hozza Jézus kétségbeesett kiáltását a zsoltár azután következő soraival: „Az emberek gyaláznak és nevetnek, a nép közül kinevetnek. Gúnyoló szóval illet, aki lát, fejet csóvál, elvonja nyakát. Az Úrban bízott segítse hát meg! Szerette, hát most szabadítsa meg!”

Pedig bizony ugyanígy gúnyolták a papi fejedelmek a megfeszített Krisztust. Bizony, azt kiáltották gúnyosan feléje, hogy ő, aki megmentett másokat, mutassa meg, mit tud, és mentse meg önmagát. És nem követelték-e tőle, hogy mivel Isten Fiának mondotta magát, most szálljon le a keresztről?

Azoknak pedig, akik ismerték az írásokat, emlékezniök kellett volna a 18. és 19. versekre, amelyek döbbenetesen tanúskodnak a szörnyű pillanat mellett: „Foderunt manus meas et pedes meos. Dinumeraverunt omnia ossa mea. – Általverték kezemet és lábamat, s megszámlálták minden csontomat.”

„Diviserunt sibi vestimenta mea et super vestem meam miserunt sortem.– Elosztották ruháimat maguk között, sorsot vetettek köntösömre.”

És ez a 21. zsoltár, mely a kétségbeesett ember sikolyával kezdődik, olyan győzelem ígéretével végződik, melyet csak a Keresztrefeszített válthatott valóra: „Magukba térnek és hozzá esdenek a föld legvégső végei, leborulnak előtte a népek minden nemzetségei. Mert Istené az uralom és ő országol a pogányokon.”

 

1.2.7. Mauriac: A Mandatum, vagyis a lábmosás

„Mert mi tudjuk, hogy a halálból az életbe jöttünk, mert szerettük testvéreinket…” Szent János I. levele

 

Oltárfosztás után következik a mandatumnak nevezett szertartás. (Nevét az antifona kezdő szavai után nyerte: Mandatum novum do vobis – Új parancsot adok nektek.) Először eléneklik az evangéliumot: „Ante diem festum Paschae”. A szertartást végző pap azután leteszi a palástot, vászonkendőt köt maga elé, és megmossa a tizenkét kispap, ministráns vagy szegény lábát. Mindegyik elé letérdel, majd megmossa, megtörli és megcsókolja sorra a feléje nyújtott lábakat. Közben azt a vászonkendőt használja, melyet a diakónus nyújt neki. A lábmosást kísérő zsoltárok mind a világot átalakító új törvényt zengik, a szeretet törvényét, melyet nem ismert az ó-világ: „Úgy ismerik meg az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz.” És: „Maradjon bennetek a hit, remény és szeretet, de a három közül legnagyobb a szeretet.” Végül pedig: „Ahol szeretet van, ott az Isten.”

Ezzel a minden Nagycsütörtökön megújuló lábmosással és ezekkel a lábmosás értelmét világosan meghatározó szavakkal azt bizonyítja az Egyház, hogy tudatában van annak a szeretetnek, mely Nagycsütörtökön ömlik ki a világra, tudatában van annak, hogy küldetést nyert arra, hogy ápolja és terjessze ezt a szeretetet. Ez a tudat mindenestől ellenkezik az emberi természettel. Krisztus szeretete Nagycsütörtök óta küszködve tör utat magának, az emberi gyűlölködések között. Még akkor is önző céljaikra használták fel az emberek ezt a szeretetet, amikor színleg elfogadták. Nem egyszer irgalmatlan vérontásra, hajthatatlan zsarnokságra szolgált ürügyül. A szeretet csak Krisztusban virágzik. A világ azzal vádolja meg a hívőket, hogy csak érdekből, csak a túlvilági jutalmak reményében cselekszenek hitük szerint; nem ismerik ezt a szeretetet, mely minden emberfeletti önfeláldozás forrása, s melynek az Egyház megszámlálhatatlan példáját őrzi. Krisztust szeretni különösképpen az Eukarisztiában, és embertársunkat szeretni – ez egy és ugyanaz; ez a két parancs tulajdonképpen egy parancs: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” Ebben nincs számítás, a jutalmak előzetes latolgatása; itt csak arról van szó, hogy szeretni kell. Krisztusnak úgy a tanítványokhoz, mint utóbb mennyei Atyjához intézett szavaiban mindaz benne van, amit azóta a boldog szentek seregének szeretete kiáltott feléje; a lábmosás is előkép csupán, és a világot megújító irgalmas cselekedeteket példázza. Ezen a szent éjszakán örök hasonlatosság születik a mindenkor szenvedők teste és Isten Fiának szenvedő teste között. Krisztus barátainak két nagy családja támadt: azok, akik közvetlenül Krisztus fájdalmas emberségének megvigasztalására adják életüket, vagyis részt kérnek kínszenvedéséből, és azok, akik a szegények, betegek, rabok, bélpoklosok és az emberiség számkivetettjeinek szenvedő testében akarják szolgálni Őt.

Az első nagy család, a szemlélődők családja, megbotránkoztatja a világot, mely még csak nem is sejti kimerítő munkásságukat. A világ nem értheti meg, mit jelent egy szenvedő Krisztus elmélkedésében elhamvadt lélek. Madame Jeanne Ancelet-Hustache „Egy középkori domonkos kolostor misztikus élete” című könyvének néhány sora talán kissé jobb belátásra bírja őket. Azt olvassuk benne, hogy a szerzetesnők egyike látni vélte, amint az Úr Jézust gyötrik. Ez a látomás olyan fájdalommal töltötte el a szívét, hogy attól kezdve soha többé nem tudott aludni. Este, kompletórium után lepihent, de mielőtt még minden nővér lefeküdt volna, ő már újból ismét fenn volt, és addig imádkozott a dormitóriumban, amíg a kórust ki nem nyitották. Matutinum után a kórusban maradt. Télen, ha nagyon hideg volt, egy takarót dobott a vállára, de a kórust akkor sem hagyta el. Egyetlen egyszer feküdt vissza csupán, de akkor a prima órájában látni vélte az Urat, aki azt mondta neki: „Ebben az órában álltam a törvényszék előtt, te fekszel és alszol.”

Őröltség talán, Szent Pál maga is így nevezi. És valóban, a szeretet balgasága az, amit a Nagycsütörtök áraszt szét a világban, ahol azonban olyan ellenállásra talál, mely nem szűnik meg a világ végezetéig. A pogányság, mely látszólag le volna győzve, de nincs legyőzve mindenütt, legalantasabb formájába él tovább az emberek szívében. Az emberi értelem lázong a tűz ellen, melyet Krisztus a csütörtökről péntekre virradó éjjel gyújtott lángra; minden hatalmával küzd ellene. Még a világtörténelemnek ezen keresztény korszakán is átvonul a nagy szellemek egész láncolata Rabelais-től Montaigne-ig, Moliere-től Voltaire-ig, Spinozától Goethe-ig és Nietzsche-ig, akik tagadják az eredendő bűnt, elfogadják a természetet, csak a természetre támaszkodnak, bíznak a magában álló emberben, mindenben egyensúlyt és mértéket keresnek, semmit sem akarnak feláldozni önmagukból, és akiknek eszményképük az, hogy önmagukat „minden lehetőségükkel együtt beteljesítsék.”

Ezek a bölcsek dühös kirohanásokat intéznek a misztikus lelkek ellen, és nagy veszedelmet hirdetnek: „Testvéreim – könyörög Nietzsche – maradjatok hívek a földhöz szeretetetek minden erejével. Szeretetetek és megismerésetek földi értelem szerint igazodjék. Kérlek benneteket, kérve-kérlek. Ne hagyjátok, hogy erényeitek elforduljanak a földi dolgoktól, és szárnyaikkal örökkévaló falakat verdessenek. Mennyi erény veszett már kárba a tévelygés útján! Mint én, irányítsátok ti is a tévelygő erényt a föld felé, igen, a test és az élet felé…”

Ebben az indulatos kifakadásban van erő. Ez tagadhatatlan. De tehetetlen és gyenge ez a kifakadás azokkal szemben, akik hitükben tudják, hogy a test megromlott és az élet nem az Élet. Ha tovább is verdesik szárnyukkal azt az örökkévaló falat, melyről Nietzsche beszél, nyilván tudják, hogy annak a falnak kapuja van; szűk kapu, melynek résein keresztül fény szűrődik feléjük, és amelyen át besurranhatnak. Zarathustra pogány harci dalát túlharsogja az a himnusz, mely szüntelenül zeng a világ felett azóta, hogy Krisztus elmondta főpapi imáját csütörtökről péntekre virradó éjjel. „Én bennük – mondta Atyjának, és a tanítványaira gondolt – és Te énbennem, hogy a világ megismerje, hogy Te küldtél engem, és hogy szeretted őket, mint engem szerettél.”

A kereszt boldogságának ez a kovásza mintegy felemelte az egész emberiséget. A „legésszerűbb” századokban is akadt mindig valaki, aki amellett tanúskodott, hogy ez a balgaság van és folyik tovább. Még ebben a mi rideg, pozitivista századunkban is elég volt egy 1897-ben meghalt egyszerű kisleány tanúbizonysága ahhoz, hogy a világ ennek a „balgaságnak” életerejéről meggyőződjék. Lisieux-ben egy polgári család gyermeke olyan magasságokig emelkedik, mint Sienai Szent Katalin, vagy Keresztes Szent János. „Te vagy, ó én Sasom, aki magadhoz vonzasz engem – mondja a gyermek Jézusról nevezett kis Szent Teréz Krisztusnak. – Te vagy az, aki a száműzetés földjére repültél, szenvedni és meghalni akartál azért, hogy minden lelket a Szentháromság, a szeretet örökös tűzhelyének legmélyére meríts… engedd, hogy megmondjam Neked: a Te szerelmed balgasággal határos… Hogy kívánhatod, hogy ennek a balgaságnak láttára szívem Feléd ne szálljon? Ó, tudom, hogy Érted a szentek is sok balgaságot követtek el: én, balgaságomban azt remélem, hogy szerelmed elfogad engem áldozatul. Ó, én imádott Sasom! Rád nézek, és így akarok maradni, ameddig csak akarod, azt akarom, hogy megigézz…”

Így állnak egymással szemben bölcsek és balgák, és vitatkozván egyik sem győzi meg a másikat. A Szent Szív tisztelői a szív szempontjait sorakoztatják föl, ezeket pedig nem fogadja el az értelem. A szívnek is megvannak a maga törvényei, az észnek is. Pilátusnak, mikor azt kérdezi: „Mi az igazság”, Krisztus egy szóval sem felel. Ez a tisztviselő, ez a józan, „beérkezett” ember Krisztust úgy sem értette volna meg.

De a kétféle szellemiség képviselői között mindig ott állt a habozók csoportja; ezek ide is, oda is kacsintanak. Krisztus földi életében is találkozott velük: ők voltak azok, akik először követték, majd mikor az élő kenyérről szólt hozzájuk mondván, hogy az Ő teste, megbotránkoztak és eltávolodtak tőle; ez már mégis meghalad mindent, ami elfogadható, ezt nem lehet józan ésszel elhinni. Nem akarták, hogy bolondnak tartsák őket. Azután a politikusok, mint az a bizonyos Nikodémus is, aki éjszaka kereste fel Jézust, hogy meg ne lássák; mint az arimatiai József, aki a „zsidóktól való félelmében titokban” volt tanítványa a Megváltónak. Szívüket megérintette a hit, de óvatos lelkű, józan polgárok voltak, akik irtóztak minden balgaságtól.

És azóta is azok között is, akik nyíltan Krisztus mellé álltak, mindig akadtak olyanok, és kétségtelenül ezek voltak nagyobb számban, akik szívesen és sóvár cinkosok módjára sandítottak a tagadók felé; akik követik ugyan Krisztust, de csak messziről anélkül, hogy keresztjét magukra vennék, akik imádják ugyan, de csak titokban, és akik annyira képtelenek minden „balgaságra”, hogy még a keresztből is anyagi hasznot húznak; ezek azután végeredményben éppen olyan ügyesen játsszák szerepüket, mint azok, akik a túloldalon állnak…

Gyengeség, gyávaság, csúnyaság; megvan bennük mindaz, amivel Nietzsche a szolgalelkeket vádolja. Valljuk be, hogy az effajta törtetők, a keresztény törtetők néha ügyesebben szövik szálaikat, mint a világ fiai; kevésbé röstellik magukat és valami egészen sajátságos módon „dicsekednek nyomorúságukkal”; semmiképpen sem úgy, ahogyan azt az apostol képzelte. Ez azután az ellenség malmára hajthatja a vizet; a túloldalról újjal mutogatnak ránk, és Krisztus szavát bitorolják velünk szemben, amikor a kereszténység fáját gyümölcseiről akarják megítélni. És ezekre, az ő romlott gyümölcseiknél is romlottabb gyümölcseinkre hivatkoznak. De nincs igazuk, mikor diadalmaskodni látszanak: a Fa gyümölcse az életszentség. A többi az, ami elveszett és mégis megmenekül, mert Isten a szeretet.

A szentek pedig vannak, megszámlálhatatlanok és legtöbbször láthatatlanok – hacsak nem az a hivatásuk, hogy megvilágosítsák a világot. Miért éppen a kis tüdővészes karmelitát választotta Isten ott, abban a lisieux-i kolostorban? Miért fakadt cellájából, alig hogy meghalt, az a tengernyi kegyelem? Miért ömlött szét az egész világon? Miért kérik közvetítését az egész föld kerekségén? Jól tudjuk, vannak élő szentjeink, ismeretlenségben rejtező ars-i plébánosaink, akikről talán sohasem derül ki, hogy szemtől szembe látják azt a Krisztust, akit remegő kezükben tartanak. Az ars-i plébános csak egy, Lisieux-i Teréz is csak egy, az ő sírjuk körül hullámzik a nagy tömeg, de ezrek élnek, szenvednek és halnak meg az ismeretlenség homályában, akik ugyanolyan szentek az Úristen előtt.

A tagadók nem látják, vagy nem akarják látni őket. Elbújnak az életszentség elől, fényszóróikat mindenáron az emelvényen szónokló és előszobában ácsorgó keresztényekre akarják irányítani, és nem számolnak azzal, hogy ezeknek is vannak érdemeik és erényeik. Nosza, rajta! Boldogan támadják hátba őket, és örömmel élvezik a mészárlást. Pedig a középszerűséget és alacsonylelkűséget egyetlen párt sem sajátíthatja ki magának. A különbség csak az, hogy minden középszerű embert nyugodtan elviselünk a világban, de nyomban megbotránkozunk felette, ha ugyanő a keresztfa követőjének tartja magát. Máshol észre sem vennék, de mindenkinek szemet szúr a Kálvárián. Az effajta törtető keresztények és a zászlójukra tűzött igazság közötti mérhetetlen aránytalanság ad azután fegyvert egy Nietzsche vagy a „Helyes Gondolkodók Nagy Rettegése” nagyszerű, de igazságtalan írójának kezébe.

 

1.2.8. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…" – „A világosság a sötétségben világít” (Jn 1,5)

 

Az áruló távozásának leírásakor Szent János evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy éjszaka volt (lásd Jn 13,30). Nem puszta napszakmegjelölés ez, hanem szimbolikus értelmű kijelentés, mert a külső sötétség csak képe a lelkinek, a megváltatlan világ nyomorúságos éjszakájának. Ahogy János evangéliumának prológusában írja: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt... Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek... és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét... (Jn 1,9-10.12.14)

Jánosnál Jézus szenvedésének órája egyben az ő megdicsőülésének órája is. A sötétség misztériuma és az isteni dicsőség világossága nem elkülönülve, hanem együtt van jelen szenvedéstörténetében, s ez a már Virágvasárnap is megmutatkozó kettősség a nagycsütörtöki és nagypénteki liturgiában különös élességgel van jelen. „Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” – mondja Jézus (Lk 22,53), s ezt jól érzékeltetik az Officium Tenebrarum szövegei, szimbólumai és gesztusai, melyek mind az elviselhetetlen testi és lelki szenvedések közt gyötrődő, haláltusáját vívó, magányos Jézust állítják elénk. Ugyanakkor az esti szertartást a dicsőség fénye szövi át. „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében” – énekeljük az introitusban.

A szomorúsággal együtt van jelen az öröm Jézus lelkében is. Ezt mondja: „Halálosan szomorú az én lelkem” (Mt 26,38); de ezt is: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek mielőtt szenvedek” (Lk 22,15), búcsúbeszédében pedig: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömem bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11)

Jézus találkozik a halállal. Halálfélelme van és bensejében tusakodik: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”, ugyanakkor azonban az Atyában bízva mindent elfogad, hogy életet adjon nekünk: „Ez az én testem, mely értetek adatik”. Jézus fizikai értelemben teljesen elveszíti szabadságát, elfogják, megkötözik, börtönbe vetik. Mégis lelkileg most mutatkozik a legszabadabbnak: „Senki sem veszi el tőlem az életemet: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni.” (Jn 10,18) A megaláztatásra öntudatos alázattal felel. A kettő nemcsak hogy nem ugyanaz, de akár ellentétei is lehetnek egymásnak. A megaláztatás önmagában senkit sem tesz alázatossá. Jézus a megaláztatás előtt, szabadon vállalja az alázatos szolga szerepét. Megmossa tanítványai lábát, és imádkozik kivégzőiért, örök jövőjüket, üdvösségüket szolgálva csendes belső odaadásában.

A búcsúzás fájdalma és a viszontlátás fölötti örvendezés is együtt van jelen, nem egyik a másik után. Nem arról van szó, hogy az öröm felváltja a fájdalmat. „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Ezzel a képpel szeretné megmagyarázni az Úr az apostoloknak azt a kettősséget, amely most benne van. Ahogy a szülő asszony sem annak örül, hogy fájdalmai megszűntek, hanem hogy ember született a világra, úgy Jézusban is már most ott van az elválás szomorúsága mellett az öröm, hogy szenvedése által új Ember születik: az Atyához érkezve feltámadott testében az emberiség első egyede születik bele testestül-lelkestül Isten dicsőségébe.

A fájdalom és az öröm, a sötétség és világosság azért is együtt van az Úr Jézus szenvedéstörténetében, mert mindezt Húsvét után írták meg az evangélisták, s többé nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Jézus Krisztus feltámadt és már soha többé meg nem hal. Jézus Nagycsütörtökön mindenekelőtt a félelmetes szenvedést látja maga előtt, mi ugyanezt mintegy hegycsúcsról visszatekintve, a feltámadás fényében szemléljük. Az Úr Jézus mindent beteljesít Nagycsütörtökön, amikor elfogadja szabadon, hogy szenvednie kell, de ez a „kell” semmiképpen nem a görög sorstragédiákból ismert végzet. Az utolsó percig szabad az Atya is, Jézus is, Jézus ellenségei is. Az a jézusi szó, hogy „Szabadíts meg engem attól az órától”, mutatja, hogy nem akar meghalni. Élni akar, mert életet hozott. A galileai igehirdetésben nincs szó még keresztről, az csak később jelenik meg Jézus tudatának horizontján. Nem tudjuk pontosan, hogy Jézus mit tudott és mit nem, de bizonyos mondásai és szavai igenis elárulják, hogy mindenben hasonlóvá lett hozzánk, ami azt is magában foglalja, hogy mindenben kísértést szenvedett. Sajnos, sok mai keresztény hajlik a monofizitizmusra, amikor nem meri következetesen végiggondolni, amit egyébként vasárnapról vasárnapra megvall a Hiszekegyben, hogy Jézus valóságos ember is, és képtelen elfogadni, hogy emberként ő sem látta előre földi élete egész folyamát, s csak fokozatosan világosodott meg előtte, hogy halála lesz az ára annak, hogy kiáradjon a világra az Atya bocsánata. Nagycsütörtök ilyen értelemben csúcspont: a kereszt teljes elfogadásával Jézus a Lélekben már most végbevitte a megváltás művét.

Jézus az ószövetségi Szentírásban is keresi Isten akaratát. A próféták háromféle közvetítőről jövendöltek: a dicsőséges Messiás-királyról, a szenvedő szolgáról, akinek sebei gyógyulást hoznak az emberiség bűneire, és az Emberfiáról. Jézus sajátos exegézise abban áll, hogy e három üdvösségközvetítő alakját önmagában egyesíti. Számára is most lesz nyilvánvalóvá, hogy olyan Messiás lesz, aki bár az égből, vagyis Istentől való, mint az Emberfia, mégis szenvedni fog, s éppen halála által jön el az Isten országa, történik meg a végtelen isteni irgalom kiárasztása. Nem volt könnyű számára ez a felfedezés. Mi, akik a feltámadás után élünk, soha meg nem kóstolhatjuk az ő sötétségét, hiszen életünk és halálunk többé nem a bűnben Istentől elszakadt ember élete és halála, hanem a megváltott emberé, aki mindenestül a feltámadt Krisztushoz tartozik.

Isten a szőlőmunkásokhoz, azaz Izraelhez utoljára egyszülött Fiát küldte el (lásd Mt 21,37). Fontos ez az utoljára kifejezés. Jézus tudja, hogy Izraelhez és az emberiséghez odaátról, vagyis Istentől többet senki nem jön. Akkor tehát saját élete, ő maga az utolsó és teljes ajándék. Ezért ajánlja fel szenvedését és halálát kivégzőiért, és rajtuk keresztül minden emberért. Eddig is önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti.

Az Atya nem Jézus kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium feloldása volna. A liturgia azonban Isten cselekedeteit ünnepli, s magyarázatok megfogalmazása helyett beavat az isteni irgalom misztériumába.

Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna, aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell ismernünk a teremtő Lélek művét.

 

 

1.3. Nagypéntek

1.3.1. A görög liturgiából

 

Midőn a drága kereszted előtt, Urunk, a katonák gúnyolódtak Veled,

elámultak a Mennyei Seregek;

mert fölvetted a gyalázat koszorúját,

ki a földet virágokkal felékesítetted,

és megcsúfoltatva felöltötted a palástot,

aki a mennyboltozatot fellegekbe öltöztetted.

Mert ilyen gondviselésben nyilatkozott meg könyörületed.

Nagy a Te irgalmad, Krisztus, dicsőség Néked.

*

Én népem, mit cselekedtem néked, avagy mivel bántottalak meg?

Világtalanjaidat látókká tettem,

bélpoklosaidat megtisztítottam,

ágyban fekvő betegeidet fölkeltettem.

Én népem, mit cselekedtem néked, és mivel viszonoztad azt Nékem?

A mannáért epét adtál, a vízért ecetet,

szeretetemért a keresztre szegeztél.

Ámde már nem tűrök tovább: elhívom a nemzeteket,

és ők dicsőítenek majd az Atyával s a Lélekkel együtt,

és Én ajándékul adom nekik az örök életet.

*

Seregeknek Ura és Istene, és egész teremtésnek Alkotója,

aki sejthetetlen irgalmad nagyságában leküldötted a Te egyszülött Fiadat,

a mi Urunkat, Jézus Krisztust a mi nemzetségünk üdvözítésére,

és az Ő drága keresztje által eltépted bűneink adósságlevelét,

és diadalmaskodtál benne a sötétség fejedelemségei és hatalmai felett:

Temagad, embereket szerető Uralkodónk,

fogadd el mi bűnösök hálaadó és könyörgő imádságát is,

és szabadíts meg minket minden pusztító és sötét vétektől,

és romlásunkat kereső minden látható és láthatatlan ellenségektől.

Szegezd le testünket a Te félelmeddel,

és ne hajtsd a mi szívünket a gonoszság beszédeire és gondolataira,

hanem a Te szereteteddel sebezd meg lelkünket,

hogy mindenkor Reád tekintve, és a Nálad lévő világosságtól vezérelve,

Téged, a megközelíthetetlen és örökkévaló Világosságot szemlélve,

szüntelenül magasztalást és hálaadást zengjünk Néked,

a kezdet nélkül való Atyának,

a Te egyszülött Fiaddal és szentséges, jóságos és éltető Lelkeddel együtt,

most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

*

Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette,

töviskoszorút helyeznek az angyalok Királyára,

hamis bíborba borítják Azt, aki az eget fellegekbe borította,

arculütést fogad el Az, aki a Jordánban Ádámot megszabadította,

szegekkel a keresztre feszítik az Egyháznak Vőlegényét,

lándzsával átszúrják a Szűz Fiát.

Hódolunk a Te szenvedéseidnek, Krisztus!

Mutasd meg nekünk a Te dicsőséges feltámadásodat is.

*

Félelmetes és különös titkot látunk ma megvalósulni:

foglyul ejtik az Érinthetetlent,

megölik Azt, aki feloldozta Ádámot az átok alól,

aki vizsgálja a szíveket és a veséket, Őt igaztalanul vizsgálják,

tömlöcbe zárják Azt, aki a mélységet lezárta,

Pilátus előtt áll Az, aki előtt a Mennyei Hatalmak rettegéssel állnak,

a teremtmény keze arculüti a Teremtőt,

keresztfára ítélik az élők és a holtak Ítélőjét,

sírba zárják az alvilág Legyőzőjét.

Aki mindezt együttérzőn elviselted,

s az átoktól mindnyájunkat megmentettél,

béketűrő Urunk, dicsőség Néked.

*

Amikor a keresztről az Arimatiai

holtan vett le Téged, Krisztus, a mindenek Életét,

myrhával és gyolcsokkal takart be,

vágyva vágyott pedig,

hogy szívével és ajkával megcsókolja tisztaságos testedet,

mégis félelemtől visszatartva, örvendezve így kiáltott Hozzád:

Dicsőség a leereszkedésednek, óh Emberszerető!

 

Amikor a mindenségért új sírba helyeztek Téged, mindenség Megváltóját,

a mindenkor gúnyolódó alvilág, látván Téged, meghunyászkodott,

korlátai összetörtek, szétzúzódtak kapui,

a sírboltok megnyíltak, és a halottak feltámadtak.

Ekkor Ádám hálatelten örvendezve így kiáltott Hozzád:

Dicsőség a leereszkedésednek, óh Emberszerető!

 

Amikor a Mennyei Hatalmak láttak Téged, Krisztus,

ámítóként rágalmazva a törvénytelenek által,

és a sírbolt kövét ama kezektől lepecsételve,

melyek a Te tisztaságos oldaladat lándzsával átszúrták,

megrettentek mondhatatlan hosszantűrésedtől;

mégis a mi üdvösségünk miatt örvendezve kiáltottak Hozzád:

Dicsőség a leereszkedésednek, óh Emberszerető!

*

Levéve a keresztfáról Téged, aki mint köntöst, felöltöd a világosságot,

József, Nikodimosztól kísérve,

mint mezítelen és temetetlen halottra tekintett Reád,

és fájdalmas gyászolást kezdve, keseregve ezt mondotta:

„Jaj nékem, óh legédesebb Jézus,

kit még nemrég a keresztfán függve látván,

a napvilág sötétségbe burkolózott,

a föld pedig félelmében remegett,

és meghasadt a templom kárpitja.

Íme pedig most én nézlek, ki érettem önként mentél a halálba.

Hogyan temesselek el, én Istenem?

Vagy gyolcsokba hogyan borítsalak?

Mely kezekkel érintsem a tisztaságos testedet?

Vagy milyen éneket énekeljek elhúnytodon, óh Könyörületes?”

Magasztalom szenvedéseidet,

dicsőítem sírbatételedet, feltámadásoddal együtt, így kiáltva:

Uram, dicsőség Néked!

 

1.3.2. Boldog Dom Columba Marmion: Krisztus misztériumai

 

Midőn Szent Lukács elbeszéli Jézus színeváltozását, azt is említi, hogy „két férfiú beszélget vala ővele, tudniillik Mózes és Illés, kik dicsőségben megjelenvén, szólának az ő haláláról, melyet beteljesíteni készült Jeruzsálemben”. (9, 30 – 31.)

Tehát Krisztus ugyanabban a pillanatban, midőn kiválasztott tanítványai előtt fellebbentette annak a fátyolnak a szögletét, amely az avatatlanok szeme előtt elrejtette istensége ragyogását, – szenvedéséről és haláláról beszél. Nem különös-e ez? Krisztus részéről nagyon is érthető.

Művének, amit alkotni akart itt a földön, a szenvedés volt betetőzése. Jézus ekkor tette teljessé áldozatát, mellyel végtelen dicsőséget szerzett Atyjának, megváltotta vele az emberiséget, és újra megnyitotta előttünk az örök élet forrásait. Az Úr Jézus, aki oly készségesen teljesítette Atyja akaratát, ezért érzett mindig oly lángoló vágyat megtestesülésének első pillanatától kezdve, hogy elérkezzék az az idő, amit „az ő órájának” nevezett. “Keresztséggel kell megkereszteltetnem, – a vér keresztségével – és mily nehezen várom, míg be nem teljesedik!” (Lk 12, 50.) Jézus alig várja, hogy üssön az óra, amikor egészen elmerülhet a szenvedésben és elszenvedheti a halált, hogy nekünk adja az életet.

De nem akarja siettetni ezt az órát. Jézus egészen alávetette magát Atyja akaratának. Szent János többször is feljegyzi, hogy a zsidók szerették volna elfogni és megölni őt, de Krisztus Urunk mindig kimenekül kezük közül, még csoda árán is, „mert még nem jött el az ő órája”. (Jn 7, 30.; 8, 20.)

Mikor azonban ütött ez az óra, forró vággyal adja át magát, bár előre tudta, mennyi testi-lelki szenvedés vár reá. “Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielőtt szenvedek.” (Lk 22. 15.) Végre elérkezett az oly régen várt óra!

Elmélkedjünk Jézusról „az ő órájában”. Kimondhatatlanul fenséges szenvedésének e misztériuma. Legkisebb részleteiben is magasztos, mint általában minden az Istenember életében. Szentély kapuja előtt állunk, és csak élő hittel, mélységes tisztelettel léphetünk be.

E misztérium főbb vonásait, amelyeket az elmélkedés folyamán szemünk előtt kell tartanunk, Szent Pál így foglalja össze az efezusiakhoz írt levelében: ”Krisztus szerette az Egyházat – és önmagát adta érette – avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igéjével, s dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen”. (Ef. 5, 25 – 27.)

E szavak a szenvedés misztériumára utalnak. „Jézus önmagát adta.” – És mi sürgette, hogy így önmagát adja? E misztérium legmélyebb alapja a szeretet: „Szerette az Egyházat”. – És e szerető önfeláldozás gyümölcse az Egyház megszentelődése; „Hogy megszentelje..., hogy legyen szent és szeplőtelen”.

Mindezek az Apostol kinyilatkoztatta igazságok a világosság kincseit árasztják a lelkünkre, és az élet kincseit termik számunkra. Továbbá látni fogjuk azt is, hogyan kell résztvennünk Jézus szenvedésében, hogy kincseiből meggazdagodjunk, és gyümölcseit élvezzük.

 

I.

„Krisztus szerette az Egyházat”, – mondja Szent Pál. Az Egyház itt azoknak az országát jelenti, akik – ugyancsak az Apostol szavai szerint – Jézus misztikus testét alkotják. (I. Kor. 12, 27.; Ef, 1, 23.; 4, 12.; 5, 23.) Krisztus szerette ezt az Egyházat, és mivel szerette, önmagát adta érte. Tehát szeretete késztette a szenvedésre.

Kétségtelen, hogy Jézus elsősorban Atyja iránti szeretetből akarta elszenvedni a kereszthalált. Ezt ő maga is kifejezetten állította: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem”. (Jn 14, 31.)

Nézzük Krisztust haláltusájában! Három óra hosszat. zuhogott lelkére a bánat, szomorúság és a halálfélelem, mint a zápor, és annyira elárasztotta, hogy vére is kiütközött szent pórusain. A fájdalomnak micsoda mélységei nyíltak fel a haláltusában! És mit mond Jézus Atyjának? „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár...”. Talán visszautasítja Atyja akaratát? Ó, legkevésbé sem! Ez a könyörgés csak a szegény emberi természet érzékenységének a kiáltása, melyet összezúzott az undor és a szenvedés. Ebben a pillanatban valóban „a fájdalmak Embere” volt. (Iz. 53, 3.) Krisztus Urunk érezte, milyen rettenetes súllyal nehezedik vállára a haláltusa. Azt akarta. hogy mi is megtudjuk, ezért könyörgött így Atyjához.

De halljuk csak, hogyan folytatja azonnal: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. Ez a szeretet diadala. Mivel szereti Atyját, Atyja akaratát mindenek fölé helyezi, és minden szenvedésnek aláveti magát. Ha az Atya örök szándékai úgy tervezték volna, enyhíthette volna az Úr Jézus szenvedéseit, megváltoztathatta volna halálának körülményeit, de nem akarta. Igazságossága azt kívánta, hogy Krisztus a világ üdvösségéért minden szenvedésnek vesse alá magát. Talán ez az akarata csökkentette Jézus szeretetét? Egyáltalában nem! Krisztus nem azt mondotta: „Atyám másként is rendezhette volna a dolgokat”. Nem, hanem teljesen beleegyezik mindabba, amit Atyja akar: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. (Lk 22, 42.)

Most már végigjárja a megkezdett utat, míg véghez nem viszi áldozatát. Néhány perccel haláltusája után, midőn elfogják őt, Szent Péter meg akarja őt védelmezni, és kardjával megsebzi azok egyikét, akik elfogni jöttek Mesterét. Mit mondott akkor is az Üdvözítő? „Tedd hüvelyébe kardodat. A poharat, melyet nekem Atyám adott, ne igyam-e meg?” (Jn 13, 11.)

Tehát Krisztust elsősorban Atyja iránti szeretete sürgette, hogy vállalja a szenvedés kínjait. De ezt kívánta irántunk érzett szeretete is.

Az utolsó vacsorán, midőn ütött az óra, hogy véghezvigye áldozatát, mit mondott a körülötte egybegyűlt apostoloknak? „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15, 13.) És Jézus ezt a szeretetet akarja kimutatni irántunk, mely meghalad minden szeretetet. Mert, mint Szent Pál mondja, „valamennyiünkért meghalt Krisztus”. (II. Kor. 5, 15.) Értünk halt meg, kik „ellenségei voltunk”. (Róm. 5, 10.) Adhatta-e ennél nagyobb tanújelét szeretetének? Lehetetlenség!

Ezért az Apostol nem szűnik meg hangoztatni, hogy mivel Krisztus „szeretett minket, odaadta magát értünk áldozatul”. (Ef. 5, 2.) „Szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal. 2, 20.) És mire „adta oda önmagát?” A halálra.

Végtelenül magasztos ez a szeretet, mert Krisztus feltétlen szabad elhatározásával áldozta fel magát: „Feláldoztatott, mert ő maga akarta”. (Iz. 53, 7.) Ezek a szavak mutatják, mennyire önként vállalta Jézus a szenvedést. Maga mondotta egy alkalommal, midőn a jó pásztorról beszélt, aki életét adja juhaiért: „Azért szeret engem az Atya, mert én életemet adom, hogy ismét fölvegyem azt. Senki sem veszi el azt tőlem, hanem én adom oda magamtól; hatalmam vagyon odaadni azt, és hatalmam vagyon újra fölvenni azt". (Jn 10, 17 – 18.)

És mennyire teljesedtek szavai! Elfogatásakor megkérdezi azoktól, akik kezet akartak vetni rá: „Kit kerestek?” – „A názáreti Jézust”. – „Én vagyok". Ez a szó a földre sújtotta őket. Kérhetné Atyját és „rögtőn adna neki többet tizenkét ezred angyalnál” (Mt 26, 53.), hogy megszabadítsa őt. „Naponkint nálatok ültem, – teszi hozzá –, tanítván a templomban, és nem fogtatok el engem.” (Mt 26, 55.) Most is kimenekülhetne ellenségei kezéből, de ő nem akarja, mert ez „az ő órája.” Pilátus előtt is kijelenti, hogy a római helytartó Atyjától kapta a hatalmat, hogy halálra ítélhesse őt: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked”. (Jn 19, 11.) Ha akarná, kiszabadíthatná magát kezéből, de mivel Atyja így akarta, alávetette magát az igazságtalan ítéletnek: „Átadta magát az őt igazságtalanul elítélőnek”. (I. Pét. 2, 23.)

Krisztus tehát teljesen szabadon adja oda életét. Áldozata ezért oly csodálatosan tökéletes, ezért hatja meg oly mélységesen az emberi szívet. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”. (Jn 3, 16.) Krisztus meg annyira szerette testvéreit, hogy önként halálra adta magát üdvösségükért.

 

II.

Jézus áldozata egészen tökéletes. Tokéletes az a szeretet. amely ihleti, tökéletes az a szabadság, mellyel véghezviszi. De tökéletes maga az áldozati ajándék is: Krisztus önmagát adja áldozatul.

Krisztus egészen feláldozza önmagát. Teste-lelke megroppan, összetörik a fájdalom súlya alatt. Nincs az a kín, amit ne érzett volna. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumot, láthatjuk, hogy Jézus szenvedései testének egyetlenegy tagját sem kímélték. Szíve minden rostját megroncsolta a nép hálátlansága, övéinek elmenekülése és édesanyja fájdalma. Szent lelkének el kellett viselnie minden gyalázatot és megaláztatást, amivel csak elhalmozhatnak egy embert. Az utolsó betűig valóra váltotta Izaiás jövendölését: „Amint sokan álmélkodtak felette, oly dicstelen volt az emberek közt tekintete, s az emberek fiai közt alakja... Nem volt sem szépsége, sem ékessége, hogy megnézzük rajta... És mi őt szinte bélpoklosnak tekintettük, az Istentől megvertnek és megalázottnak...” (Iz. 52, 14.; 53, 2 – 4.)

Az imént beszéltünk haláltusájáról az Olajfák hegyén. Krisztus, akitől távol áll minden túlzás, felfedi apostolai előtt, hogy lelkét oly kínzó és keserű fájdalom hasogatja, hogy az maga is meg tudná ölni: „Szomorú az én lelkem mindhalálig”. (Mt 26, 38.; Mk 14, 34.) Micsoda mélység! Az Isten, a végtelen Hatalom és Boldogság, „kezde remegni és gyötrődni” és szomorkodni. (Mk 14, 33.; Mt 26, 37.) A megtestesült Ige előre látta már mindazt a kínt, ami reá zúdul szenvedése óráiban. Érzéki természete elutasította magától ezt a látomást, mint ahogyan minden teremtmény tette volna hasonló helyzetben. Istenségében, mellyel szent lelke egyesült, világosan látta az emberek összes bűneit és mindazt a sértést, amivel elhalmozzák az Isten szentségét és végtelen szeretetét. Ő mégis magára vette mindezt a gonoszságot, mint a ruhát. Érezte, hogyan nehezedik reá egész súlyával az isteni igazságosság haragja: „Én féreg vagyok, nem ember, embereknek csúfja, népnek utálata”. (Zs. 21, 7.) Előre látta, hogy annyi emberért hiába öntötte a vérét, és ez kimondhatatlan keserűséget okozott szent lelkének. De mint láttuk, Krisztus mégis mindent elfogadott. Most felemelkedik, elhagyja a kertet, és előre megy ellenségei elé.

Ekkor kezdődik az Úr Jézus leírhatatlan megaláztatásainak és szenvedéseinek sorozata.

Miután egyik apostola csókkal árulta el, és egy durva katona megkötözte, mint egy gonosztevőt, a főpap elé vezetik. Ott azonban egy szava sincs azokra a hamis vádakra, amiket felhoztak ellene: „Ő pedig hallgat vala”. (Mk 14, 61.; vö. Mt 26, 63.)

Csak akkor beszél, amikor kijelenti, hogy ő az Isten Fia: „Te mondád, én vagyok”. (Mt 26, 64.; Mk 14, 62.) Ez a legünnepiesebb tanúvallomás, amit valaha tettek Krisztus istenségéről. Jézus, a vértanúk királya, meghal, mert megvallotta istenségét. Az összes vértanúk mind ezért adják majd életüket.

Péter, az apostolok feje távolról követte isteni Mesterét. Ő, aki megígérte neki, hogy nem hagyja el őt! Szegény Péter! Tudjuk, hogyan tagadta meg háromszor is Jézust. Kétségtelenül ez volt egyik legmélyebb fájdalom, amit az isteni Üdvözítő szenvedett e rémes éjtszakán.

Jézust katonák őrzik és elhalmozzák őt gyalázattal, durvasággal. Mivel szelíd tekintetét elviselni nem tudják, bekötik szemét, és úgy gúnyolják. Szemtelenül arcul ütik, és hitvány módon piszkos köpésükkel merészelik beszennyezni azt az imádandó arcot, melyet elragadtatással néznek az angyalok.

Az evangélium azután elbeszéli, hogyan vezették Jézust kora reggel a főpap elé, majd egyik törvényszéktől a másikhoz. Heródes bolondnak tartotta, őt, az örök Bölcsességet. Pilátus parancsára megostorozzák. A hóhérok irgalmatlanul ütik ártatlan áldozatukat. Teste csakhamar egy seb. Sőt e kegyetlen ostorozás nem elég ezeknek az embereknek, kik már nem is emberek: tövisekből koszorút fonnak Jézus fejére, és gúnyt űznek belőle.

A gyáva római helytartó azt képzeli, hogy a zsidók gyűlölete kielégül, ha ilyen nyomorúságos állapotban látják Krisztust. Bemutatja tehát a csőcseléknek: „Íme, az ember!” (Jn 19, 5.) Nézzünk ebben a pillanatban isteni Mesterünkre, aki szinte elmerül a szenvedés és gyalázat tengerében, és ugyanakkor gondoljunk arra, hogy az Atya is elénk állítja őt: „Ez az én Fiam, dicsőségem fénye, – akit azonban összezúztam népem bűneiért!” „Népem bűnei miatt vertem meg őt”. (Iz. 53, 8.)

Jézus hallja a csőcselék dühkitöréseit, amint többre becsülik nála az útonállót és viszonzásul jótéteményeiért halálát követelik: „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (Jn 19, 6. és 15.)

Kimondották a halálos ítéletet. Krisztus összezúzott vállára veszi a durva keresztet, és elindul a Kálvária felé. Mennyi szenvedés várja még! Megpillantja édesanyját, akit oly gyengéden szeret. Nála jobban senki sem érezte át az anyai szív mérhetetlen bánatát. Aztán megfosztják ruháitól, átfúrják kezét-lábát. Égő szomjúság gyötri. Halálos ellenségei maró gúnnyal illetik: „Há! Te, ki lerontod az Isten templomát, és harmadnapra fölépíted azt: szabadítsd meg magadat!... Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni; ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről és hiszünk neki". (Mt 27, 40-42.; Mk 15, 29-32.; Lk 23, 35.) Végül Atyja is elhagyja, akinek szent akaratát pedig mindig teljesítette: „Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?” (Mt 27, 46.; Mk 15, 34.)

Valóban fenékig kiürítette a poharat, az utolsó i betűig, legkisebb részletéig teljesített minden jövendölést, mely róla szólt. Azért, amikor már mindent véghezvitt, amikor már végigszenvedett minden kínt és minden megaláztatást, méltán mondhatta: „Beteljesedett!” Nem volt más hátra, mint hogy visszaadja lelkét Atyjának: „És lehajtván fejét, kiadá lelkét”. (Jn 19, 30.)

 

Midőn az Egyház a nagyhét folyamán felolvassa Krisztus szenvedéstörténetét, ezen a helyen megszakítja az elbeszélést, és csendes imádásba merül. Boruljunk le mi is vele együtt. Imádjuk ezt a Keresztrefeszítettet, aki utolsó lehelletéig szeretett minket. Ő az Isten valóságos Fia: „Igaz Isten az igaz Istentől”, – mint a Credóban valljuk. – Különösen pedig nagypénteken vegyünk részt a kereszt előtti ünnepies hódolatban, és az Egyház szándékai szerint így iparkodjunk jóvátenni azt a számtalan sértést, amivel ellenségei elhalmozták ezt az isteni áldozatot a Golgotán. Az Egyház e megható szertartás alatt megrendítő panaszokat ad az isteni Üdvözítő ajkaira. Betűszerinti értelmükben ugyan csak az istengyilkos népre állnak, de mi is hasznosíthatjuk őket átvitt értelemben, mert a bűnbánat élénk érzelmeit keltik fel lelkünkben.

„Én nemzetem, te ellened mit vétettem? vagy miben szomorítottalak meg? felelj nekem... Mit kellett volna még veled cselekednem, amit meg nem cselekedtem? Én ugyan igen díszes szőlőmnek ültettelek: de te nekem igen keserűvé lettél, mert ecettel itattad szomjamat, lándzsával döfted át Üdvözítőd oldalát... Én teéretted megvesszőztem Egyiptomot elsőszülötteivel; és te engem vesszőztél meg... Én kivezettelek Egyiptomból, a Fáraót alámerítvén a Vörös-tengerbe; és te átadtál engem a főpapoknak... Én megnyitottam előtted a tengert; és te lándzsával nyitottad meg oldalamat... Én előtted jártam a felhőoszlopban; és te engem Pilátus tanácsházába vezettél... Én mannával tápláltalak a pusztában; és te engem arculvertél és megvesszőztél... Én neked királyi pálcát adtam; és te fejemre töviskoronát adtál... Én téged felmagasztaltalak nagy erővel: és te a kereszt bitófáján magasztaltál fel engem...”

Hadd járja át szívünket az Isten panasza, aki az emberekért szenvedett! Egyesüljünk azzal a szerető engedelmességgel, mely őt a keresztáldozatig vezette: „Engedelmes lett a halálig, éspedig a halálig a keresztfán”.(Fil. 2, 8.) Mondjuk neki:

– Ó isteni Megváltónk, aki annyit szenvedtél irántunk való szeretetből, megígérjük neked, hogy mindent elkövetünk, hogy többé ne vétkezzünk. Add kegyelmeddel, ó imádandó Mester, hogy egészen meghaljunk mindannak, ami bűn, vagy ragaszkodás a bűnhöz, a teremtményhez és ezentúl csak neked éljünk!

Mert, mint Szent Pál mondja: Krisztus irántunk érzett szeretete, aki meghalt értünk, arra sarkall bennünket, hogy „akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, ki értük meghalt”. (11. Kor. 5, 15.)

 

III.

Krisztus áldozata, mely a megtestesüléskor vette kezdetét, véget ért. Jézus átdöfött oldalából élő vizek forrásai fakadnak, melyek megtisztítják és „megszentelik az Egyházat”: „...Hogy megszentelje az Egyházat,... hogy legyen szent és szeplőtelen”. (Ef. 5, 26-27.) Ez ennek a tökéletes önfeláldozásnak tökéletes gyümölcse. „Egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette azokat, kik meg akarnak szentelődni.” (Zsid. 10, 14.)

Hogyan szentelte meg Krisztus az Egyházat áldozatával? Mint tudjuk, megszentelődésünk lényege abban áll, hogy a megszentelő kegyelem által részesülünk az isteni természetben. Ez a kegyelem tesz bennünket Isten gyermekeivé, barátaivá, igazakká, dicsősége örököseivé.

A bűn megfosztott minket a kegyelemtől, Isten ellenségeivé tett, és kizárt minket a mennyei boldogságból.

Krisztus áldozatával eltörölte a bűnt, és visszaadta nekünk a kegyelmet. Szent Pál kifejezése szerint Krisztus azáltal, hogy keresztre feszíttette magát, „a minket vádoló okmányt, mely ellenünk szólt, megszüntette, eltette az útból és feltűzte a keresztre". (Kol. 2, 14.) Az ő halála által „kiengeszteltettünk az Istennel”. (Róm. 5, 10.)

Ne felejtsük el, hogy Krisztus az egész emberiséget képviselte. A bűnös emberi nemmel egyesült, bár a bűn nem érintette az ő személyét: „Mindenben hasonlóképpen kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”.(Zsid. 4, 15.) De „az Úr őreá helyezte mindnyájunk gonoszságát”. (Iz. 53, 6.) Mindannyiunkat képviselt, tehát mindannyiunkért elégtételt adott. Krisztus irántunk való szeretetből közösséget vállalt a mi bűneinkkel, mi pedig a kegyelem által részesültünk elégtételében.

 

Krisztus azonban még ennél is többet tett: Egyháza számára kiérdemelt minden szükséges kegyelmet, hogy célja felé irányíthassa ezt a társaságot, melyről azt akarta, hogy „sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen”.

Érdemeinek értéke végtelen. Miért? Nem értek-e véget szenvedései, ha mégoly hosszúak és mélységesek voltak is? Kétségtelenül. De az, aki ezekkel a szenvedésekkel érdemeket szerzett számunkra, – Isten. És bár csak emberi természetével szenvedett, kínjai és a velük szerzett érdemei Isten kínjai és érdemei. Ezért végtelen értékűek.

Tehát Krisztus Jézus minden kegyelmet és minden világosságot kiérdemelt számunkra. Halála újra megnyitotta előttünk az élet kapuit. „Kiragadott minket a sötétség hatalmából”, hogy részünk legyen a világosságban. (Kol. 1, 12-13.) Ő a mi üdvösségünk és életszentségünk szerzője: „És a befejezéshez jutván, örök üdvösség oka lett mindazoknak, kik neki engedelmeskednek”. (Zsid. 5, 9.)

A szentségek, melyek által lelkünkbe árad a kegyelem és az isteni élet, Jézus áldozatából nyerik értéküket. Hogy most a kegyelem állapotában vagyunk, minek köszönhetjük? A keresztség szentségének. És a keresztség honnét merítette e hatását? Krisztus Jézus halálából. Ugyanígy a bűnbánat szentségében is a Megváltó vére mos tisztára bennünket. A szentségek ereje a keresztből fakad. Hatásukat onnét nyerik, hogy szoros kapcsolatban vannak Krisztus legszentebb szenvedésével.

Krisztus, mint az Egyház feje, bőséges kegyelmeket érdemelt ki Jegyese számára. Ezek teszik „dicsővé”. Az apostolok buzgósága, a vértanúk ereje, a hitvallók állhatatossága, a szüzek tisztasága mind Jézus véréből forrásozik. A lelkek minden kegyelme, minden ajándéka, még azok a páratlanul álló kiváltságok is, amelyekkel a Szent Szüzet halmozta el az Isten, e drága vér érdeme. Mivel pedig ez az érdem végtelen értékű, nincs az a kegyelem, amit ne remélhetnénk, ha Főpapunkra és Közbenjárónkra hivatkozunk.

Jézusban tehát mindenünk megvan: semmiben sem szenvedünk hiányt, amire szükségünk van megszentelődésünkhöz. „Bőséges nála a szabadítás.” (Zs. 129, 7.) Mindnyájunkért bemutatott áldozata feljogosítja őt arra, hogy mindannyiunkkal közölje, amit kiérdemelt.

Ó, bárcsak megértenők, hogy benne mindenünk megvan! Hogy az ő végtelen érdemei a mieink! Bárcsak bíznánk ezekben az érdemekben! Jézus földi életében mondotta a zsidóknak, és most nekünk is mondja: „Én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok”. (Jn 12, 32.) Vagyis: ha majd a kereszten függök, hatalmammal mindenkit magamhoz emelek, aki hisz énbennem. Mint ahogy egykor a pusztában a zsidók rátekintettek Mózes rézkígyójára és begyógyultak sebeik, melyekkel bűneik miatt verte meg őket az Isten (Num. 21, 8 – 9.), ugyanúgy azok is, akik hittel és szeretettel tekintenek rám, kiérdemlik, hogy magamhoz vonjam őket, és az égbe emeljem. Én, aki Isten vagyok, irántatok való szeretetből szegeztettem magam a keresztre, mint „Isten átkozottja”. (Deut. 21, 23.; Gal. 3, 13.) Ezért cserében hatalmam van titeket magamhoz vonzani, hogy megtisztítsalak benneteket, felékesítselek kegyelmemmel, és az égbe emeljelek, ahol most én is vagyok. Az égből szállottam alá, majd újra felmentem oda, miután bemutattam áldozatomat. Hatalmam van, hogy ti is beléphessetek oda velem együtt, mert én, mint elöljárótok már előbb bementem. Hatalmam van, hogy egyesítselek benneteket magammal, oly bensőségesen, hogy senki sem veheti el tőlem azokat, akiket Atyám nekem adott, és akiket én drága véremmel megváltottam: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el mindörökké, és senki sem ragadja el őket kezemből”. (Jn 10, 28.)

„Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok!” Gondoljunk isteni Főpapunk e biztató ígéretére, valahányszor a keresztre nézünk. Ez a mi rendíthetetlen bizalmunk forrása. Mert ha meghalt értünk, mikor „ellenségei voltunk” (Róm. 5, 10.), meg tudná-e tagadni tőlünk a bűnbánat vagy megszentelődés kegyelmeit most, mikor fájlaljuk bűneinket, és iparkodunk megszabadulni a teremtménytől és önmagunktól, hogy egyedül neki tessünk?

Ó Atyám, vonzz engem Fiadhoz!... Ó Krisztus Jézus, Isten Fia, vonzz engem egészen magadhoz!...

 

IV.

Jézus halála a mi bizalmunk forrása. Krisztus áldozata azonban csak akkor éri el bennünk teljes hatását, ha mi magunk is résztveszünk szenvedésében. Krisztus a kereszten valamennyiünket képviselt. Áldozatának gyümölcseit azonban csak akkor alkalmazza mindannyiunkra, ha mi is egyesülünk áldozatával.

De hogyan vegyünk mi részt Jézus szenvedésében? – Ez többféle módon lehetséges.

Először is elmélkedjünk hittel és szeretettel Krisztus keresztútjának egyes állomásairól.

Az Egyház a nagyhét folyamán minden esztendőben újra átéli Jézussal együtt, napról-napra, szinte óráról-órára, isteni Vőlegénye véres misztériumának minden egyes mozzanatát. Gyermekei elé tárja azoknak a szenvedéseknek szörnyű színjátékát, melyek megváltották az emberiséget. Valamikor tilos volt minden szolgai munka ezeken a szent napokon. A törvényszéki tárgyalásokat el kellett napolni, szünetelt a kereskedelem, sőt az ügyvédek sem folytathatták mesterségüket. Ilyenkor minden szív megrendült, minden lelket az a gondolat foglalkoztatott, hogy az Istenember szenvedéseivel megváltotta a világot. Most milyen közömbösen töltik el ezeket a napokat azok a lelkek, akiket Krisztus vére mentett meg! Mi az Egyházzal együtt annál nagyobb buzgósággal elmélkedjünk e szent misztérium különböző eseményeiről. Megbecsülhetetlen kegyelmek forrásai nyílnak bennük számunkra.

 

Jézus életében a szenvedés foglalja el a legfőbb helyet. Ez ”az ő műve”. Oly nagyra értékeli ő maga is, hogy nem elégszik meg azzal, ha egyszer egy évben, a nagyhét ünnepei alkalmával gondolunk rá, hanem naponként emlékezetünkbe akarja idézni. Ezért olyan áldozatot rendelt, amely a századokon át folyton megújítja a Kálvária áldozatának emlékét és hatását. Ez a szentmiseáldozat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22, 19 ; I. Kor. 11, 24.)

Bensőségesen és a leghatásosabban akkor vehetünk részt Jézus szenvedéseiben, ha résztveszünk e szent áldozaton vagy Krisztussal együtt bemutatjuk.

Az oltáron ugyanaz az áldozat újul meg, mint amely a Kálvárián végbement. Ugyanaz a főpap, Jézus Krisztus ajánlja fel Atyjának a pap kezével. Ugyanaz az áldozat is, csak az áldozat bemutatásának módja különböző. Gyakran felsóhajtunk: „Bárcsak ott lehettem volna a Golgotán a Szűzanyával, Szent Jánossal vagy Magdolnával!” Pedig a hit szemével ugyanazt a Jézust látjuk ott, aki feláldozza magát az oltáron. Misztikus módon megújítja áldozatát, hogy részesítsen bennünket érdemeiben és elégtételében. Nem látjuk ugyan a test szemével, de hitünk tanúskodik róla, hogy ott van, ugyanabból az okból, amiért a kereszten áldozta fel magát. Ha élő hittel veszünk részt a szentmisén, akkor leborulunk Jézus lába előtt, aki feláldozza magát. Akkor egyesülünk vele, egyesülünk szeretetével, melyet Atyja és az emberek iránt érez, egyesülünk gyűlöletével a bűn iránt. Akkor vele együtt mondjuk: „íme, eljövök, ... hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat”. (Zsid. 10, 7.; Zs. 39, 8-9.)

Különösen akkor hatolhatunk be érzelmeibe, ha felajánljuk magunkat Jézussal együtt és egyesülünk vele a szentáldozásban. Krisztus akkor önmagát adja nekünk. Kiengeszteli, és megsemmisíti bennünk a bűnt. A kereszten vele együtt mi is meghaltunk a bűnnek: „Krisztussal együtt keresztre szegeztettem”,– mondja Szent Pál is. (Gal. 2, 19.) Krisztus élete ezen utolsó pillanataiban sem választott el minket magától: megadta nekünk a kegyelmet, hogy romba döntsük magunkban a gonoszság országát – hála az ő halálának –, hogy mi is résztvehessünk a választottak szent és szeplőtelen társaságában: „Sem folt, sem ránc ne legyen rajta...”

Végül azáltal is egyesülhetünk ezzel a misztériummal, hogy Krisztus iránti szeretetből szívesen tűrjük azokat a szenvedéseket és kellemetlenségeket, melyeket a gondviselés szándékai szerint el kell viselnünk.

Midőn Jézus, görnyedezve a durva kereszt alatt, a Kálvária felé tartott, elesett a teher súlya alatt. Őt, akit a Szentírás „az Isten erejének” nevez (I. Kor. I, 24.), őt látjuk megalázva, erőtlenül a földre borulva. Nem tudja tovább hurcolni keresztjét. Embersége ezzel is csak hódolni akart az Isten hatalma előtt. Ha Jézus akarta volna, e gyengesége ellenére is el tudta volna vinni keresztjét egészen a Kálváriáig. De ebben a pillanatban istensége úgy akarja. hogy a mi üdvösségünkért embersége érezze a gyengeséget és így kiérdemelje számunkra az erőt, hogy mi is el tudjuk viselni szenvedéseinket.

Isten nekünk is kiosztja a mi keresztünket, amit hordoznunk kell. és mindegyikünk azt gondolja, hogy az övé a legsúlyosabb. Nem szabad sokat okoskodnunk, nem szabad így gondolkodnunk: „Isten megváltoztathatta volna életem ilyen vagy olyan körülményeit!” El kell fogadnunk a keresztet, úgy, amint van. Krisztus Urunk mondotta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem”. (Mt 16, 24.; Mk 8, 34.; Lk 9, 23.)

Ha ily nagylelkűen viseljük a mi keresztünket, akkor egyesülünk Krisztussal. Mert jól jegyezzük meg, hogy csak akkor veszünk igazán részt az ő keresztjének hordozásában, ha mi magunk is hordjuk a magunkét. Az evangélium elbeszélése szerint, midőn a zsidók látták, hogy áldozatuk teljesen elgyengült és attól féltek, hogy nem jut el a Kálváriáig, megállították az arra haladó Cirenei Simont és kényszeríttették, hogy segítsen az Üdvözítőnek. (Mt 27, 32.; Mk 15, 21.) Mint említettük, Krisztus meríthetett volna elég erőt istenségéből, ha akarta volna. De ő elfogadta a segítséget. Arra akart ezzel figyelmeztetni bennünket, hogy mindannyiunknak kell segítenünk hordozni az ő keresztjét. Mintha azt mondaná nekünk: „Fogadjátok el azt a részt, amit kínszenvedésem napján félretettem számotokra az én fájdalmaimból”. Nem kell-e elfogadnunk Krisztus kezéből ezt a fájdalmat, megpróbáltatást, azt az ellentmondást, nehézséget? Szabad-e visszautasítanunk azt a néhány cseppet abból a kehelyből, melyet maga kínál nekünk, és melyből ő ivott először? Mondjuk tehát neki: „Igen, isteni Mesterem, elfogadom a magam részét, teljes szívemből, mert te adod nekem!” Vegyük hát mi is magunkra a keresztet, mint ahogy Krisztus is magára vette, iránta való szeretetből, vele egyesülve. Néha ugyan érezzük majd, hogy a teher feltöri vállunkat. Szent Pál is bevallja, hogy voltak életében olyan órák, amikor a sok szomorúság és üldöztetés miatt „még életét is megunta”. (II. Kor. 1, 8.) De a nagy Apostolhoz hasonlóan nézzünk mi is Arra, aki szeretett minket és önmagát adta értünk. Azokban az órákban, midőn a testünk gyötrődik, lelkünk megtörik, szellemünk sötétségben botorkál és érezzük, hogyan égeti lelkünk mélyét a Szentlélek tisztító tüze, egyesüljünk Krisztussal még nagyobb szeretettel. Akkor keresztjének ereje és kenete átárad reánk is, és nemcsak erőt merítünk belőle, hanem békét is és belső örömet, mely még a szenvedés közepett is tud mosolyogni: „Felette bőséges az én örömem minden szorongatásunk mellett”. (II. Kor. 7, 4.)

Az Úr Jézus ezeket a kegyelmeket érdemelte ki számunkra. Midőn Krisztus, az Istenember, Cirenei Simon segítségével fölért a Kálváriára, rágondolt mindazokra, akik a századok folyamán segítenek majd neki vinni a keresztet, midőn szívesen fogadják a magukét. Ekkor érdemelte ki számukra az erőt, a lemondás és odaadás kimeríthetetlen kegyelmeit, hogy ők is mondhassák hozzá hasonlóan: „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” – Miért?

Fontos igazság ez, melyről most elmélkedünk.

A megtestesült Ige, az Egyház feje a legnagyobb részt vállalta a szenvedésből, de az Egyházra, az ő misztikus testére is akart hagyni egy részt belőle. Szent Pál ezt ezekkel a különösen hangzó, de mély értelmű szavakkal magyarázza meg: „Örömest szenvedek értetek és kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az Egyház javára”. (Kol. 1, 24.) Tehát hiányzik valami Krisztus szenvedéseiből? Egyáltalában nem. Az ő szenvedése túláradó, mérhetetlen volt és végtelen érdemet szerzett vele: „Bőséges nála a szabadítás...” Semmi sem hiányzik Krisztus szenvedéseiből, melyekkel megváltott minket. Miért beszél akkor Szent Pál „kiegészítésről”? Szent Ágoston adja meg rá a választ: „Az egész Krisztus: az Egyház, mely egyesül fejével, aki Krisztus. A fej betöltötte minden szenvedését: hátra volt még, hogy a test is elszenvedje Krisztus szenvedéseit. Már pedig Krisztus teste és tagjai ti vagytok”. („Impletae erant omnes passiones, sed in capite: restabant adhuc Christi passiones in corpore; vos autem estis corpus Christi et memba.” Enarrationes in Psalmum LXXXVI. 5.)

Mi is egyesüljünk hát Krisztus szenvedéseivel, mint az ő tagjai. Krisztus nekünk is félretett egy részt kínszenvedéséből, de a kereszt mellé megadta a szükséges erőt is, hogy viselni tudjuk. Mert, mint Szent Pál mondja, Krisztus „irgalmas és hűséges főpap”, aki maga is kipróbálta a szenvedést.

V.

Sőt Krisztus nemcsak azt a kegyelmet érdemelte ki számunkra, hogy vele együtt hordozzuk keresztünket, hanem dicsőségében is részesít bennünket, ha egyesülünk szenvedéseivel: „Krisztus társörökösei (vagyunk), ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm. 8, 17.) Mind a mi dicsőségünk nagyságát, mind az övét „szenvedésünk" mértéke szabja meg. Jézus dicsősége végtelen, mert mint Isten, kínszenvedése alkalmával a szenvedés és megaláztatás minden mélységét kimerítette. És mivel ennyire megalázta magát, «azért az Isten is igen felmagasztalta őt". (Fil. 2, 9.) Bármilyen fontos helyet foglal is el azonban Jézus életében a szenvedés, bármennyire szükséges volt is a mi üdvösségünk és megszentelődésünk miatt, ezzel még nincs vége misztériumai sorozatának.

Megfigyelhetjük az evangéliumban, hogy midőn az Úr Jézus szenvedéséről beszél apostolainak, mindig hozzáteszi, hogy „harmadnapra feltámad”. (Mt 16, 21.; 17, 22.; 20, 19.) E két misztérium Szent Pál gondolataiban is összekapcsolódik, akár magáról Krisztusról beszél, akár misztikus testéről. (Róm. 4, 25.; 5, 1-2.) Jézus feltámadása pedig megdicsőült életének hajnalhasadása volt. Ezért van az, hogy midőn az Egyház Vőlegénye szenvedéseinek emlékét üli, bánatának érzelmeibe belevegyül a diadal hangja is. A fekete vagy violaszínű miseruhák, az oltárfosztás, a Jeremiás prófétától vett „lamentációk”, a harangok hallgatása, mind arról a keserű gyászról tanúskodik, amely elszorítja a Jegyes szívét a fenséges dráma évfordulójának napjain. – És mégis, milyen himnuszt énekel az Egyház? A dicsőség diadalénekét: Vexilla Regis prodeunt….

 

Király zászlói lengenek,

villog titkával a kereszt...

Oh fényes és dísz-terhű fa,
királyi bíborral veres!...

Te áldott, kinek ága közt

a világ Kincse lebegett ...

Üdvözlégy, oltár s áldozat,

melyen a dicső szenvedés esett:

az Élet halt halált

s holtával adott életet! (Babits ford.)

„Fájáról kormányoz az Úr!” Krisztus a kereszt által győzött. Az a kereszt, mely jelképezi Krisztus megaláztatásait, mióta őt rászegezték, most már a főhelyet foglalja el templomainkban. A kereszt, üdvösségünk eszköze, Krisztus dicsőségének az ára volt: „Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24, 26.) Így van ez a mi életünkben is. A szenvedés nem az utolsó szó a keresztény életben. Ha résztvettünk az Üdvözítő szenvedésében, részesülünk majd dicsőségében is. Jézus halála előestéjén mondotta tanítványainak: „Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban.” Majd hozzáfűzi: „Azért én is rendelem nektek, miként Atyám országot rendelt nekem, hogy egyetek és igyatok asztalomnál az én országomban”. (Lk 22, 28-29.) Ez az isteni ígéret nekünk is szól. Ha mi is „kitartunk Jézussal megpróbáltatásaiban”, ha gyakran elmélkedünk szenvedéseiről, hittel és szeretettel, akkor Krisztus hozzánk is eljön majd, mikor üt utolsó óránk, hogy bevezessen minket is Atyja országába.

Eljön majd az a nap, korábban, mint gondoljuk, mikor utolér minket a halál. Ott fekszünk majd kiterítve, mozdulatlanul a halálos ágyon. Akik körülöttünk állnak, szótlanul néznek ránk, mert nem tudnak rajtunk segíteni. Minden kapcsolatunk elszakadt a külső világgal. Lelkünk egyedül lesz Krisztussal. Csak akkor értjük meg majd, mit jelent az: kitartani Krisztussal az ő megpróbáltatásaiban. Haláltusánkban, mely most már a mi végső, döntő küzdelmünk, így szól majd hozzánk: „Ti nem hagytatok el engem haláltusámban. Kitartottatok mellettem, mikor a Kálváriára mentem, hogy meghaljak érettetek. Most én jövök hozzátok, hogy segítségtekre legyek, és magammal vigyelek benneteket. Ne féljetek, bízzatok bennem: én vagyok!” (Lk 24, 36.; Jn. 6, 20.) Akkor bizton mondhatjuk majd a Zsoltáros szavát: „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól sem, mert te velem vagy”. (Zs. 22, 4.)

.

1.3.3. Mauriac: A zsidó húsvét

 

„Mert ha amaz első kifogástalan lett volna, nem lett volna szükség másikra…

Újat mondván pedig az előbbit elavulttá tette. Ami pedig elavul és megöregszik, közel jár az enyészethez.

(Szent Pál a zsidókhoz 8,7,13)

 

Most, hogy Nagycsütörtök feletti elmélkedésem végére jutok, ha nem is dogmatikailag kimerítő fejtegetést, de legalább némi irányítást szeretnék nyújtani az Eukarisztia megismerésére vágyakozó olvasónak.

Ha Krisztus bármely cselekedetére gondolunk, sohase felejtsük el, hogy – saját szavai szerint – nem azért jött, hogy a törvényt felbontsa, hanem hogy beteljesítse. Így az Eukarisztiában sem láthatunk valami csodálatos és tervszerűtlen ötletet. Ez a csoda valójában mélyen a Törvényben gyökerezett. A zsidó húsvét a keresztény húsvét előképe és a húsvéti bárány hosszú évszázadokon át Isten Bárányának volt a jelképe. Az Oltáriszentség officiuma is azt mondja: „Az égi kenyér véget vet minden jelképnek.”

„Vágyva vágytam ezt a húsvétot veletek enni.” A zsidók hivatalos húsvétján születik meg tehát az új húsvét. Pászka, húsvét átmenetet jelent, mert ezen a napon a zsidók Egyiptomból való kivonulásukat és az ígéret földjére való megérkezésüket ünneplik. A keresztény húsvét pedig a bűnből a kegyelemre, a sötétségből a világosságra, a testtől a lélekhez, a halálból az életre vezet át bennünket. Az Örökkévaló Mózes és Áron ajkával ezt az utasítást adta rabságban sínylődő népének: „A hónap tizedik napján vegyen ki-ki egy bárányt családja és háza szerint. Ha pedig kevesebb a szám, mintsem hogy egy bárányt elfogyaszthasson, vegye magához szomszédját, ki háza mellett vagyon, a lelkek annyi száma szerint, amennyi elegendő lehet a bárány megevéséhez. A bárány pedig hiba nélküli, hím, esztendős legyen; és tartsátok ezt a hónap 14. napjáig; és akkor ölje le azt Izrael fiainak egész sokasága estefelé. És vegyenek annak véréből és kenjenek mind a két ajtó mellékére és a szemöldökfára ama házaknak, amelyekben azt eszik. És azon éjjel egyék meg a tűznél sült húst és kovásztalan kenyeret vad salátával. Semmit abból nyersen meg ne egyenek. Se vízben főttet, hanem csak tűznél sütöttet, fejét lábaival és belső részeivel együtt megegyétek. És reggelig abból semmi sem maradjon. Ami megmaradna, égessétek el a tűzben, azt pedig ekképpen tegyétek: ágyékaitok felövezve és lábaitok felsaruzva legyenek; botjaitokat tartsátok kezeitekben és sietve egyetek. Mert ez az Úr fázéje (azaz átmenete) (Exodus 13).

A bárány egy részét tehát az Úrnak ajánlották föl, másik részét a nép ette meg. Ebben az eukarisztikus áldozat két lényegbevágó jellemvonásának előképét látjuk. Úgy az új húsvétban, mint a régi húsvétban az áldozat égőáldozat Istennek, és táplálék az embernek. Az oltár asztal is. Bossuet, mikor az Úr Jézus következő szavait magyarázza: „Egyétek és vegyétek. Ez az én testem, mely érettetek adatik” hozzáteszi: „Amint igazán odaadatott, olyan igazán megétetett, amilyen igazán jelen van az asztalon, ahol eledelünkké lesz, úgy van jelen a kereszten is, ahol halálra adatott, és ahol utolsó csepp vérét is odaadta értünk, mert szeretett bennünket.”

Az Örökkévaló a húsvét megünneplését illetőleg többek közt azt is megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy kovásztalan kenyérrel ünnepeljenek. Annak ellenére, hogy az új törvény sehol sem írja elő, hogy az eukarisztikus kenyér ilyen legyen, a római egyház megszentelt szokása értelmében az ostya látszatra ugyanolyan, mint a régi törvény előírása szerinti húsvéti kenyér. Az évszázados várakozás idejében tehát ott szerepelt az ostya a választott nép asztalán.

A húsvéti bárány vére ott piroslott a két ajtófélfán és a szemöldökfán, hogy az öldöklő angyal megismerje a megkímélendők házát. Így borít el Jézus Krisztus vére bennünket is. Így piroslik szentáldozás után a mi szívünk kapuja is attól a vértől, mely távol tartja a gonoszt. Ez már nem jelkép; ez a láthatatlan valóság, melyet jól ismer minden hívő lélek. Könnyen lehet, hogy ugyanaz az ordító oroszlán, ugyanaz a kísértés ólálkodik most is körülöttünk, amellyel szemben este még védtelenek voltunk annyira, hogy már-már úgy éreztük, martalékává lettünk; de most, hogy Krisztus teste és vére védi szívünket, hiába ólálkodik a lelkünk körül, vértünktől visszapattan támadása. Van a szentáldozásban valami valósan ható erő, valami csodálatos hatalom, amelyet mindenki megfigyelhet önmagán. Ez az a tűz, amelyet azért gyújt meg sötét éjszakán az utas, hogy távol tartsa magától a vadállatokat.

A régi húsvét akkor keletkezett, amikor még Egyiptomban voltak a zsidók; mintegy előre megünnepelték vele a szabadulást. Az új húsvétot maga Krisztus szerzette földi életében. Előre rendelkezett még érintetlen teste, még ki nem ontott vére felett.

A zsidók a szabadulás húsvétját a szabadulás emlékeképpen ünnepelték. Az eukarisztikus áldozat is mindenekelőtt az Üdvözítő halálának emlékezete. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” De míg a zsidók csak évente egyszer eszik meg a húsvétot, mi minden reggel élünk vele, ha tiszták vagyunk.

 

1.3.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – „Saját Fiát nem kímélte az Isten”

 

Mielőtt belemerülnénk a nagypénteki liturgia mélységes szimbólumainak és gesztusainak kimeríthetetlenül gazdag világába, meg kell fontolnunk egy dogmatikai tényt, amelyről e nap reggelén az Officium tenebrarum egyik antifónája ezt mondja: „Saját Fiát nem kímélte az Isten, hanem értünk mindnyájunkért kínhalálra adta.” Vajon Istennek ez a „kíméletlensége” nem érvényteleníti saját korábbi kijelentését Krisztussal kapcsolatban: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Lk 3,22 és 9,35)?

E látszólagos kegyetlenség mögött az áll, hogy Jézus Krisztusnak mint második isteni személynek, örökkévaló Fiúnak az Atyával való kapcsolatában nincs helye irgalomnak, mert két egyenrangú, sőt egylényegű személyről van szó, akik között csak kölcsönös és végtelen fokú szeretet van: maga a Szentlélek. Jézus személye, legbelső énje tehát nem szorult rá Isten irgalmára, mint az ember (különösen a bűnös és ezért kárhozatot érdemlő ember). Teste és emberi pszichéje azonban hozzánk hasonlóan esendő volt s ezért irgalomra szorult, és részesült is Isten irgalmában, amikor az Atya – nem az utolsó pillanatban, hanem az utolsó pillanat után közbelépve – Húsvét hajnalán feltámasztotta és testi valójában megdicsőítette. Az tehát, hogy saját Fiát nem kímélte az Isten, egyrészt azt jelenti, hogy kettejük kapcsolata mindenestül fölötte áll mindannak, ami irgalomra szorul. Másrészt viszont azt is jelenti, hogy az Atya Fiával együtt irgalmaz az embernek.

A kereszten függő Jézus pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

 

 

1.4. Nagyszombat

1.4.1. A görög liturgiából

 

Midőn leszállottál a halálba, Halhatatlan Élet,

megölted a poklot az Istenség villámával,

midőn pedig a halottakat a föld mélyéből feltámasztottad,

minden Mennyei Hatalmak így kiáltottak:

Életadó Krisztus Istenünk, dicség Néked.

*

Méltó dicsérni Téged, az Életadót, aki a kereszten kezeidet kitártad, összezúzva az ellenség hatalmát.

Méltó dicsérni Téged, a mindenek Alkotóját, mert a szenvedéseiddel elnyertük az enyészettől való szabadulást.

Eltemettetvén megtöröd, óh Krisztus, az alvilág hatalmát, haláloddal pedig megölöd a halált, és a földieket megmented az enyészettől.

Édes szemedet, s ajkaidat hogy zárjam le, Ige, és hogyan temesselek el mint halottat? kiáltotta megborzadva József.

Éltető Ige, midőn keresztfára szegeztettél, a zsidókat a halálnak mégsem adtad át, hanem feltámasztottad a halottaikat.

Hogyan szemléltek a mennyei Fővezérek Téged ruhátlanul meggyalázva és elítélve, és tűrték megfeszítőid vakmerőségét?

Örök Istenünk, együtt örök Ige és Szent Lélek, erősítsd meg igazhitű népedet a támadók ellen, mint Jóságos.

Élet Szülője, feddhetetlen és tisztaságos Szűz, szüntesd meg az Egyház zavargásait, és jutalmazd békével, mint Jóságos.

Méltó dicsérni Téged, az Életadót, aki a kereszten kezeidet kitártad, összezúzva az ellenség hatalmát!

 

1.4.2. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Mária és János szombatja

 

Nagyszombat egy új korszak, a végső idők kezdete. A szentsírnál időző hívő nép ösztönösen érzi, hogy a Feltámadott húsvéti megjelenéseit valamilyen titkos készülődésnek kell megelőznie. Nagypéntek és Húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária és János hite.

A húsvéti megjelenéseket csak egy már meglévő hitbe ágyazódva lehet értelmezni. Az apostolok hite viszont Nagypénteken teljesen összeomlott. Egyedül Máriában maradt meg a hit, és„fiában”, Jánosban. Nem véletlen, hogy az evangélium nem beszél arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent volna anyjának, ugyanakkor pedig a népi hagyomány úgy tartja, hogy neki jelent meg először. Nincs ebben ellentmondás: a hitben ő az első, aki találkozik feltámadott Fiával, még mielőtt a feltámadás megtörtént volna. Természetesen nem arról van szó, hogy biztos tudással rendelkezett arra vonatkozólag, hogy Jézus fel fog támadni. A kínhalált halt Jézus feltámadása – még ha ő maga megjövendölte is – emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen volt. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért, mit sem tud a hogyanról (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis e minimális kézzelfogható alap ellenére a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül. Ezért számára szent Fia halála minden emberi gyásznál mélyebb fájdalom volt, de nem összeomlás: ő továbbra is készen állt arra, hogy elfogadja, befogadja Isten szent cselekvését. Amikor rá, mint Fájdalmas Anyára tekintünk, nem egy szenvedésébe bezárt asszonyt szemlélünk, hanem az Isten iránti megmagyarázhatatlan, természetfölötti bizalom megtestesítőjét.

A Fájdalmas Anya kultusza a latin Egyházban nagyon fontos. A szentsírnál éneklik a Mária-siralmakat, melyekben a részvét és a gyász mellett már megfogalmazódik az is, hogy a Szűzanya várja Fia feltámadását. Keleten pedig a liturgiában szerepel egy ikon, amely nagyon hasonlít a karácsonyi ikonhoz, csak éppen egy kicsit mintha megnőtt volna az a betlehemi Gyermek. Ott van a barlangban a halott Krisztus bepólyálva, Mária karjában, jönnek a kenetvivő asszonyok, az apostolok meg az angyalok. Több ez, mint költői párhuzam: a Krisztus halála árán megvalósult új születés mélyen szimbolikus kifejeződése.

A húsvéti hit másik őrzője a szeretett tanítvány, János, akinek hitéhez szintén nem volt szükséges a Feltámadott megjelenése. Ő Húsvét hajnalán látta a megnyitott sírban az elhagyott lepleket, „látta és hitt” (Jn 20,8). A besüppedt, nagy lepedő alól ugyanis, ahol Jézus feje volt, hatalmas gyűrűszerűen dudorodhatott ki a szudárion, az a kendő, amellyel állát felkötötték. A feltámadásnak ezt a soha nem sejtett módját nem lehet kitalálni! Jézus nem úgy támadt fel, mint Lázár, hogy szépen fölkelt, összehajtogatta a lepleket, majd távozott. Ez nem is feltámadás volt az ősi vallási képzetek szerint, mert Jézus nem jött vissza erre a világra, hanem szabadon előre ment, magával vivén az anyagot annak új, romolhatatlan és dicsőséges formájában. Az ő megdicsőült testét – amelynek a zárt ajtó sem jelentett akadályt –, nem kellett kiszabadítani a leplekből: egyszerűen keresztülhatolt rajtuk, anélkül, hogy eredeti helyzetüket megváltoztatta volna. (Ezt támasztja alá az evangéliumi beszámoló eredeti görög szövege – szemben a pontatlan magyar fordítással –, valamint a torinói lepellel kapcsolatos vizsgálatok is.) Ez a kétszeresen besüppedt lepedő a názáreti Jézus elegáns kézjegye, egy új világ, a krisztusi feltámadás diszkrét, de beszédes jele. János számára ez a látvány adott alkalmat a hit megszületésére, és ezáltal csatlakozott Mária lelkületéhez, hogy vele együtt a megelőlegezett hit és a ki nem alvó remény által előre igent mondjon Isten készülő nagy műveire. Isten a megváltást sem teszi egyedül, legalábbis abban az értelemben, hogy ne lenne szüksége valakire, aki hittel várja és befogadja.

János evangéliumában az utolsó szó Máriáról az, hogy „magához vette őt a tanítvány” (Jn 18,27). Ez fizikai értelemben azt jelenti, hogy János gondjaiba vette Máriát, lelki értelemben viszont éppenséggel fordítva: Mária vette be Jánost az ő hitébe. Ez az egyelőre még csíraként rejtőző, mustármagnyi hit lesz az, amelyből azután kisarjad a többi tanítvány és az egész Anyaszentegyház győzedelmes húsvéti hite.

 

1.4.3. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk… " – „Alászállt a poklokra”

 

A Krisztusban hívők nagy tömege sem a keleti, sem a nyugati Egyházban nem végzett teológiát. A szent nép kifejezett hittel azt hiszi, hitének tárgya az, amit újra és újra megünnepel a szent liturgiában, a liturgia pedig ezt a hitet szüntelenül táplálja és erősíti. Az Apostoli hitvallás egyik hitcikkelye az Úr pokolra szállása. Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, melyet az Egyház évről évre megünnepel Nagyszombat csöndjében.

Valójában senki sem tudja pontosan megmondani, mit is jelent az, hogy Jézus Krisztus alászállt a poklokra. Ezért is nagyon fontos e misztérium liturgikus ünneplése. A Szent Háromnap liturgiája minden teológiai okoskodást felülmúlóan vezet be hitünk legmélyebb titkaiba. Annyit mindenesetre mondhatunk, hogy az emberré lett Isten Fia nemcsak a halálig, mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhant: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik. Voltaképpen nem is a pokol ez, hiszen az – akárcsak a mennyország – csupán ezután nyílik majd meg, annak, aki elutasítja a megváltó szeretetet.

Van a halál mögött valami, amitől a fizikai megsemmisülésnél is jobban félünk: egyfajta élőhalott állapot, ahol az Istentől a bűn miatt elszakadt ember szánalmasan egyedül van létezése értelmetlenségével. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a fölfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.

Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is fölvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).

Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.

Csodálatos képek, ősi ikonok ábrázolják keleten és nyugaton egyaránt Nagyszombat misztériumát, s egy ókeresztény prédikáció, melynek szerzője óriási láttató erővel, költői szárnyalással beszél erről a mélységes titokról a Nagyszombat reggeli zsolozsma egyik olvasmányában:

„Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva. Megrendült a föld is megnyugodott, mert Isten a testben elaludt, és fölébresztette a régtől alvókat. Meghalt az Isten testben, és fölébresztette az alvilágot...

Mikor aztán őt Ádám, az elsőszülött meglátta, döbbenten verte mellét; mindenkinek odakiáltotta: „Az én Uram legyen veletek!" Krisztus pedig felelvén mondá Ádámnak: „És a te lelkeddel!... Most pedig mondom neked, és hatalommal parancsolom mindazoknak, akik bilincsekben vannak: Világosodjatok meg! És a szendergőknek: Keljetek föl! Parancsolom neked: Indulj, te alvó, mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág legyőzzön és fogva tartson. Kelj föl, kezem alkotása! Kelj föl, képmásom, ki arcom vonásait viseled! Kelj föl! Menjünk innen... Elkészült a kerubos trón, vár rád az égi hintó, vár a nászágy, készen a lakoma, az örök hajlékok és a feldíszített lakások. Megnyíltak a kincseskamrák, a világ kezdete óta neked készített mennyország."

 

1.4.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk… " – „Bemenni az ő nyugalmába”

 

Nagyszombatnak megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A szertartáskönyvek szűkszavúan csak ennyit írnak elő erre a napra: „Nagyszombaton az Egyház Urunk sírjánál időzik, és az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A szent asztal megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be mindaddig, amíg csak az ünnepi vigília, vagyis a feltámadás éjszakai virrasztva várásának liturgiája be nem fejeződik. Csak ezután lesz helye húsvéti örömnek, amelynek bőséges folyama ötven napra árad ki. A szentáldozás ezen a napon csak mint szent útravaló szolgáltatható ki, tehát súlyos betegnek, haldoklónak.”

A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja föl, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.

Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.

Szent Pál írja: „Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtok.” (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.

Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.

 

 

1.5. Húsvétvasárnap

1.5.1. A görög liturgiából

 

Feltámadás napja van, örvendezzünk népek!

Húsvét van, az Úrnak húsvétja!

Mert a halálból az életbe, és a földről az égbe vezetett át Krisztus Isten minket,

kik győzedelmi éneket énekelünk.

*

Keresve a napvilág előtt való napvilágot, aki egykor a sírban nyugodott,

hajnal felé jöttek, mintegy nappal, a kenetvivő asszonyok,

s így kiáltottak egymáshoz:

Jertek, kedveseim, kenjük meg illóolajjal az életadó s eltemetett Testet,

amely feltámasztja az elbukott és sírban fekvő Ádámot.

Menjünk, siessünk, miként ama bölcsek,

hódoljunk és vigyük ajándékként a keneteket Annak,

aki most nem pólyákba, hanem gyolcsba van csavarva,

és sírjunk, és így kiáltsunk:

Kelj fel, óh Uralkodó, ki az elesetteknek megadod a feltámadást.

*

Látván Krisztus feltámadását, hódoljunk szent Urunk Jézus előtt,

aki egyedül bűn nélkül való.

Kereszted előtt hódolunk, Krisztus,

és a Te szent feltámadásodat magasztaljuk és dicsőítjük.

Mert Te vagy a mi Istenünk, és Rajtad kívül mást nem ismerünk,

a Te nevedet szólítjuk.

Jertek, minden hívők, hódoljunk Krisztus szent feltámadásának,

mert íme, a kereszt által öröm szállt az egész világra.

Mindenkor áldva az Urat, dicsőítjük az Ő feltámadását,

mert eltűrve érettünk a keresztet, halállal megtörte a halált.

*

A halálnak ünnepeljük halálát,

a pokolnak lerontását és az új, örök élet kezdetét,

és ujjongva magasztaljuk ennek Okozóját,

atyáinknak egyedül áldott és fölöttébb dicsőséges Istenét.

Valóban, mily szent és ünnepélyes ez az üdvösséges és fényt sugárzó éjszaka,

mely előhírnöke a feltámadás tündöklő napjának,

amelyen az időtelen Világosság a sírból testileg mindeneknek felragyogott.

*

Krisztus az Új Húsvét, az élve bemutatott Áldozat,

Istennek Fia, aki elveszi a világ bűnét.

Óh nagy és szentséges Pászka, Krisztus!

Óh Bölcsesség és Isten Igéje és Hatalom!

Add nekünk, hogy mindjobban részesüljünk Benned,

a Te Országod alkony nélkül való napján.

*

Szent Húsvét virradt ma reánk, új, szent Húsvét,

titokzatos Húsvét, legtiszteltebb Húsvét,

Húsvét: Krisztus a megváltó,

Szeplőtelen Húsvét, nagy Húsvét, a hívők Húsvétja.

Húsvét, amely megnyitotta nékünk a Paradicsom kapuit,

Húsvét, amely minden hívőket megszentel.

*

Feltámadás napja van, örvendezzünk az ünnepnek, és öleljük meg egymást!

Szóljunk: „Testvérek!” azokhoz is, akik gyűlölnek minket,

bocsássunk meg mindent a feltámadásért, és így kiáltsunk:

Krisztus feltámadt halottaiból,

eltiporván a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozván.

 

2. PROTESTÁNS SZEKCIÓ

2.1. Virágvasárnap

 

2.1.1. Luther Márton virágvasárnapi prédikációjából

 

Isten Zakariás próféta által már jóval előbb hirdetteti, hogy a Krisztus nem világi fejedelemként nagy pompával 's ékes fegyverzetben fog megjelenni, hanem minden földi dicsőség mellőzésével szamár hátán ülve fog bevonulni Jeruzsálembe, a mely, mint Juda országának fővárosa, a templom 's isteni tisztelet színhelye volt, miként azt a mai evangéliomi elbeszélés is bizonyítja... Ez a jövendölés lebeg az Úrnak szemei előtt bevonulásakor 's ő azt igen fontosnak tartja, miért is a tanítványoknak szorosan lelkére köti, hogy parancsait pontosan teljesítsék, ezért nem akar éjjel, titokban Jéruzsálembe bevonulni, hanem fényes nappal, nem is egyedül, hanem nagy népsokaság kíséretében, mely előtte 's mögötte halad, őt, mint Dávid igaz fiát, hangosan köszönti 's neki szerencsét és üdvöt kíván királyságához. Mindezt azért teszi, hogy egész Jeruzsálem értesüljön bevonulásáról, lássa a jóslatban említett szamarat 's rajt eme szegény királyt, kiről Zakariás jövendölt 's a zsidókat intette, hogy az ő szegényes alakján 's igénytelenségén meg ne botránkozzanak, hanem inkább mondjanak le ama hiú képzelődésről, mintha a Krisztusnak világi pompával kellene eljönnie. Bizonyára király lesz ő, mondja Zakariás, de egyszerű, szegény király, kinek éppen nincs királyi tekintélye, ha a világi fejedelmek és királyok által kifejtetni szokott külső pompa után ítéljük meg őt: Lesz azonban - mondja Zakariás - e szegény koldusszínezetű királynak más hatalma, minővel e világ összes fejedelmei és királyai, ha még oly nagyok 's hatalmasok voltak is, nem dicsekedhetnek. Az ő neve: Justus et Salvator! igaz és szabadító. Tehát nem e világ szemei előtt gazdag, hatalmas és dicső király, hanem Üdvözítő, ki igazságot és üdvösséget hoz magával, a ki a bűn és halál ellen indít hadat 's a bűnnek ellensége és a halálnak eltiprója lesz; mert ő tulajdonképen azért jön, hogy mindazokat, kik benne hisznek, őt királyukul elfogadják s a szegény kölcsönkért szamáron meg nem botránkoznak, a bűntől és az örök haláltól megszabadítsa. A kik tehát őt hittel elfogadják, benne vigasztalást keresnek, azoknak bűnei megbocsáttatnak, azoknak a halál többé nem árt, azok az örök életnek lesznek részesei. S ámbár testileg egykor meg kell halniok, az rájuk nézve nem halál, hanem csak álom leend. Erre tanít meg minket a próféta eme királyt illetőleg, midőn azon két dicső, sőt isteni címet és nevet ruházza reá, Igaznak és Szabadítónak nevezvén őt, a ki a halál hatalmát megtöri, a pokol torkát és gyomrát széttépi, az ördögöt lábai alá tiporja 's ilyformán minket, kik benne hiszünk, a bűntől és haláltót megszabadit 's az angyalok közé emel, hol örök élet és üdvösség lakozik...

Aki ezt nem füleivel 's szívével akarja megérteni, hanem szemeivel látni 's kezeivel tapintani, az nem ismer rá ezen királyra, mert az ő sorsa más királyokéhoz éppen nem hasonlít. Amit ezek cselekesznek, azt rendszerint nagy fénnyel, pompával veszik körül 's nagyszerű látszatot adnak neki, Krisztus nem így tesz; az ő hivatala és munkája, hogy minket a bűntől és haláltól megmentsen, és ezt nem egyéb, külső módon cselekszi, mint igéje és az evangyéliom által, melyet nekünk hirdettetett; valamint a csodák által, melyeket az ígéret mellett nekünk nyújt, hogy működése annál hathatósabb legyen; miképpen minket erősít a keresztségben, ahol a szem nem lát egyebet közönséges víznél, mely bármely más vízhez teljesen hasonló. Így foglalta igéjét is a prédikációba, ahol a szem szinte nem lát egyebet emberi leheletnél. De mi jól vigyázzunk és ne szemeink után ítéljünk, hanem a szemeket be hunyjuk, a füleket pedig kinyissuk 's az igét hallgassuk, mely azt tanítja, hogy az Úr Jézus vérét ontotta ki a mi bűneinknek bocsánatára, hogy mi éljünk. Ily javakat közöl velünk a szent keresztségben, az Úrvacsorában, a prédikációban és áldozatban, itt bizonnyal megtaláljuk azokat. Igaz, lehetetlennek látszik, hogy vízfürdő, ige és szentség ily nagy dolgokat vihessenek végbe. Ámde ne engedd magadat szemeid által félrevezettetned; mert bizony ott is hihetetlennek tetszhetett, hogy az, aki a kölcsönzött szamáron ül 's utóbb keresztre feszítteti magát, a bűnt, halált és poklot eltörölje. Senki sem nézte volna ezt ki belőle; de a próféta megmondja azt. Azért jó, ha füleinkkel halljuk 's szívünkkel hisszük azt; mert szemeinkkel nem kutathatjuk ki azt.

Miben áll tehát az üzenet, mely felett örvendeznie kell? Ebben: „Íme a te királyod jő te hozzád!" Miféle király? Szent és igazságos király, üdvözítő vagy segítő, aki üdvösségedre jön 's megváltód leszen; mert szentségét és igazságosságát a te javadra fordítja, hogy bűnödtől megszabadulj, életét áldozza érted, hogy halálával tégedet az örök haláltól megváltson. Azért ne botránkozzál meg az ő szegényes, szolgai alakján, hanem adj neki hálákat azért 's bízzál ő benne, mert mind az, a mit ezen eljövetelével tesz, teérted történik 's a te javadra szolgái. Ő tehát, bűneidben és a halálban kíván segítségedre lenni 's tégedet igazzá, boldoggá tenni...

A ki ezt úgy hiszi, amint hallja 's amint azt neki az evangéliom hirdeti, az aképpen részesül is abban. Mert azért rendelte Krisztus a szent keresztségét, hogy tégedet az ő igazságába öltöztessen, hogy az ő szentsége és ártatlansága a te sajátoddá legyen. Mi mindnyájan szegény bűnösök vagyunk; de a keresztségben azután az egész éltünk folyamán, ha a Krisztushoz megtértünk, ő vigasztal bennünket, ezt mondván: Add ide a te bűneidet 's vedd érte cserébe az én igazságomat 's szentségemet; vetkezd le a te halálodat 's öltsd fel helyette az én életemet. Ebben áll tulajdonképpen Krisztus urunknak uralkodása; mert az ő hivatala 's munkája nem más, minthogy ő minket naponként a bűntől és haláltól megszabadít 's a helyett az ő szentségébe 's életébe öltöztet bennünket.

 

2.1.2. Joó Sándor prédikációjából – Látni akarjuk a Jézust

 

Alapige:

"Uram, látni akarjuk a Jézust." (János 12, 21b.)

 

Talán szokatlan, hogy virágvasárnapján nem a szokásos virágvasárnapi történetet olvastam föl a Bibliából. Nem azt a részt, amelyben a Jeruzsálemi bevonulásról és a templom megtisztításáról van szó, hanem látszólag egy egészen idegen eseményt, ami soron következett a János evangéliumából. Pedig nem így van! Mert az a jelenet is, amit itt most folytatólagosan a János evangéliumából felolvastam, ugyanazon a napon történt, mint a templom megtisztítása, tehát még ez is a virágvasárnap eseményei közé tartozik. A páska ünnepre Jeruzsálembe gyülekező sokaság között voltak görögök is, meg a zsidó egy-istenimádással rokonszenvező pogányok is, akik éppen azért, mert tele van a város Jézus neve emlegetésével, és mindenütt csak Jézusról beszélnek az emberek, s a nap eseményeit tárgyalják ellenségek és barátok egyaránt: elkezdenek maguk is kutatni Jézus után. Valaki talán az egyik tanítványhoz utasítja a kérdezősködő görögöket, így jutnak oda Filephez és kérik őt, mondván: "Uram, látni akarjuk a Jézust!"

Persze nem azt jelenti a görögöknek ez a kérése, hogy messziről akarják látni Jézust, hiszen lehet, hogy így már látták is Őt a délelőtti tolongásban, - hanem mivel már olyan sokat hallottak Róla, most szereznék Őt látni. Vagyis: szeretnének Vele megismerkedni, személyesen is találkozni! - Óh, de nagy öröm az, amikor egy lélek már eljut idáig! Amikor már nem elég neki az, hogy hallott Jézusról, hanem most már szeretné Őt látni, szeretne Vele személyesen is megismerkedni! Ismerek olyan lelkeket, akik azt mondják: Hagyjatok már békét végre, az ember örökösen csak azt hallja, hogy Jézus így, Jézus úgy, itt volt egy egész hét, szakadatlanul mindig mindenki Jézusról beszélt, - hát nem volt még elég, hát nem unjátok még? És vannak lelkek, akik mennél többet hallanak Jézusról, annál égetőbbé válik szívükben a vágy, hogy most már "látni" is akarják Őt!…

Amikor Jézus megtudja tanítványaitól, hogy görögök akarják Őt látni, olyan dolgokat mond, amelyek látszólag nem a tárgyhoz tartoznak: "Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." (23-24. vers) Azért mondja ezt Jézus, hogy az Őt látni akaró görögöknek nehogy helytelen fogalmaik legyenek a Messiásról. Pláne a virágvasárnapi királyi bevonulás láttán könnyen az a téves kép alakulhatott ki a képzeletükben, hogy Jézus valami hadvezérszerű hős.

Tévedés ne essék, - mondja Jézus. Aki Őt látni akarja, akkor látja igazán, ha olyannak látja, mint a földbe esett gabonamag. Mit jelent ez a kép a földbe esett gabonamagról? Képzeljünk el egy búzaszemet! Abban a búzaszemben élet van! Csodálatos, gazdag élet van benne összeszorítva, elraktározva apró csöpp helyre. De ahhoz, hogy ez az élet a maga teljes gazdagságában és pompájában kibontakozzék, annak a búzaszemnek bele kell vettetnie a földbe, ott elrothad, "elhal", és a búzaszemnek ebből a "halálából" lesz a termés. Ha nem hal el, csak egymaga marad, - ha pedig elhal, megsokszorozódik. Éppen az által diadalmaskodik, azáltal győz, hogy hajlandó meghalni! – Mindez csak kép, ami azonban másként kifejezhetetlen igazságot fejez ki. Világos, hogy Krisztus az a búzaszem, az örökéletnek az a magja, Akit Isten a földbe vetett el. Először levetette Őt, az Ő isteni életének egy darabját a mennyből a földre, majd itt a földön egészen bele a földbe, a sírba vetette el ezt a magot. Ott feküdt a földben, a sírban, mint a búzaszem a barázdában, a rögök alatt. És ha a búzaszem elhalásából új élet fakad, mennyivel gazdagabb, teljesebb, dicsőségesebb élet támad az örök élet magjának az elhalásából? Ahogy a búzaszem élete az elhalás által 30, 60, vagy 100 búzaszemben sokasodhat meg, úgy az egy Jézus Krisztus élete éppen az elhalás, a kereszten való halál által millió és millió ember életében sokasodhat meg. Így ültette át Isten az örök életet a földre Krisztusban, Krisztus által…

Mennyire igazuk volt ezeknek a görögöknek, amikor azzal mentek oda Filephez, hogy ők látni akarják a Jézust! - Milyen jó nekünk, hogy mi láthatjuk az Urat! Még mindig föltekinthetünk Reá! Most is itt van köztünk. Álljunk eléje lélekben és mondjuk el Néki szép énekünk szavaival:

Rád tekint már hitem, / Megváltóm, Istenem, / A Golgotán:

halld könyörgésemet, / És vedd el vétkemet; / Mostantól hadd legyek / Tied csupán.

Ámen

 

2.2. Nagycsütörtök

2.2.1. A Heidelbergi Káté Az Úr szent vacsorájáról

 

75. KÉRDÉS: Mi emlékeztet és mi biztosít téged az Úr szent vacsorájában afelől, hogy Krisztusnak a keresztfán történt egyetlenegy áldozatában és minden ő javaiban neked is részed van? – FELELET: Az, hogy Krisztus nekem. és minden hivőnek megparancsolta, hogy egyem ama megtöretett kenyérből, és igyam ama pohárból az ő emlékezetére, megígérvén ezzel együtt, először, hogy az ő teste a keresztfán énérettem oly bizonnyal megáldoztatott és megtöretett, vére pedig kiontatott, amily bizonnyal szemeimmel látom, hogy az Úrnak kenyere részemre megtöretik, és a pohár velem közöltetik. Továbbá, hogy ő az én lelkemet a maga megtöretett testével és kiontattott vérével oly bizonyosan táplálja az örök-életre, mily bizonnyal én az Úr szolgájának kezéből az Úr kenyerét és poharát mint a Krisztus testének és vérének nekem adott bizonyos jegyeit elfogadom, s szájammal magamhoz veszem. Mt. 26 :26-28; Mk. 14:22-24; Lk. 22:19-20; 1.Kor. 10:16-17; 1.Kor. 11:23-25; 1.Kor. 12:13.

76. KÉRDÉS: Mit tesz Krisztus megfeszített testét enni, és az ő kiontott vérét inni? – FELELET: Nem csupán azt teszi, hogy Krisztus minden szenvedését és halálát hivő szível elfogadjuk, és ezáltal bűnbocsánatot és örökéletet nyerünk, hanem ezenfelül azt is, hogy Szentlélek által, aki Krisztusban és egyúttal bennünk is lakozik, az ő testével mind inkább-inkább oly módon egyesülünk, hogy - ámbár ő a mennyekben van, mi pedig a földön vagyunk - mindazáltal testéből való test és csontjaiból való csont vagyunk, és így, amint testünk tagjait egy lélek, úgy minket Szentlélek éltessen és kormányozzon örökké. Jn. 6:35., 40., 47-48., 50-51., 53-54., 55-56; Csel. 3:21; 1. Kor. 11:26; Ef. 3:16-17; Ef. 5:29-30., 32; 1. Kor. 8:15-16., 19; 1. Jn. 3:24; 1. Jn. 4:13; Jn. 14:13; Jn. 6:56-58; Jn. 15:1-6; Ef. 4:15-16.

77. KÉRDÉS: Hol ígérte Krisztus, hogy ő a hivőket testével és vérével oly bizonyosan táplálja, amiképpen ők a megszegett kenyérből esznek, és a pohárból isznak. – FELELET: Az úrvacsora szereztetési Igéjében a következőképpen: „Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, és hálákat adván megtörte, és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend." Ez ígéretet Pál apostol meg is ismétli, mikor azt mondja: „A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk." 1. Kor. 11:23-25; Mt. 26:26-28; Mk. 14:22-24;. Lk. 22:19-20; 1. Kor. 10:16-17.

 

2.2.2. Luther Márton nagycsütörtöki prédikációjából

 

Minthogy régi szokás szerint e napokban sokkal többen járulnak az Úr asztalához, mint az évnek egyébb szakában és okvetlen szükségünk  van egy bizonyos napra, melyen a mi Urunknak szent sákrámentomáról, vagy vacsorájáról kell prédikálnunk... E szent cselekményt nem ember rendelte, avagy gondolta ki, hanem maga Krisztus Urunk azon az éjszakán, melyen elárultaték, tanítványinak és minden keresztény embernek kiváló nagy vigasztalására szerezte, hogy az az ő testámentoma 's mivel akkor e világból távozni készült, szeretetének végrendelete legyen. Azért is méltó, hogy mi keresztények eme testámentomot drága kincsünknek tartsuk, benne minden örömünket és vigasztalásúnkat leljük, ahhoz gyakorta és örömest _,járuljunk, mert csak úgy teszünk eleget a mi Krisztus Urunk végakaratának. Hisz' tisztán és világosan előttünk áll az ő parancsa, mely szerint annak cselekvését lelkünkre köti. Aki tehát keresztény, az eme parancsot az ítéletnapjáig pontosan teljesíti is 's eme vigasztalást, gyakorta és örömest keresni fogja és nem únja meg azt mindaddig, míg a mi drága Üdvözitőnk, aki e szövetséget maga szerezte, a mennyekből eljövend ítélni eleveneket és holtakat...

Mit gondolsz ugyanis, nem végtelenül örvendetes dolog-e az, midőn az Úr tanítványival szemben szívét így kiönti 's azt mondja: Vegyétek és egyeték, ez az én testem. Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új testámentom. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre 's rólam el ne feledkezzetek, cselekedjétek pedig ne csupán egyszer, hanem gyakran az ítélet napjáig! Krisztus Urunk tehát az ő vacsorája és testámentoma által az ő emlékezetét, az ő ismeretét és a benne való hitet akarta fenntartani, hogy az szívünkből ki ne haljon. Azért szerezte ezen újszövetséget, hogy az mindvégig fenmaradjon és mi az ő haláláról, mely által a bűntől 's az örök nyomorúságtól megszabadultunk, mindenkor megemlékezzünk. Mily nyájas beszéd ez, nem mérges, nem haragos, nem, sőt még sokkal nyájasabb, mint ahogy atya fiával beszélhet. Hisz' főgondja arra irányul , hogy - úgymond - énrólam meg ne feledkezzetek...

Szeretné tehát ilyformán az ő emlékezetét mindnyájunknak fülébe, szájába és szívébe írni, hogy soha el ne feledjük ártatlan szenvedését , melynélfogva megfeszíttetett, meghalt és a halálból ismét feltámadott, miérettünk. Ezen emlékezetének gyakori felelevenítését pedig azért parancsolja, mert új meg új fiatal nemzedék növekszik fel, melynek nem csupán arra van szüksége, hogy Isten igéjéből oktatást nyerjen, Krisztust, Üdvözitőjét megismerje 's azáltal üdvözüljön, hanem hogy ily külső istentiszteleti cselekvényre is szoktattassék 's ilyformán Megváltóját és Üdvözítőjét, a Krisztust, mindenkor méltán magasztalhassa 's benne vigasztalást találhasson.

Mindazáltal e szentség, vagy vacsora nem csupán azért szereztetett, hogy általa Krisztus dicsőíttessék; mert ő azt mondhatná: Nincs szükségem a te magasztalásodra 's tégedet magadat is nélkülözhetlek; de maradj mégis Istennek gyermeke, akár dicsőítesz engemet, akár nem; a te dicséreted engemet sem jobbá, sem rosszabbá nem tesz: hanem főképpen a mi kedvünkért, hogy az nekünk lelki eledelül szolgáljon 's annak élvezése minket földi vándorlásunk alatt a testi kívánságokkal folytatott harcunkban erősítsen és győzelemre segítsen.         

Mert íme halld, minő szavakkal nyújtja a kenyeret: Vegyétek és egyétek, ez az  én testem, mely tiérettetek adatik. Azután a kelyhet nyújtva így szól: Igyatok ebből mindnyájan, ez amaz újtestámentom az én vérem által, mely tiérettetek kiontatik bűnöknek bocsánatára. Szolgáljon ez mindenekelőtt a keresztényeknek legédesebb vigasztalására, megértvén , hogy az Úr Krisztusnak teste érettük halálra adatott 's az ő vére bűneikért kiontatott. Aki ezt hiszi, azt a bűn, vagy bármi más kétségbeesésbe semmiképp nem kergetheti, mert tudja, hogy ez a kincs, melynélfogva bűnei eltöröltettek, sokkal gazdagabb és nagyobb, mint az ő  bűne.

De Krisztus nem elégszik meg csupán a szavakban nyilvánuló vigasztalással, hanem a kenyérrel együtt saját testét is nyújtja neked eledelül, a borral pedig saját vérét italul, miként az szavaiból világosan érthető, mégha az ördög boszankodik is amiatt; hogy ezt a testet és vért sajátoddá tedd, mint amely a te javadra válik, amint hogy azt saját száddal önnön magadért élvezed és nem valaki másért. Mert felette fontos dolog itt az a hit, hogy Krisztus teérted is és nem csupán sz. Péterért, sz. Pálért és más szentekért szenvedett. Efelől akarta Krisztus az ő testámentomában mindegyik hívét biztosítani, mert ezt a testámentomot, vagyis a Krisztus testét és vérét mindegyik önmagáért veszi és élvezi...

Nem hiába mondjuk tehát, hogy e szentségből a bűnöknek bocsánatát nyerjük és vesszük; mert ahol Krisztus jelen van, ott a bűnöknek bocsánata is van. Itt pedig, saját szavai szerint, az ő teste és vére van jelen. Aki mindkettőt élvezi, eszi és issza és hiszi, hogy az Úr Krisztus teste érette is adatott; az ő vére érette is kiontatott, avagy ne nyerné-e az bűneinek bocsánatát?... Másik gyümölcse pedig abban nyilvánul, hogy a kereszténységnek egyességben, egységes hitben és tudományban kell maradnia. Hogy ez az egyesség a keresztények között létrejöjjön, nem csupán a prédikációra kell összegyülekezniök, ahol egy és ugyanazon igét hallgatják, azáltal egységes hitre hivatnak meg 's mindnyájan egy fő alatt sereglenek össze, hanem közösen egy és ugyanazon asztalhoz is kell járulniok; együttesen enniök és inniok... Az anyaszentegyházra nézve ez az egybefűzés okvetlen szükséges, hogy a hitben szakadás ne álljon elő. Azért nevezték azt latinul communiónak, közösségnek, azokat pedig, akik a többi keresztényekkel hitben , tanban és életben egyenlők lenni nem akartak, excommunikáltaknak, kiközösítetteknek, mint olyanokat, a kik tanra, beszédre, gondolkozásmódra és életre nézve különböznek 's épen ezért az egyenlőértelmű csapatban meg nem tűrhetők, hogy ezt is szét ne válasszák 's szakadásra ne vezessék. A szent vacsora tehát arra szolgál, hogy Krisztus általa híveinek seregét összetartsa.

Igen helyesen és szépen gondolkodtak a régi tanítók, midőn így nyilatkoznak: Krisztus végvacsorájához azért használt kenyeret és bort, hogy miként a külön-külön testtel és alakkal bíró sok gabonaszem együtt megőrölve a kenyérnek egy tésztáját képezi, azonképpen mindegyik keresztény különkülön egyéniség és teremtmény ugyan, a szentség kenyerének közös élvezése által azonban mindnyájan, akik abban részesültek, egy kenyér és egy test lesznek (I. Korinth. 10.). Mert itt egy a hit, egy a hitvallás, a szeretet és a remény. Hasonlóképp a borhoz is sok szőlőfürt járul, sok szőlőszem, melyek közül mindegyiknek meg van a maga teste és alakja; mihelyt azonban kisajtoltattak és borrá lettek, nincs többé különbség a borban, egységes, ízes, szép folyadék az. Ugyanaz történik a keresztényekkel is...

Külsőképen nem lehetünk egyenlők; mert különbözők a társadalmi osztályok és foglalkozások 's ha azoknak pontosan megfelelni akarunk, különböző cselekedetek fognak létrejönni. A paraszt életmódja más, mint a fejedelemé 's tettei is mások. A ház asszonya más foglalatosságot végez, mint a szolgáló. Eme különbségnek a külső viszonyokat illetőleg fenn kell maradnia. Ámde a Krisztusban nincs sem férfiú, sem asszony, sem fejedelem, sem paraszt, hanem «keresztény híveknek» neveztetnek mindnyájan. Mert ugyanazon evangyéliom, ugyanazon ígéret és hit, mely nekem szól, szól az asszonynak, a fejedelemnek, parasztnak, szolgának, gyermeknek is. Ezt a benső egyenlőséget jelzi eme szentség is, mert egyiknek sincs más, jobb szentsége, mint a másiknak. Ám légy asszony vagy szolgáló, úr vagy szolga, atya, vagy fiú, fejedelem vagy alattvaló, itt mindnyájan egyenlők vagytok, egyenlő eledelt és ígéretet vesztek 's ha hisztek, mind egy és ugyanazon mennyországba tartoztok; az nem változtat semmit a dolgon, hogy én itt vagyok, egy másik keresztény testvérem pedig Jeruzsálemben 's egymást nem ismerjük. Mert mindnyájunknak egy feje van, akihez mindannyian ragaszkodunk 's ki által üdvösségünket reméljük...

Isten nyújtsa nekünk a Krisztus által kegyelmét és szent Lelkét, hogy mi eme vigasztaló szentséget Krisztus dicsőségére és lelkünk üdvösségére élvezhessük.

Amen.

 

 

2.2.3.Ravasz László: Elmélkedés

 

Életünk legfőbb törvényévé a táplálkozást tette Isten. Ha a külső világból származó eledellel életünket nem tápláljuk, rövid idő alatt a sírba hanyatlunk. Ennek a világnak az alkotórészeit fölveszi az én életem, és olyanná alakítja át, aminő én vagyok: csonttá, vérré, hússá. Emberré lesz az állat, a növény, az ásvány tápláltatásom révén.

Lelki életem legfőbb törvényévé szintén a táplálkozást tette Isten. Ha nem élek rajtam kívül való eledellel, halhatatlan lelkem elsorvad és a halál martaléka lesz. Csakhogy ennek a lelki tápláltatásnak magasabb és dicsőségesebb a formája. Nem az eledel lesz olyanná, amilyen én vagyok, hanem én változom olyanná, amilyen a lelkem eledele. Azért ujjongva köszönöm meg Atyámnak azt a csodálatos kegyelmét, hogy a lelkek legfőbb táplálékául Szent Fiának testét és vérét, halálában és feltámadásában megszerzett javait adta. „Az én testem igazán étel, az én vérem igazán ital” – mondja az Úr. Ez a mennyei táplálék gyógyít meg engem betegségemből, támaszt fel nyomorúságomból, erősíti meg bennem az új életet és termi meg általam drága gyümölcseit.

 

2.2.4. A Második Helvét Hitvallásból (XXI. 2.)

 

E szent szertartással az Úr élénk emlékezetben akarja tartani a halandó emberi nemzetség iránt tanúsított igen nagy jótéteményét, nevezetesen azt, hogy Ő, aki testének halálra adásával és vérének kiontásával minden bűnünket megbocsátotta és az örök haláltól és a sátán hatalmából minket megváltott, most már saját testével táplál, és vérével itat, amelyek, - ha azokat igaz hittel, lelkiképpen élvezzük, - az örök életre táplálnak bennünket. És ez a nagy jótétemény mindannyiszor megújul, valahányszor az Úr vacsoráját kiszolgáltatják.

 

2.2.5. Luther Márton imádsága

 

Szerető Urunk és Istenünk, aki megparancsoltad, hogy ennél a csodálatos szentségnél szenvedésedről emlékezzünk és halálodat hirdessük, add meg nekünk, hogy úgy éljünk tested és véred szentségével, hogy minden nap gyümölcsözően éljük át szívünkben a Te váltságodat. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de mégiscsak segítségedre szorulok és sóvárgom kegyelmedet. Mikor hozzád megyek, nem bízom semmi másban, csak abban, amit Igédben ígértél, hogy én is minden bűnömnek bocsánatát kapom tested és véred által, amelyet e szentségben eszem és iszom. Drága Uram nem kételkedem abban, hogy igaz a Te Igéd. Legyen nekem a Te ígéreted szerint.

 

2.2.6. Huszár Gál: Az Úr Jézus Krisztusnak Szentséges Vacsorájáról való prédikáció

 

Természet szerint benne vagyon ez az emberekben, hogy az ő eleiknek régi dolgairól örömest tudakoznak és a szenteknek életén nagy kívánsággal csodálkoznak. Minek okáért az ennek előtte való időkben sokan mentek messze földre és külömb külömb országokra zarándokság járni, hogy a régi szenteknek avagy csak a tetemüket láthatnák és azokban részük lehetne. Minekünk annál inkább illik a Krisztusnak jeles emlékezetén tudakoznunk, mellyel nem csak szemeinket legeltetjük, hanem lelkünk is tápláltatik. Mert mikor az ő atyjához akarna menni és az ő lelki országlását el akarná kezdeni, ebben ez emlékezetben hagyá nekünk a mi megváltságunknak és üdvösségünknek nagy árát. De e nagy kincsre az emberek igen kevés számot tartnak: mert az ő szemüknek látása szerint nem oly nagy fényességgel szereztetett, hogy ezen igen csodálkozhatnának. Továbbá, az emberek közül az ő okosságuk szerint sokan szólnak erről káromlásképpen, úgyannyira, hogy teljességgel ugyan haszontalan ceremoniának merik vélni. De mivelhogy az emberi okosság ez Isteni titok szerint való szentségnek mivoltát nem tudja, és eszébe nem veszi, annak fölötte ezzel csak kordéra és Isteni félelem nélkül szokott élni. Igen szükség minekünk e Sacramentomról rövid beszéddel valamit szólanunk és az ő hasznát, erejét rövideden megmondanunk, hogy a Sátán e szentséges Sacramentomról miközöttünk is afféle tévelygéseket ne szerezzen, avagy káromlóképpen való vetekedésekkel bennünket meg ne csaljon. Arra intlek azért titeket Krisztusban szerelmes atyámfiai, hogy erről az én beszédemet örömest és jó kedvvel hallgassátok. Mert a Sacramentomról nem homályos képpen, hanem csak könnyű beszéddel és igaz értelemmel szólok a Szentírásnak tanítása szerint…

Az Úrnak vacsorája az Istennek Fiától szereztetett jegy, mellyel a Krisztus az ő testét és vérét bizonnyal és valóban minekünk adja, és azáltal minket megerősít a mi hitünkben bűneinknek bocsánatjáról és az örök életről. E magyarázat megjelenti e Sacramentomnak hasznát.

Mert Krisztus, mivelhogy az ő halálával és tulajdon vérével váltott meg a mi bűneinkből és úgy nyert minekünk bocsánatot, az ő érdemét, melyet a keresztfán nyert, minekünk az ő igéjében osztogatja a külső jegynek általa. Mellyel azoknak, akik azt eszik és isszák, adja az ő testét és vérét, hogy az ő ígéretének ennek hozzánk való vétele legyen elöljáró és elfoglaló jele. Azért mondja a Krisztus, hogy vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek elárultatik. Annak utána azt is hozzá teszi: Igyatok ebből mindnyájan, e pohár az új testamentom az én véremben, mely tiérettetek kiontatik bűnötöknek bocsánatjára. Ezek az ígéretnek igéi igaz eléggé megjelentik, hogy a Krisztusnak teste és vére minekünk adatik, ez végre, hogy ebből bizonyossá legyünk a mi bűneinknek bocsánatjáról, melyet ő minekünk a magas keresztfán való áldozatával nyert és szerzett. Annak okáért ez Úr vacsorája a mi hitünknek nemcsak külső jele, hanem oly Sacramentom és ceremónia, mely azt bizonyítja (mikor az ő testét és vérét minekünk adja, melyet a mi bűneink bocsánatjáért egyszer áldozatra adott), hogy mieink a Krisztusnak jótéteményi. És ilyen módon való értelmünknek kell lenni az Úrnak vacsorájáról, hogy abban minekünk bűneink bocsánatjának záloga adatik. Az pedig a zálog a Krisztusnak teste és vére.

De az Úrnak vacsorájában a Krisztusnak teste és vére minekünk, hogy mostan is osztogattatik, az csak a Krisztusnak szerzésétől függ. Mert ő azt mondotta: Ezt tegyétek. Ebből a parancsolatból jő és származik a Sacramentomnak kiszolgáltatása. Mert ha a Krisztus ezt ilyen módon nem szerzette és parancsolta volna, hogy az ő igéjével és a külső jegyekkel az ő teste és vére osztogattassék, tehát azt senki meg nem szerezhetné. Mert Sz. Pál is az Úrnak szerzésére és parancsolatjára mutat, mikor azt mondja:  (I. Cor. XI.) Ezt én az Úrtól vettem, amint tinektek adtam. Azért e Sacramentomnak ereje és fundamentuma a Krisztusnak szerzéséből vagyon. Az egyházi szolgának személye pedig jobbá nem teheti a Sacramentomot, soha meg sem gyalázhatja ennek méltóságát.

Az Úrnak vacsorája pedig két dologban áll. Első része a Krisztusnak ígérete, melyben ő azt vallja, hogy az ő testét és vérét miérettünk adta bűneinknek bocsánatjára. Ez ígéret feje e Sacramentomnak. Mert az ige nélkül csak hiábavaló jegy volna, s azért mondja Sz. Ágoston Doctor: Accedat verbum ad elementum, tunc sit Sacramentum, azaz járuljon hozzá az ige az éltető állathoz s úgy leszen Sacramentommá.

Mikor pedig Krisztus az ő testét minekünk adja, minket is őmagának tagjaivá veszen és ővele úgy leszünk egy testté, s ő mibennünk lakozik és az ő erejéből azt teszi, hogy őáltala mi is örökké éljünk. Ezt a Sacramentomnak drágalátos hasznát ajánlja minekünk Sz. Iraeneus az ő régi írásában, ezt mondván: Quemadmodum qui est a terra panis percipiens vocationem Dei, iam non communis panis est, sed Eucharistia ex duabus rebus constans, terrena et coelesti: Sic et corpora nostra perci percpiientia Eucharistia iam non sunt corruptibilia sed spem resurrectionis habentia. Azaz, mint igaz a földi kenyér, mikor az Isteni dologra választatik, hogy immár nem közönséges kenyér, hanem hálaadásnak áldozatja, két dologról lévén, földiből és mennyeiből, ugyanazonképpen a mi testünk is, vevén ez áldozatot, immáron nem elveszendők, hanem a feltámadásnak reménségébe vagyunk. Azért mikor a Krisztusnak testét és vérét hozzánk vesszük, ővéle annyira egyesülünk, hogy egy testté leszünk vele s a Krisztus is feltámasztja halottaiból az ő tagjait és minekünk örök életet ad…

Akik pedig a Krisztusnak hálaadó tagjai és e vacsorában ő lelki testévé fognak lenni, mely test az anyaszentegyház, szeressék azok az ő atyjokfiait, kikkel egy testté lettek és egy fejük vagyon, a Krisztus. Erről szól a szent Pál is, mikor ezt mondja: sokan egy kenyér és egy test vagyunk, mert mindnyájan az egy kenyérből eszünk. Azért kötelesek vagyunk az egymáshoz való szeretetre, mert e vacsorában mindnyájan egy testté leszünk.

Végezetre az a Krisztusnak és a hívő embereknek egyesülése, mely e szent vacsorának általa leszen, más erkölcsöt és jobb életet kíván, hogy akik Krisztus templomaivá lettenek, azok meg ne undokítsák őmagokat e világnak fertelmességével. Mert jó gyümölcsöt kell azoknak teremniük, akik Krisztusé kezdettenek lenni, és az ő bűnökből megszabadultanak…

Szemelvényünk Incze Gábor kiadását követi. A reformáció és ellenreformáció korának evangéliumi keresztyén (református és evangélikus) egyházi írói c. sorozat, XVIII. Bp., 1945. 3-47.

 

2.2.7. Bornemissza Péter imádsága

 

Uram Jézus Krisztus, örök Istennek Fia, ki a Te igaz emberi természetedben miértünk halált szenvedtél és minket a bűnből és az örök kárhozatból kiváltál és hogy ilyen nagy szerelmedről el ne feledkezzünk, a Te végvacsorádkor örökkévaló emlékezést és új kötést szereztél arról, hogy a Te híveidnek bűneiről soha meg nem emlékezel. Ezzel ezt bepecsételted, hogy vélünk egyesíted a Te valóságos tested és szentséges véredet, azt ételül és italul rendelted minékünk, és amellett bizonnyal ígérted a mi bűneink bocsánatát. Mi szegények és nyomorultak, tehozzád, minden kedvnek és irgalmasságnak kútfejéhez folyamodunk, kérvén, hogy minden bűneinket és fertelmességünket lemosni, a mi lelkiismeretünket megtisztítani és megeleveníteni és felépíteni méltóztassál. Hogy igaz bűnbánattal és töredelmes szívvel, igaz és erős hittel, illendő tisztességgel magunkat készítvén ismét a Te szent testedet és szent véredet üdvösségünkre vehessük. Engedd, hogy e titkos új testámentom által a hit bennünk öregbedjék, a reménység erősödjék, a tiszta szeretet felgerjedjen, a gyenge lelkiismeret megvigasztaltassék, minden nyomorúság meggyőzettessék. És a mi szívünknek a tebenned való isteni bizodalomban és örökkévaló megváltásodban a mi lelkünknek bátorságára pecsételd be a jókkal, melyek e szent sákramentomba elrejtettek. Ó, kegyelmes Úr, adj megvilágosodott szemeket a mi értelmünknek, hogy ismerhessük meg, mi legyen reménysége a mi örökségünknek, és milyen gazdagságai legyenek e felséges vacsorának. Melybe a Te igaz testeddel és véreddel bűnünk bocsánatját is, igazán való igazságot, és minden mennyei jókat mivelünk közölsz, hogy teljes szívünknek kívánságából méltán e szentséget vehessük, és a Te édességedet megkóstolhassuk.

Végy el mirólunk mindent, ami teneked nem kedves, és ami minket megtartóztat a jótól, hogy a mi megéhezett lelkünk a Te vacsorádnak üdvösséges gyümölcsét gyönyörűséggel vehessük. Itt is tebenned vígan ehessen, ihasson a mi lelkünk és a mennyben is élhessünk teveled mindörökkön örökké. Ámen

 

2.2.8. Részletek Jóó Sándor prédikációiból Jézus főpapi imádságáról

 

I.

„Ezeket beszélte Jézus; és felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged; amiként te hatalmat adtál néki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, a mit néki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.

Kezdjük hát az elején! Így kezdi Jézus: "Atyám!" Annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy Istent Atyánknak szólítsuk, hogy semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő, nem természetes, hanem nagyon is rendkívüli kiváltság! Soha még nép nem merte a maga istenét Atyának nevezni. A pogány vallásokban elképzelhetetlen lett volna ez a bizalmas megszólítás. Az Ótestamentumban előfordul ugyan néhányszor, de csak, mint prófétai beszéd. Istennek az atyai mivoltát és Atyanevét először Jézus jelentette ki a világnak. Jézus egész küldetésének ez volt a célja, hogy Istent úgy ismertesse meg velünk, mint Édesatyánkat. Ezért volt minden, azért volt a szenvedés, a Golgota, a nyitott sír, hogy bűnös, elveszett emberek a hatalmas, szent Istennek így mondhassák: Édesatyám!..

"Atyám" -, mondja Jézus, és így folytatja: "eljött az óra." (Jn 17,1) Milyen óra jött el? A szenvedésnek, a megaláztatásnak az órája, az az óra, amelyben ki kell innia azt a bizonyos keserű poharat. És bár tudja, határozottan, tisztán, hogy most, íme eljött ez az óra, mégis milyen nyugodt, milyen békés! A szenvedés és a halál gondolata nem rémíti meg, mert bizonyos benne, hogy az Atyában nyugszik a lelke! - Emlékszünk rá? Korábban volt olyan kijelentése is Jézusnak, hogy "Nem jött még el az én órám!" (Jn 2,4) Most, pedig íme ezt mondja: "Eljött az óra!" De azt is tudja, hogy ez az óra nem az Atya tudta és engedelme nélkül jött el! Tudja, hogy ezt az órát az Atya rendelte az Ő számára! Eleve elrendelt óra ez, ami most eljött, aminek most elérkezett az ideje: benne van Istennek Jézus számára készített programjában ez az óra! Ezért nem tudja megtéveszteni Jézust ez az óra az Atya szeretetét illetően! Ezért tud ebben az órában is - amelyik most, íme eljött -, bizalommal és megnyugodva föltekinteni az Atyára! És ezért van benne, az órában az Ő számára nemcsak a szenvedés, hanem már a vigasztalás is! "Atyám, eljött az óra."

"Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged.... Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám te magadnál azzal a dicsőséggel, a mellyel bírtam te nálad a világ Tétele előtt!" (17,1b és 4-5.) Tehát Jézus azzal dicsőíti Istent, hogy teljesen elvégzi azt a küldetést, amit az Atya Reá bízott: a megváltás munkáját. Jézus szenvedése és halála tehát nem gyalázat, hanem Isten dicsőségének a kinyilatkoztatása. Éppen abban, ami majd most jön, a golgotai eseményekben mutatja meg Isten az Ő igazi szeretetét és az Ő igazi hatalmát! Azt a szeretetet, amellyel elfedezi gonoszságunkat, és azt a hatalmat, amellyel eltörli bűneinket, amellyel a halálból is új életet teremt. Krisztus halálában az az isteni dicsőség nyilatkozik meg, amellyel Ő öröktől fogva bírt az Atyánál.

Tehát mintegy azért imádkozik most az Úr, hogy tegye Isten a Golgotát a megváltó isteni szeretet kinyilatkoztatása helyévé, olyan hellyé, ahol minden elveszett ember megtalálhatja a maga üdvösségét és örökéletét! Tehát abban dicsőíttetik meg Isten a Fiú által és a Fiú az, Atya által, hogy örökéletet adjon az övéinek! Azoknak, akik Őbenne és Ő általa Istent Édesatyjuknak nevezhetik, azoknak legdrágább kincsük, amit Jézustól kaphatnak: az örökélet! Jól jegyezzük meg hát: nem zavartalan, szerencsés, sikerekben dús földi élet, hanem örökélet!

 

II.

És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek.”(János 17,11a)

Jézus főpapi imádságának a második része hangzott el közöttünk. Ha mindenképpen föl akarnánk osztani ezt a szent imádságot, három részt különböztethetünk meg benne. Az első részben inkább önmagáért; a másodikban a tanítványokért; a harmadikban pedig a gyülekezetért imádkozik az Úr.

l.) Tehát kikről van szó? Így mondja Jézus: "Megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották." (6. vers) Vagyis: akiket Isten a világból Jézusnak adott. Nemcsak úgy találomra történt a tanítványok kiválasztása, hanem a Szentháromság Isten személyei közötti megállapodás alapján. Olvashatjuk az evangéliumban, hogy mielőtt Jézus kiválasztja és elhívja a tanítványait, egy egész éjszakát tölt el az Istenhez való imádkozással. Nagy, komoly megbeszélés előzte meg a tanítványok kiválasztását, az Atya jelölte ki személy szerint, hogy kiket hívjon el a Fiú… Az az Atya, Aki a teremtés jogán szuverénül rendelkezik velünk, oda adott annak a Fiúnak, Aki még a megváltás jogán igényel bennünket a maga számára. Érzed, mennyi erő van ebben a felismerésben? Ezért bizonyos minden körülmények között a hívő ember üdvössége. De éppen azért, mert a Fiúnak, a Megváltónak adattál: éppen ezért igyekezz hát minden erőddel Jézusé lenni, Őt minél teljesebben megismerni, magadat az Ő uralma alá rendelni! Tartozol vele, mert az Övé vagy! Jézusnak adott az Atya, tehát add át magad Neki!

Így mondja tovább az Úr: „Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál, mert a tiéid.” Nem különös ez? Azt mondja, hogy Ő nem a világért könyörög?! Hát számára a világ nem számít semmit? Hát nem Ő mondta-e máskor, hogy: "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta" érte? Most pedig azt mondja, hogy nem a világért könyörgök! Nos, hát nagy igazság fejeződik ki ebben. Mégpedig az, hogy a világ megmentése a hívő embereken keresztül történik! Jézus tanítványainak e világgal szemben roppant nagy felelősségük van: az, hogy ebben a világban legyenek a föld savai és a világ világossága!

Annyira fontos ügy ez, hogy az Úr még egyszer visszatér híveinek e világban való létére így: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól." Jézus nem kiemelni akarja az övéit e világból, hanem azt akarja, hogy az övéi éppen e világban éljék a megváltott életet. Hiszen ennek a világnak múlhatatlanul szüksége van a megváltott emberekre… Sőt, még ezt is mondja imádságában: „Amiképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (18. vers) Tehát nem hogy kivenné Jézus az övéit a világból, hanem egyenesen beleküldi őket!

Lássuk meg még azt is, hogy mit kér az Úr számunkra? A felolvasott részben három dolgot. "És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön." (11-12. vers) Tehát megtartatást kér a számunkra. Saját tapasztalatából tudja Jézus, milyen nehéz a földi élet, mennyire nem könnyű itt megállani a hitben, a hűségben, az engedelmességben. Könnyű Istent imádni a mennyben, és könnyű Őt káromolni a földön! De Isten akaratát engedelmesen vállalni, az Ő dicsőségére igyekezni élni e világban: ez bizony nehéz dolog! Nem is elég hozzá a magunk ereje!… Júdás tanítvány volt, áruló és öngyilkos lett belőle. Tehát van ilyen visszaesés! Ezért imádkozott értünk a mi Urunk: "Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál", s őrizd meg őket a gonosztól! Ha érzed a világ sodró erejét, gondolj arra, hogy az Úr a te megtartatásodért is könyörgött!

A második dolog, amiért Jézus könyörgött az övéi számára ez: "Most pedig te hozzád megyek; és ezeket beszélem a világon, hogy ők az én örömemet teljesen bírják ő magokban." (13. vers) Jézus azt akarja, hogy mi teljesen bírjuk az Ő örömét mi magunkban. Hogy bennünket teljesen átjárjon az Ő öröme. Mi volt a Jézus öröme? Íme, a halálba menetel pillanatában is az Ő öröméről beszél. Az Atyával való megbékélt közösség: ez az Ő öröme! Ez az az öröm, ami teljességgel független mindenféle külső helyzettől. És az Ő tanítványai pünkösd után valóban örvendezők voltak. István vértanúnak még a reá hulló kövek alatt is úgy ragyogott az orcája, mint valami angyal orcája. Pál és Silás a filippi börtönben, örömükben dicséreteket énekeltek. Sebek borították a testüket, nem tudták mi lesz velük, mégis tele volt a szívük örvendezéssel!… És ilyen örömet kér Jézus az övéi számára!

És még a harmadik, amiért könyörög az Úr, ez: "Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság." (17. vers) Azt akarja, hogy az övéi egészen Néki szentelt életű emberek legyenek! Olyanok, akiket Isten használ az Ő dicsőségére! Akik életre-halálra odaadták magukat az Úrnak, hogy munkálkodjék általuk, mint élő eszközök által e világban! És hogy ez egyáltalán lehetővé váljon, ezért imádkozik így: "Én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban." (19. vers) Azért szenteli Ő oda magát, hogy erőt nyerjünk belőle a mi megszentelődésünkre. Ő áldozatul adta magát a kereszt oltárán Istennek, és az Ő áldozatának, halálának az erejében kapjuk meg mi is ezt az erőt, a magunk teljes odaszenteléséhez. Amit a magunk erejéből soha el nem tudnánk végezni, erre kapunk lehetőséget az Ő halálának és feltámadásának az erejében! Bár igénybe vennénk ezt az erőt! Szükségünk van rá a világban, ahová küldettünk. Óh, bár Isten ezt a felelősséget ébresztené föl minden hívő szívében e világgal szemben, amiért itt Jézus imádkozott!

 

2.2.9 Joó Sándor prédikációja Jézus elfogatásáról (János 18,1-11)

 

"Felele Jézus: Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el."

Egy egészen különös letartóztatási jelenetről olvasunk ebben a részben. El akarják fogni Jézust, és éppen ez által derül ki az Ő felséges szabadsága. Meg akarják alázni, és éppen ez által válik nyilvánvalóvá isteni dicsősége. Meg akarják ölni, és épen ez által nyilatkozik ki a halálon túli élet valósága a feltámadásban. Ártalmatlanná akarják tenni a kereszten, és éppen ez által lesz a leghatalmasabb isteni mű: a megváltás végrehajtójává! - E jelenet olvasása közben önkéntelenül is a 2. Zsoltárban lévő isteni humor jutott eszembe. Ott arról van szó, hogy: "Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje [Krisztusa] ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket." (Zsolt 2,1-4)

Lám, hogy igyekszik a gonosz itt is Jézus ellen, milyen nagy apparátussal jön: katonai csapat, papi szolgák, fáklyák, lámpások, fegyverek az egyik oldalon, - mintha egy egész veszedelmes gengszter-bandát kellene ártalmatlanná tenni ezen az éjszakán, - és egyetlen végtelen szelíd ártatlan ember a másik oldalon! És mégis ez az egy úgy áll ott a fegyveresek előtt a maga kiszolgáltatottságában, mint egy király, - olyan méltóság és hatalom árad belőle, hogy ellenségei is visszatántorodnak Tőle! Jól kitervelt elfogatási parancsot hajtanak végre, és mégis, csak eszközök Annak a kezében, Akit letartóztatnak! Egy csomó sötét bűn: irigység, gyilkos szándék, árulás, igazságtalanság és más effélék eredőjeként vetik kezüket Jézusra és maguk sem tudják, hogy csak pontosan végrehajtják, amit Isten az örökkévalóságtól fogva nemcsak elhatározott Jézus felöl, hanem írásba is adott az Ótestamentum lapjain. Olyan nevetségessé zsugorodik össze a gonosz minden dühösködése, fogcsikorgató hatalma, amikor ennyire eszközként látjuk ott a még hatalmasabb Valaki kezében. Egy nagy ujjongó híradás ez az egész elfogatási jelenet arról, hogy Krisztus az erősebb, Krisztus a győztes!

Nézzük csak, milyen öntudatosan, szabadon irányítja az eseményeket! Tulajdonképpen nem is úgy fogják el, hanem szinte inkább Ő maga fogatta el magát, önként adja magát, engedi magát elfogatni. Kiderül ez már abból is, hogy olyan helyre ment tanítványaival ezen az estén, a Gecsemáné kertbe, ami szinte megszokott helyük volt, ha Jeruzsálemben voltak, amit tehát Júdás is nagyon jól tudott. Szinte azért ment oda, hogy ne kelljen Júdásnak sokáig keresgélni, szinte meghatározta az Ő elfogatása helyét és idejét! "Ismeré pedig azt a helyet Júdás is, a ki őt elárulja vala; mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival." (2. vers) Ennek a kertnek a bejáratánál várják Őt fegyverekkel és lámpásokkal. De nem nekik kell a sötét bokrok között fölkutatni Őt, hanem Ő maga lép elébük királyi módon, bele a lámpák rávetítődő fényébe. És Ő szól először. Megszóltja őket, mint a hatalmasabb, a nagyobb, a kisebbet: "Kit kerestek?" Kétszer is megkérdezi ugyanezt, és kétszer is megmondja nekik: "én vagyok!" Nemcsak egyszerűen azt jelenti ez, hogy "én vagyok", akit kerestek, hanem egyúttal azt is, hogy kinyilatkoztatja magát, megmutatja isteni dicsőségét is! Szinte áttüzesedik ez a látszólag egyszerű "én vagyok", és kiragyog belőle Jézus titokzatos isteni neve.

Ugyanazt mondja itt Jézus, amit Isten mondott Mózesnek a Hóreb hegyén az égő csipkebokornál: Én vagyok, a Vagyok, - vagyok, Aki Vagyok! - Ugyanezt a titokzatos, örök isteni nevet részletezte Jézus, amikor így jelentette ki magát: "Én vagyok a világ világossága"; "Én vagyok az életnek kenyere"; "Én vagyok az út, az, igazság és az élet"; "Én vagyok a jó Pásztor"; "Én vagyok a szőlőtő"; "Én vagyok az ajtó", és amikor ti engem úgy hívtok, hogy Mester és Úr, jól teszitek, mert én az vagyok: ÉN VAGYOK!

És ezzel az "Én vagyok"-kal, amit éppen a letartóztatásakor kétszer is mond, mintegy győzelmi kiáltással nyújtja oda a kezeit, hogy kötözzék össze. Valahogy az jut benne kifejezésre: elfoghatják Jézust, de akkor is Ő a világ világossága! Letéphetik róla a ruhát, és olyan nyomorulttá tehetik, hogy mint megkínzott ember fölkiált majd: Szomjúhozom! De: mindezzel sem tudják megakadályozni, hogy Ő maradjon az élet kenyere és az élet vize, amelyikből ha valaki iszik, soha meg nem szomjúhozik. Megverhetik most a pásztort és szétszórhatják a nyájat, de éppen ez által lesz belőle az a Jó Pásztor, aki az életét adja a juhokért! Elvehetik az életét, de nem akadályozhatják meg abban, hogy éppen ez által mentse meg az életét azoknak, akik hisznek Benne. Szegekkel és dárdával kionthatják a vérét, de mit tehetnek az ellen, hogy éppen ez a vér az, ami megtisztít minket minden bűntől!

Mindez benne zeng hatalmasan ebben az egyszerű "Én vagyok"-ban, mégpedig az isteni kinyilatkoztatásnak olyan erejével és dicsőségével, hogy föl is van jegyezve: "Mikor azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulának és földre esének." (6. vers) - Jézusnak már a földi személyén is így átragyogott valami az Ő isteni dicsőségéből, hogy ellenségeit a porba alázta előtte: milyen lesz akkor majd az a pillanat, amiről Ő maga beszélt egyszer, így: "És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel." (Máté 24, 30.) Igen: halvány előképe ez az éjszakai jelenet itt annak az utolsó napi nagy jelenetnek. Ahogyan porba omlik a fáklyafénybe lépő Jézus előtt az Ő ellensége, ugyanúgy, még sokkal nagyobb érzülettel alázkodnak lábai alá a látható világba újra belépő Jézusnak minden Ő ellenségei! Kik között lesz majd a helyed: a sírók és jajgatók, vagy az örvendezők és hozsannázók között?!

De nézzük tovább a gecsemánéi jelenetet. Ha Jézus nem lett volna elszánva arra, hogy önként kezükbe adja magát: most szépen megléphetett volna, kihasználhatta volna ezt a pillanatot, amikor ellenségeit megbénította a belőle kiáradó isteni fenség! De nem tette. Újra megkérdezi őket, mintegy fölrázandó ámulatukból: "Kit kerestek?... Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el." (8. vers) - Tehát Jézus szinte olyan fölényesen ura a helyzetnek, hogy majdnem utasításként mondja ezt az ellenségeinek. Szinte a saját parancsára fogják el! Bár ellenségeinek a hatalmába került, de nem tragikus véletlen folytán, még kevésbé azért, mert gyenge volt, vagy tehetetlen, hanem egyedül azért, mert Ő így akarta! Mert Istennek engedelmeskedve cselekszi azt, amit vállalni akar, és így Ő diadalmaskodik akkor is, amikor pedig látszólag vereséget szenved! - Ez az igazi szabadság, amikor valaki teljesen önként, szabadon engedelmeskedve vállalja és cselekszi azt, amit Isten elrendelt felőle: szabadon áll bele Isten akaratának a vonalába, Ő maga egészen azt akarja cselekedni, amit az Isten akar vele cselekedni! Ó milyen igaz, amit Jézus mondott egyszer: "Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek!" (Jn 8, 36.) Ismered-e már ezt a szabadságot?

Krisztus a győztes, nemcsak annak ellenére, hogy, hanem éppen azért, mert önként adta magát ellenségei kezébe. Igen: mindig az az erősebb és mindig az győz, aki Istennek engedelmeskedve cselekszik, aki sorsát úgy tudja vállalni mindig, hogy ezt most Isten akarja így, tehát ezért akarom én is így! Hívő ember ne akarjon hát megfutamodni még gondolatban sem az élet nehézségei elől, hanem mondja bátran: Isten ezt akarja, tehát ez az én utam!

Ezért inti le a heveskedő Pétert is, aki szablyát rántva akarja megvédeni Mesterét. Tedd hüvelyébe a te szablyádat, mondja neki Jézus. Nem lehet testi fegyverekkel szellemi harcba elegyedni. Hiszen ha Krisztus hatalmi úton akart volna győzedelmeskedni, más eszközök is a rendelkezésére állottak volna. "Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?" (Mt 26, 53.) Kezének egyetlen intésére tizenkét sereg angyal előlépett volna a felhőkárpit mögül, de nem intett nekik, mert az Ő országa nem az erőszak jegyében, hanem a kereszt jegyében áll! -Így az Ő gyülekezetének sem a kihúzott kardban van az ereje, hanem a keresztben! A keresztben, mint a béketűrés, a szenvedés, az elhordozás jelében van az övéinek az igazi ereje. Érzitek, hogy mélyül az értelme ennek a korábbi kijelentésének: "E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én, meggyőztem a világot"?! (János 16, 33.)

Végül még egy szempontra hadd mutassak rá ebben a nagyszerű jelenetben: Jézus gyöngéd pásztori szeretetére és gondoskodására. Megnyilatkozik ez már ebben a kérdésben is: "Kit kerestek?" Hiszen tudja ő, hogy kit keresnek. Miért kérdezi hát? - Pásztori kérdés ez! Eszméltető kérdés. Ilyenformán: vigyázzatok emberek! Tudjátok, mit csináltok? Felmértétek, mire vállalkoztatok? Tudjátok ti, hogy kit kerestek? Azt a nagy gyöngéd, aggódó szeretetet érzem ebben, amivel engem is, téged is megszólít az Úr a bűn útján. Megállít és megkérdezi: hová mégy, mit csinálsz? Ismered ezt a figyelmeztető szót bent a lelked mélyén? Szoktál hallgatni rá? - Kit kerestek? Mintegy vissza akar tartani ilyenkor az Úr a bűn útján. Mintha ezt mondaná: ne menj tovább ezen az úton, gondold meg! Tudod, hova vezet ez az út? - Óh, de jó az, amikor még idejében meghallja valaki a figyelmeztetést és enged neki!

De különösen megható az Úrnak ez a kijelentése: "Azért ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el!" (8. vers) Mintegy a szeretetével védi és takarja, fedezi azokat, akik mögötte vannak. A halálig hű Megváltó drága szavai ezek, amelyekben az evangélium szíve lüktet. Saját magának az odaadásával mintegy biztosítja a szabadságot azoknak, akik hittel rejtőznek Ő mögé, és akik bizalommal tekintenek föl Reá! Önként tartotta oda a kezét a megkötözésre, hogy a mögötte állókra soha rá ne vettessenek a sötétség láncai, hanem megállhassanak mindvégig az Isten gyermekeinek a szabadságában és örömében. Hagyta magát elfogatni, hogy rólunk lehulljanak a bilincsek, és teljes szívvel dicsérhessük Istent az Ő szabadító kegyelméért!

 

2.3. Nagypéntek

 

2.3.1 Luther Márton nagypénteki prédikációjából

 

Ha a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedéséről akarunk prédikálni, nem csupán a szenvedés történetét kell szószerint a hívek előtt felolvasnunk, hanem intenünk és oktatnunk is kell őket, hogy meggondolják, miért szenvedett annyit a Krisztus és miként élvezhetik ők e szenvedés gyümölcseit.

Ha csupán a szavak száma szerint ítélünk, nagyon rövid prédikáció az, melyet János Krisztus felett tart, midőn így szól: „Íme ez az Istennek ama báránya, ki elveszi e világ bűneit.” De gondolkodjunk csak e szavak felett 's látni fogjuk, mily mélységes tartalom foglaltatik azokban, különösen ami a hasznot és alkalmazást illeti, melyet abból meríthetünk, ha igaz hittel ragadjuk meg azt. Báránynak mondja ő Krisztus Urunkat, mert mészárszékre kellett vitetnie és áldozattá lennie; az ószövetségbeli áldozatok ugyanis, midőn teheneket, ökröket, borjúkat áldoztak meg, mind előképei voltak az egyetlen, igazi és örök áldozatnak, ami Urunk Jézus Krisztusnak, aki testét és életét volt feláldozandó a világ bűneiért, hogy vére által minket teljesen megtisztítson. E néhány szó Jánosnak elegendő ama történetnek jelzésére, hogy a Krisztusnak szenvednie kell.

Hogy pedig őt nem csupán báránynak, hanem Isten bárányának nevezi, azzal azt akarja értésünkre adni, hogy ő olyan áldozat, melyet Isten maga rendelt 's melyben Isten egyedül leli kedvét. Eme kibővítés által „Istennek báránya” egyszersmind hitünket is ébreszteni akarja, hogy mi ezen áldozatot sajátunkká tegyük, miként azt Isten nekünk végtelen jóságából és szeretetéből adta, általa rajtunk segíteni akarván, hogy - mivel Isten maga rendelte azt - többé ne kétségeskedjünk, de higgyük, miként ezen áldozat teljesen és véglegesen kieszközölte, amit kieszközölnie kellett, tudniillik, amint e szavak tovább jelzik, hogy ő elvette és eltörölte e világ bűneit.

Mit értsünk pedig e világ bűnei alatt? Mindazt az  istentelenséget 's mind ama gonoszságot, melyben a világ fuldokolt, melyet Isten mindörökre gyűlöl 's rettenetes, de igazságos haragjával sújt. Mindezt; Isten kegyelménél fogva a világról levette és önfiára tette, annak kellett érte meglakolnia, hogy mi a tartozástól és büntetéstől mentek lehessünk.

Aki immár e mondat alapján a mi Urunk Jézus szenvedéséről igazán akar prédikálni, avagy arról megemlékezni, ne beszéljen csupán arról, hogy Krisztus miként adatott a pogányok kezébe, miként ostoroztatott és pökdöstetett meg 's feszíttetett keresztfára. Ez maga a puszta történet, melyet bizonyára mindenha hirdetnünk és tudnunk kell; ámde ez magában véve nem elégséges, hanem azt is tudnod és hinned kell, miként János prédikálja, hogy Krisztus mindezt a te bűneidért szenvedte el, hogy Isten őreá rakta azokat, ő pedig teljes engedelmességgel hordozta 's értük elégtételt szolgáltatott, avégre, hogy bűnös voltodat, miáltal Istennek örök haragját és a kárhozatot érdemelted meg, beismerd, de ilyetén rettegéseid közepette mégse csüggedj el, hanem Krisztus Urunknak eme szenvedésében és elégtételében lelj vigasztalást...

Ily értelemben szól Krisztus az ő szenvedéséről János 3. részében is: »Miképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképpen fel kell magasztaltatni az ember Fiának: hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.« Elég világos beszéd ez, aki örök életre akar jutni, azt csakis a Krisztusban való eme hit által érheti el, hogy ő bűneinkért a keresztfára felemeltetett és meghalt 's minket ennekfolytán az örök haláltól és a kárhozattól megváltott. Mert nem szól itt Krisztus öncselekedetünkről, nem azt mondja: Aki ezt vagy azt teszi, böjtöl és alamizsnát osztogat, az nem kárhozik el. Erre vonatkozólag Isten igéjét és parancsát már Mózes közölte velünk hajdan a tízparancsolatokban, hogy azt megtartsuk és ellene ne cselekedjünk. Valaki megszegi azt, Isten haragját és büntetését várhatja, míg aki az ellen nem cselekszik, hanem amennyire csak lehet, e parancsolatok szerint él, még azért nem jut a mennyekbe.

Mert Isten úgy rendelte, miként e helyen maga Krisztus is jelzi: Valamint a zsidók a pusztában, midőn a tüzes kígyóktól megmaradtak,  semminemű más orvosság folytán meg nem gyógyulhattak, csupán az segített rajtuk, hogy az érckígyóra tekintettek, melyet Isten számukra felállíttatni parancsolt; azonképpen az üdvösségnek csupán ez az egy útja van, ha Krisztus Urunkra nézünk, azaz az ő áldozatában keresünk vigasztalást és hisszük, hogy Isten az ő haláláért bűneinket megbocsátja, elengedi 's minket üdvözíteni kíván... Ilyen prédikációt akárhányat találunk a prófétáknál is. Ézsaiás is így szól (53 fej.): »A mi betegséginget ő viselte és a mi fájdalminkat hordozta; jóllehet mi azt állítottuk, hogy megostoroztatott, megveretett 's megnyomoríttatott Istentől. De ő megsebesíttetett a mi álnokságinkért, megrontatott a mi bűneinkért; a mi békességünknek veresége vagyon  őrajta és az ő sebeivel gyógyultunk meg.«

Szükség tehát, hogy az isteni félelemben annál buzgóbban és állhatatosabban megmaradjunk 's ama nyomorúságtól őrizkedjünk. Ámde az ember nagyon könnyen bűnbe esik 's csak nehezen tud abból ismét felkelni. Krisztus szenvedésének szemlélése ennélfogva először is hathatós orvosságul szolgál a bűn ellen, mert isteni félelemre 's a bűntől való óvakodásra szoktat, annyival inkább, minthogy ez oly iszonyú, elviselhetetlen teher, melyet semmiféle lény nem hordozhatott: Isten fiának kellett azt magára vennie.... Ebből aztán annak is okvetlen következnie kell, hogy a bűntől őrizkedni fogunk, azt elhagyjuk 's hitben, szeretetben, reményben 's megpróbáltatásaink közt a türelemben magunkat gyakoroljuk 's abban napról napra gyarapodunk. Erre segéljen minket a mi szerető Istenünk, a mi megváltó Jézus Krisztusunk által. Amen.

 

2.3.2. Luther Márton: Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését?

 

 

Krisztus szenvedése rémületbe ejt

 

A Krisztus szenvedését akkor szemléljük helyesen, ha ráfigyelve megrémülünk és lelkiismeretünk kétségbe ejt. Mindez abból ered, hogy Isten haragjának a bűn és a bűnösök elleni engesztelhetetlen szigorát és komolyságát látjuk meg abban, hogy ő egyetlen, legkedvesebb Fiát nem szabadította ki a bűnösök kezéből, hanem helyettük Őt sújtotta szörnyű büntetéssel, miként Ézsaiás próféta /53,5/ mondja: „Népem bűne miatt őt sújtottam". Mi történik majd a bűnösökkel, ha szeretett Fiát így sújtja? A bűnösök ítélete kimondhatatlanul és elviselhetetlenül súlyos kell hogy legyen, ha egy ilyen nagy és fenséges személynek, Isten Fiának kell szembeszállnia vele, sőt szenvednie és meghalnia miatta. Ha igazán mélyen megfontolod, hogy Isten Fia, az Atya örök Bölcsessége maga szenvedi ezt el, akkor bizonyosan megrémülsz, sőt egyre nagyobb és nagyobb rémületbe esel.

Mélyen vésd az emlékezetedbe és soha ne kételkedj benne, hogy te vagy az, aki Krisztust így megkínozza. Bizonyosan a te bűneid tették ezt vele! Szent Péter így rémítette meg a zsidókat és így sújtott le rájuk, mint egy mennykővel, amikor az egybegyűltek mindegyikét megszólítva, ezt mondta: „Ti feszítettétek meg őt!" (Apcsel 2, 36 kk). Háromezren közülük még aznap kérdezgetni kezdték rémülten és kétségbe esve az apostoloktól: „Kedves testvéreink, mit tegyünk most?" Ezért, amikor a Krisztus kezét átfúró szögeket látod, hidd bizonyossággal, hogy az a te műved. Nézz a töviskoronájára, és hidd, hogy a tövisek a te gonosz gondolataid, stb.

Szent Bernát ettől megrémülve mondta: „Úgy vélem, sőt biztos vagyok benne, hogy semmit sem tudtam az örök ítéletről, amit a mennyben szabtak ki rám, amíg azt nem láttam, hogy Isten egyetlen Fia megkönyörül rajtam, előáll és átadja magát helyettem ugyanazon ítéletre". Ó jaj, ezzel többé nem szabad játszadoznod! Teljes bizonyossággal tudnod kell, hogy ez komoly dolog! Ezért parancsolt rá Jézus az asszonyokra is, Lukács 23, 28-ban: „Ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket!". A 31. versben meg is okolja: „ha ezt teszik a zöldellő fával, mi történik majd a szárazzal?".

Amiről most lesz szó, abban szüntelenül gyakorolnunk kell magunkat. A Krisztus szenvedésének legfőbb haszna ugyanis abban mutatkozik meg, hogy önismeretre juttat. Elborzaszt önmagadtól és összetör. Ha ezt még nem élted át, akkor a Krisztus szenvedése még nincs a javadra. Mert a Krisztus szenvedése - a maga természeténél fogva - nem munkálhat mást, mint hogy Krisztushoz tesz hasonlóvá minket, hogy amint bűneink Krisztust testében és lelkében iszonyúan meggyötörték, ugyanúgy gyötörjenek bennünket is lelkiismeretünkben De ez nem történik meg csupán azért, mert sokat beszélünk róla. Ez csak elmélyült gondolkodás és átélés eredménye lehet, a bűn komolyanvételével.

Ha annyira keménynek és száraznak bizonyulsz, hogy Krisztus szenvedése nem rémít meg és nem juttat el önismeretre, akkor félned kell. Mert elkerülhetetlenül Krisztus képére kell formáltatnod és az ő szenvedését kell átélned, történjék ez mostani életedben vagy a pokolban. Ha előbb nem, végül a halálban és a tisztítótűzben kell ilyen rémületbe esned és remegned, reszketned és mindazt érezned, amit Krisztus a kereszten szenvedett. Bármily kegyetlenül hangzik, a valóság az, hogy halálos ágyadon minderre számítanod kell. Kérjed hát Istent, hogy lágyítsa meg a szívedet és engedje meg, hogy a Krisztus szenvedésén való elmélkedés gyümölcseiben részesülj. Mert nem is lehetséges, hogy Krisztus szenvedését magunktól alaposan meg tudjuk fontolni. Istennek kell jelen lennie a szívünkben, amikor erről elmélkedünk.

 

Krisztus szenvedése megvigasztal

 

Amikor megláttuk bűneinket és egészen kétségbe estünk önmagunk fölött, ügyelnünk kell arra, hogy a bűnök ne maradjanak így a lelkiismeretünkben, mert ez bizonyosan nem vezetne máshoz, mint merő kétségbeeséshez. Hanem miként Krisztusból eredt bűneink felismerése, úgy kell azokat újra őrá vetnünk, hogy lelkiismeretünk megszabaduljon tőlük.

Vesd most már bűneidet magadról Krisztusra úgy, hogy erősen hidd: az ő sebei és szenvedései a te bűneid, és ő azokat hordozva, megfizet értük, miként Ézsaiás 53, 6 mondja: „Isten minden bűnünket őrá vetette", és Szent Péter 1Pét 2, 24-ben: „Bűneinket maga vitte fel testében a keresztfára", és Szent Pál 2Kor 5, 21-ben: „Isten őt tette bűnné értünk, hogy mi általa megigazultak legyünk."... Ha azt látjuk, hogy bűneinket Krisztus hordozza, és le is győzi azokat feltámadása erejével, - ha ezt mi bátran hisszük -, akkor bűneink valóban halottak már és meg vannak semmisítve. Végtére is Krisztuson nem maradhattak életben. Az ő feltámadása elnyelte őket. A feltámadott Krisztuson a bűn többé már nem képes sebet ejteni és már semmilyen gyötrelmet sem okozhat neki. Bűn nem érintheti többé úgy, hogy nyomot hagyjon rajta. Ezért mondja Szent Pál is Róm 4, 25-ben, hogy Krisztus meghalt bűneinkért és feltámadt megigazulásunkra, azaz szenvedésében tette ismertté és így fojtotta meg minden bűnünket; feltámadásával pedig igazzá tesz minket és szabaddá minden bűntől, ha csakugyan hiszünk benne...

Emelkedj Krisztus szívén át egészen az Isten szívéig! Értsd meg, hogy Krisztus nem szerethetne téged, ha Isten nem akarná ezt örök szeretetével. Értsd meg, hogy Krisztus csupán Istennek engedelmeskedik, amikor téged így szeret. Így találhatsz rá az Isten jóságos atyai szívére, és - miként Krisztus mondja -, Krisztus által az Atya vonz magához téged. Így érted meg végül Krisztus mondását (János 3, 16): „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte."

Amikor így megerősödött a szíved Krisztusban, és már nem a gyötrelmes büntetéstől való félelem miatt, hanem szívedből gyűlölöd a bűnt, akkor Krisztus szenvedése egész életed példájává is lesz. Most egészen más szempontból fogjuk vizsgálni a Krisztus szenvedését. Eddig úgy beszéltünk róla, mint egy szentségről, mely bennünk végzi munkáját, a mi közreműködésünk nélkül. Most viszont azt gondoljuk meg, hogy a Krisztus szenvedését mi magunk is hatékony fegyverként forgathatjuk a bűn kísértése elleni küzdelmünkben, mégpedig így: Ha fájdalmas nap virrad rád, vagy betegség gyötör, gondold meg, milyen csekélység ez Krisztus töviskoronájához és szögeihez képest. Ha meg kell tenned vagy el kell viselned valamit, ami ellenedre van, gondold meg, miként hurcolták Krisztust ide-oda, megkötözött fogolyként. Ha elfog a nagyzás gőgje, nézd, hogyan gúnyolják Uradat és miként vetik meg, mint gonosztevőt. Ha paráznaság kísért és úrrá lesz rajtad az érzéki vágy, gondolj arra, hogy Krisztus gyenge testét milyen keserves kínokat okozva korbácsolják agyon, döfik át, verik keresztül. Ha fellobban benned a gyűlölet lángja, vagy irigység fog el, vagy ha bosszúért lihegsz, gondold meg, hogy Krisztus mennyi könnyel és kiáltással imádkozott érted és minden ellenségéért, noha igen könnyen bosszút állhatott volna rajtuk. Ha bánat emészt vagy bármilyen testi-lelki kellemetlenség aggaszt, erősítsd meg a szívedet és mondd: Ej, miért is ne szenvednék el egy kis bánatot, amikor az én Uram a kertben vérrel verejtékezett a félelemtől és a bánattól. Rest és gyalázatos szolga, aki ágyban heverészik, amíg Ura haláltusáját vívja. Lásd, így tudunk minden bűnös szenvedély és rossz szokás ellen erőt és vigasztalást találni Krisztusban.

Keresztyénnek is csak azok nevezhetők joggal, akiket Krisztus neve és élete megragadott és bevont az ő életébe, miként Szent Pál mondja Gal 5, 24-ben: „Akik Krisztuséi, azok Krisztussal együtt megfeszítették testüket, annak minden kívánságával együtt." Mert Krisztus szenvedését nem szavakkal és nem jelképesen, hanem valóságosan kell átélni. Így figyelmeztet minket Szent Pál is Zsid 12, 3-ban: „Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek", és Szent Péter 1Pét 4, 1-ben: „Amint Krisztus testben szenvedett, úgy kell annak megfontolásával felkészítenetek és megerősítenetek."

 

Szentséges teste érettünk adatott, halála életet hozott.

Ő ennél többet nem kínálhat nékünk, erről mostan emlékezzünk!

Irgalmazz Úristen!

 

Urunk, a te nagy szereteted erre téged így kényszerített,

Kiontott, szent véred érettünk megfizetett.

Irgalmazz Úristen!

 

Adjon az Isten minekünk kegyelmet, élhessünk igaz életet

Nagy szeretetben és igaz hűségben, ne vétsünk e szentség ellen!

Irgalmazz Úristen!

 

 

2.3.3. Medgyesi Pál (XVII. sz): Krisztus és a lélek párbeszéde

 

Lélek: Uram, miért kötöztettél meg?

Krisztus: Hogy hitetlenségednek idegit megoldozzam…

Lélek: Uram, miért adnak vörös bársony köntöst reád?

Krisztus: Hogy megtudhasd azt, én vagyok, aki a te skarlátszínű undok bűneidet elvettem.

Lélek: Uram, miért koronáztattál töviskoronával?

Krisztus: Hogy az átoknak első gyümölcsét, a töviset elviselvén, megtetszik, hogy én vagyok az, aki e világnak bűneit és rajta lévő átkait elvészem, és tégedet életnek és dicsőségnek koronájával koronázlak.

Lélek: Uram, miért adnak nádat kezedbe?

Krisztus: Hogy megjelentessék, hogy én nem jöttem a törödözött nádszálak eltörésére…

Lélek: Uram, miért mocskoltatád meg szentséges orcádat pökdöséssel?

Krisztus: Hogy a te orcádat megóvjam szégyenvallástól.

Lélek: Uram, miért köték be szemedet a zsidók?

Krisztus: Hogy a te lelki szemednek homályát elvévén, szemtől-szembe nézhetnéd Atyámat az égben.

Létek: Uram, miért öklöztetél és veretél meg pálcákkal?

Krisztus: Hogy megszabadítsalak téged a pokolbeli kínzó lelkeknek csapdosásaitól és verekedésitől.

Lélek: Uram, miért szidogattatál meg?

Krisztus: Hogy az Isten néked békességet szólhasson szent Igéje és Lelke által.

Lélek: Uram, miért udokíttattad szent orcádat csapdásokkal és vérrel?

Krisztus: Hogy a te orcádat, mint az angyalokét, úgy tündököltessem az égben.

Lélek: Uram, miért ostoroztattál meg oly kegyetlenképpen?

Krisztus: Hogy te lelkiismeretnek furdalásaitól megmenekedhessél és az örök gyötrelemnek ostorozásit elkerülhesd.

Lélek: Uram, miért idéztetél Pilátus eleibe?

Krisztus: Hogy te az én ítélőszékem előtt ment ember lehess az utolsó napon.

Lélek: Uram, miért vádoltattál oly hamisan?

Krisztus: Hogy te az igazság szerint el ne kárhozzál.

Lélek: Uram, miért hol idegen bíró által büntettettél meg?

Krisztus: Hogy te pokolbéli kegyetlenségnek rabsága alól szabadíttatván meg, Istenedhez, kinek tulajdona vagy, visszajuthatnál.

Lélek: Uram, miért vitettél ki a városból a szenvedésre?

Krisztus: Hogy tégedet nyugodalomra az égbe vihesselek.

Lélek: Uram, miért kényszeríték a zsidók a mezőből jövő cirénébeli Simont, hogy vinné a te keresztedet?

Krisztus: Hogy értenéd mily igen megerőtlenített volt engemet a te bűnöd, és mi volna minden keresztyénnek állapotja, aki e világnak mezejéről a mennyei Jeruzsálem felé indult.

Lélek: Uram, miért vetkőztetének ki téged ruháidból?

Krisztus: Hogy láthasd mint hagytam én el mindenemet a te megváltásodért.

Lélek: Uram, miért emeltetél keresztre?

Krisztus: Hogy tégedet magammal együtt mennyországba emelhesselek.

Lélek: Uram, miért függél átkozott fán?

Krisztus: Hogy eleget tehetnék a tiltott fának gyümölcsében esett bűnödért.

Lélek: Uram, miért függél két lator között?

Krisztus: Hogy te én lelkem én drágalátos lelkem a mennyei angyalok között helyet lelhetnél.

Lélek: Uram, miért szegezték kezeidet és lábaidat keresztfára?

Krisztus: Hogy te is kezeidet kiterjesszed az igazság munkájának cselekedeteire és szabadságba állassalak, hogy békességnek utaiban járnál.

Lélek: Uram, miért hogy a Golgotán, a koponyák helyén feszíttettél meg?

Krisztus: Hogy bizonyos lehess afelől, hogy az én halálom élet a halottaknak.

Lélek: Uram, miért nem osztják meg a vitézek a te varrás nélkül való köntösödet?

Krisztus: Hogy jelentetnék ecclesiámnak hasonlás és szakadás nélkül való egysége.

Lélek: Uram, miért kóstolál méreggel elegyített ecetet?

Krisztus: Hogy te az angyaloknak kenyerét ehetnéd és ihatnád az életnek vizét.

Lélek: Uram, miért mondád a keresztfán: „Elvégeztetett"?

Krisztus: Hogy tudhasd azt, hogy az én halálom által a törvény betölt és a te váltságod is végbement.

Lélek: Uram, miért kiáltál fel eképpen a keresztfán: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?"

Krisztus: Hogy te az Istentől el ne hagyattassál s a pokolnak kínjai. között örök jajt ott ne kiálts.

Lélek: Uram, miért lőn az a közönséges setétség szenvedésed és felkiáltásodkor?

Krisztus: Hogy gondolhasd és ábrázolhasd azokat a pokolbéli rettenetes kínokat, melyeket én akkor szenvedtem tenéked a pokolnak véghetetlen gyötrelmiből és a setétségnek örök láncai közül való szabadulásodért.

Lélek: Uram, miért szegeztetéd kétfelé szent karjaidat?

Krisztus: Hogy tégedet, édes lelkemet, nagy szerelemmel magamhoz kapcsolhassalak.

Lélek: Uram, miért kiáltál oly fennen s oly keményen, mikoron szent Lelkedet kibocsátód?

Krisztus: Hogy megjelenjék, hogy senki az életemet tőlem el nem vötte, hanem magam töttem azt le szabadosan.

Lélek: Uram, miért ajánlód lelkedet szent Atyádnak kezébe?

Krisztus: Hogy tanítsalak tégedet, mit kelljen néked is cselekedned, midőn te is kimúlol.

Lélek: Uram, miért hasada kétfelé a templomnak kárpitja?

Krisztus: Hogy megmutassam, hogy a törvény zsidók és pogányok között közfalul nem lészen és hogy égnek ura akkor nyilatkozott ki minden hívőnek.

Lélek: Uram, miért indula meg a föld s hasadozának a kőszikék meg halálod óráján?

Krisztus: Uroknak halálán és a bűnös szíveknek kegyetlen keménységén iszonyodtanak.

Lélek: Uram, miért lyiggálák meg szent oldaladat a lándzsával?

Krisztus: Hogy néked útad lenne szívemhez való közelebb jöveteledre.

Lélek: Uram, miért, hogy először vér s annakutána víz folya ki szent oldaladból?

Krisztus: Hogy tégedet két dologra tanítanálak: l. hogy véremnek omlása által ment végbe igazulásod és megszenteltetésed idvességre. 2. hogy az én lelkem keresztség vizének és a végvacsorának jó lelkiismeretes vétele által munkálkodik tebenned igazságot és szentséget, mely által dicsőítened kell engem.

Lélek: Uram, miért nyilatkozónak koporsók meg szent halálodkor?

Krisztus: Hogy jelenteném, hogy a halál az én halálom által sebhedett halálosképpen s győzetett meg.

Lélek: Uram, miért temettettél el?

Krisztus: Hogy a te bűneid soha teellened ítéletre fel ne támadhassanak."

 

2.3.4. Ravasz László: A halál az élet gyümölcse

 

Megsebesített bűneinkért megrontatott a mi vétkeinkért békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Ézsaiás 53:5.

 

Az emberiség az eset óta várja a szabadítót, várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja, akiben rút arca megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. S mikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, a drága Szabadító, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret, mikor ígék és csodák bizonyítanak mellette: az ember megöli és kiveti maga közül Istennek képmását, mint a gonosz szőlőmívesek a király fiát. Az Egyetlenegyet, az Egyszerit és Tökéletest, Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, főpapok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslésével keresztre verik.

Milyen irtózatos tény, vád és ítélet reánk, hogy egy népnek, aki hozzá Isten választott népe volt, egy kornak, amelyik éppen az idők teljessége volt, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljék Jézust, akiben Isten testté lett. Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett? Halálában az egész emberiség, az örök ember bűnös.

Vajon mások voltak-e akik Jézust megölték, mint mi? Különös, kivételes gonosztevők-e vagy mindenkori emberek, akiktől mi semmiben sem különbözünk? Mit tettek Jézus ellenségei? Vagy nem ismerték fel nagyságát vakok voltak küldetésével szemben; - de látja-e a világ ma, hogy ki Ő, s van-e nekem érzékem az Ő nagysága iránt? Vagy felismerték Jézus nagyságát, de egyéb érdekeik miatt nem tudták lelkiismeretük szavát követni.

A tömeg halált ordított reá, de ma van-e erőnk szembeszállni a tömeggel, mikor védeni kell valakit, akit védeni - halálveszély? A poroszlók végrehajtottak egy parancsot, de ki kérdezi a bakót ma, hogy mi a véleménye az elítéltre nézve? A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltettek egy érdeket, amit ők jóhiszeműen igazságnak neveztek…

Közöttünk volt az Istennek Fia, de ők „nem látták az Úr dicsőségét."

Jézus halálát nem egyes különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben éppúgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, s aki minden lélegzetvételemmel ugyanezt teszem, ami Őt keresztre vitte: engedem, sőt elősegítem, hogy Ő elveszítse a csatát, mert nem állok melléje. Irtózatos, de igaz gondolat. Krisztus szenvedő testébe minden nap beverek egy éles, fájó szeget, s kezdtem ezt, mint gyermek, parányi kézzel, s végzem mint agg, halálos ágyamon remegő vén kezemmel.

 

2.3.5. Szikszai György (XVIII. sz.) nagypénteki imádsága

 

„Óh én édes Megváltóm! Nagy csodálkozással dicsérlek és áldalak téged azért, hogy voltál ennyi gyalázaton, törődésen, kínon és gyötrelmen átmenni a nyomorult bűnösökért, közöttük énértem is. Milyen csodálatos, és minden értelemet felülhaladó szeretet és könyörület az, amelyből annyi kín árán is kész voltál segítségül lenni nekünk! Milyen végtelen és megbecsülhetetlen jótétemény az, hogy megfogatásoddal és megkötöztetéseddel gazdagságot, nyomorúságoddal és kínjaiddal örök boldogságot, haláloddal életet és üdvösséget akartál szerezni nekünk! Áldassál és dicsértessél ezért mindörökké. És mivel ez az élet sokkal gyarlóbb és rövidebb, hogysem ebben én méltóképpen dicsőíthetnélek téged, ezért azt kívánom és óhajtom, hogy az örökkévalóságban is mindig vég nélkül dicsőíthesselek téged megváltottaid egész seregével, mondván: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké!

Amíg pedig e földi vándorúton járok, Uram, Jézus, mutasd meg bennem szenvedésed és halálod üdvösséges erejét. Töröljed el minden bűnömet, az növelje hitemet, erősítse reménységemet, tegye állandóvá és holtig tartóvá hozzád való hűségemet. Esedezz értem, óh áldott Üdvözítő szent atyád előtt, hogy keserves kínjaidért és halálodért bocsássa meg vétkeimet és legyen könyörülő hozzám. Legyenek szentséges sebeid szüntelen kitárva előtte és nyerjenek szüntelen kegyelmet nekem.

Cselekedje bennem szenvedésed és halálod ereje azt is, hogy azok az indulatok legyenek bennem, melyek benned voltak, mikor szenvedtél és meghaltál értem. Béketűrő voltál, add, hogy én is az lehessek minden szenvedésem között, amiket mennyei Atyám rám bocsátani jónak ítél. (...) Alázatos voltál, a legalábbvalóknál is alább aláztad magadat, add, hogy én is alázatos lehessek, mind az Isten, mind az emberek előtt. Szelíd voltál, mint a juh úgy vitettél a mészárszékre, és mint a bárány az őt nyíró előtt megnémul, nem nyitottad fel szádat a téged kínzók és szidalmazók ellen, add, hogy én is szelíd lehessek, úgy hogy amikor szidalmaznak, senkit se szidalmazzak, amikor szenvedek, senkit se átkozzak, hanem hagyjam a bosszúállást arra, aki igazán ítél. Megbocsátottál ellenségeidnek, mikor nemhogy kérték volna a bocsánatot tőled, de inkább a te méltatlan bántásoddal foglalatoskodtak, add, hogy én is kész és hajlandó legyek a megbocsátásra, akármilyen nagy méltatlanságot cselekszenek ellenem. (...) Végül, mikor majd nekem is szembe kell szállnom a halállal, állj mellettem kínszenvedéseid és halálod erejével, biztass a halál félelmei ellen, bátoríts a bűn, pokol és kárhozat ellen. (...)

Ámen

 

2.3.6. Melius Juhász Péter: Imádság a bűnbocsánatért és igazulásért

 

Kegyelmes mindenható Atya Úr Isten, ki a te örökkévaló szerelmedből Krisztusért az örök életre választál, örök idők előtt te magadban elhívtál, megigazítottál és dicsőítettél: kérlek a Jézus Krisztus érdeméért, hogy itt ez világon is hívj belől szent Lelkeddel, kívül szent Igéddel az örök életre. Igazíts meg, azaz a te jóvoltodból Krisztus áldozatja érdemével öld meg, temesd el bűneimet; az óembert, a bűnös testet foszd le rólam, mosd el, törüld el bűneimet, bocsásd meg álnokságimat, födözd el bűneimet, és ne büntess örökké vétkeimért, vesd hátad megé, a tengerbe fertelmes bűneimet, és ne emlékezzél meg róla. Elrontván az én érdemem és igazságom, ki bűn, rútság, megfürösztvén Krisztus vére fürdőjében sz. Lelkeddel (Mik. 7:3, Ef. 5., Zsolt. 51.) újíts meg, adj új lelket, szívet, azaz a Krisztus igazsága palástját, mint egy fehér stólát, szép ruhát, add reám; hittel, szent Lelkeddel tulajdonítsd nekem ingyen kegyelmedből a Krisztus érdemét, igazságát, életét, csinálj énbelőlem, hitetlenből Krisztus javaival igazat, a Krisztuséba mondj igaznak, szentnek fiadnak, élőnek, boldognak; oltalmazz, szeress, szabadíts meg, mint az enyémbe, az én rút bűneim alatt és az én átkommal, bűneimmel Krisztust átkozottnak, bűnnek, féregnek, embernek szidalmának, rabnak mondod. Végy engem Krisztuséba, kegyelmed alá, mint Krisztust az enyémbe vetéd, törvény átka alá. Kímélj, és kedvezz nekem a Krisztusért, és élessz meg, mint Krisztusnak nem kedvezél az én vétkemért, sőt megkínzád és kíméletlenül megveretéd és öléd; bocsásd meg bűneimet a Krisztusért, miképpen Krisztust rabbá tőd, az halált, kínt neki meg nem engedéd, hogy ne szenvedje az én vétkeimért. Nagyobb, sokabb a te kegyelmed, Krisztus érdeme az én bűneimnél, érdemesb egy csepp vére Krisztusnak mind ez világ vétkénél. Igazíts és üdvözíts azért Krisztusért, hogy téged örökké szolgáljalak békességben. (Róm. 5., Tit. 2., 2Kor. 5., Gal. 3.)

 

2.3.7. Alsólindvai Kultsár György postilláiból (16. sz.): Nagypénteken való prédikáció Sz. János 19. részében

 

„Tudván Jézus, hogy immár mindenek bételjesedtenek volna, hogy bételjesednék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy ecettel megtöltött edény letétetvén. A zsidók azért spongyát töltének meg ecettel és izsóppal és feltévén (egy nádszálra) az ő szájához nyújtják. Mikor azért elvette (megkóstolta) volna Jézus az ecetet, monda: Mindenek bételjesedtenek. És fejét lehajtván kibocsátá lelkét.”

Megírja a Szent János Evangelista ez szent Evangeliomban azt, a mi Urunk Jézus Krisztus miképpen alázta meg önnön magát mind szintén a halálig; és miképpen szenvedett, és megholt a keresztfán a mi üdvösségünkért, mert az mindenestől fogva a mi bűneinkért való fűzetés volt. Jóllehet pedig hogy minékünk keresztyéneknek minden időben és minden nap eszünkben kell tartanunk a Krisztusnak halálát, és az ő mi érettünk való szenvedéséről szünetlen meg kell emlékeznünk. Mert csak az a mi drágalátos nagy kincsünk, melynek általa mi a pokolnak hatalmától, a bűntől, haláltól, és a pokolbéli ördögnek ínségéből megváltattunk és megszabadultunk. De mégis jól gondolták volt ezt a régiek, hogy erre minden esztendőben egy választott időnk lenne, mikor arra ugyan kiváltképpen emlékeznénk és tanúságunk lenne.

Az ártatlan Krisztusnak mind belső-külső képpen való kínszenvedésének kiváltképpen öt okait találjuk. És az első a mi bűnünk, melyet ennél különben mirólunk el nem vehetett, és meg nem győzhetett, mert mivelhogy mi fertelmes bűnben leledzettünk volt, kiért halált kelletik vala szenvednünk, ő reá veté az Atya Isten a mi bűneinket, hogy az ő igaságával és ártatlan halálával megszabadítatnánk a bűnből. Kiről is szól az Szent Ésaias próféta könyvének 53. részében: Az Úr mindnyájunknak bűnét őreá vetette. Ismét ugyanazon helyen: Ő mind halálig megsebesítetett a mi álnokságinkért, és meggyötretettet a mi gonoszságinkért. Ismét: Az én népemnek bűneiért vertem meg őtet. Ismét: Ő sokaknak bűnét viselte, és a bűnösökért imádkozott. Ugyanazonképpen panaszolkodik Sz. Dávid is a Krisztus képében, mondván: A tégedet káromlóknak (itt az Atya Istent érti) szidalmai estenek énrajtam. Annak előtte egy kevéssel ismét azt mondja: Amit el nem ragadoztam akkor megfizetem. Sz. Péter is azt mondja, hogy a Krisztus mindnyájunknak bűneiért szenvedett, igaz a hamisakért. Bizonnyal azért nem csak akkorban való zsidók, sem a vitézek, sem Pilatus, avagy Herodes, etc. volt oka a Krisztus halálának, hanem mi mindnyájan, kik bűnt tettünk. Azért semmit ennek utána ne haragudjunk a nyavalyás Judásra, Pilatusra, Herodesre, Cayphasra és Annasra etc. amint ennek előtte cselekedtünk, hanem inkább minden ember önnön magára haragudjék, ő magára panaszolkodjék, és ő magát büntesse, úgy mint ki az ő bűneivel kényszerítette és ejtette az Istennek fiát e nagy rettenetes kínszenvedésre.

Második oka a Krisztus szenvedésének, az a megmondhatatlan nagy szeretet, mellyel a Krisztus minket, bűnös embereket az ő mennyei szent Atyával egyetembe szeretett; mely szeretet semmiképpen nem tűrhette, hogy a mi bűneinkben kárhozatra mennénk, és elvesznénk, hanem amint az Sz. Pál apostol mondja, az ő egyetlen egy szent fiát érettünk adá. Azt mondja Szent János is, mikor így szól: Ebben jelent meg az Istennek szerelme, hogy az ő egyetlen egy fiát e világra küldötte, hogy őáltala éljünk. Ebben vagyon a szeretet, nem hogy mi szerettük volna az Istent, de hogy ő szeretett minket, és a mi bűneinkért engesztelő áldozattá küldötte az ő szent fiát. Krisztus is azt mondja az evangeliomban: Úgy szereté Isten e világot, hogy az ő egyetlen egy fiát érte adá, hogy aki őbenne hiszen, el ne vesszen. E szeretet indította fel a Krisztust, hogy az ő Atyjának engedvén, e világra jött, és a mi bűneinket ő magára véve, amint Ésaias próféta mondja: Az ő szeretetében és engedelmességében ő váltá meg őket. Sz. Pál is így szól a Rómaiaknak írt levelében: Ajánlja Isten az ő mihozzánk való szerelmét, hogy mikor még bűnösök volnánk, a Krisztus meghala a mi bűneinkért. Krisztus urunk ő maga is azt mondja Sz. János Evangelistánál: Ennél nagyobb szerelme senkinek nincsen, mint aki az ő életét az ő barátiért adja.

Harmadszor vezérlé a Krisztust a kínszenvedésre az Istennek öröktől fogva elvégezett tanácsa, ki öröktől fogva elvégezte volt az ő nagy bölcsessége szerint, mikor még e világ ingyen sem teremtetett volt, hogy az emberi nemzetet az ő szent fiának halálával szabadítja meg. Amint Szent Péter az Apostoli cselekedetről írt könyvnek 2. részében bizonyítja, holott a Krisztusnak megfeszítéséről való sok beszélésének utána ezt mondja: Amint ti is tudjátok, hogy ő az Istennek annak előtte elvégezett tanácsából adattaték el, mikor őtet az álnok embernek keze által vették volna, felfeszítvén megölék. A Krisztus is pedig gyakorta emlegeti az ő tanítványinak az evangeliomban, hogy ő rajta ez megesik, az ő mennyei szent Atyának öröktől fogva elvégezett akaratja szerint.

Negyedik oka az ő kínszenvedésének, az Istennek ígérete, hogy azt bételjesítené, amit régen fogadott vala a prófétáknak általa a megváltó Krisztus felől, amint Sz. Pál apostol bizonyságot teszen róla az Rómabelieknek írt levelének első részében. És Sz. Péter és az Apostoli cselekedetről írt könyvben bizonyítja mondván: Amint annak előtte Isten meghirdettette vala, mind az ő prófétáinak szájok által, hogy a Krisztusnak szenvedni kellene, ugyanazonképpen bételjesíté. A Krisztus is azon módon szól az ő feltámadása után az Emmausba menő két tanítványnak az úton a Sz. Lukács Evangélista könyvének 24. részében, ezt mondván: Mind bé kellett azoknak teljesedniek, amelyek meg vannak írva a Moysesnek törvényében, a prófétáknál, és a Psalmusokban én rólam….

Ötödik oka, a zsidóknak vakmerő keménységek és nagy vakságuk, kik az ő nagy engedetlenségeknek és szófogadatlanságoknak miatta az Istentől elhagyattatván, azzal a vaksággal veretének vala meg, hogy hallanának, de ne érthetnének, néznének, de ne láthatnának és ne ismernének. Amint Esa. 5. Joan. 12. Act. 28. és Matth. 13. írva vagyon.

A Krisztus szenvedésének számtalan sok haszna és gyümölcse vagyon, de én azok közül az időnek mivolta szerint csak egynéhányat számlálok elő. Első haszna pedig ez, hogy az ő halálával megváltott és szabadított minket a törvénynek átkától. Amint Szent Pál bizonyítja: A Krisztus megváltott minket a törvénynek átkából, mikor mi érettünk átokká lőn. Gal. 3. Második imez, hogy a bűntől megszabadultunk, hogy a bűn ne tulajdonítassék bűnné. Azért mondja Sz. János, hogy a Krisztusnak vére megtisztít minket minden bűneinkből. Sz. Pál is így szól: Azt, aki bűnt nem tudott, mi érettünk bűnné tévé Isten, hogy őbenne Istennek igazságává lennénk. Harmadik, hogy az örök haláltól megszabadultunk, s a pokoltól is, holott a bűn elvétetett, kinek zsoldja a halál, mint Sz. Pál mondja Rom. 6. Mint Oseasnál mondja Krisztus: Ó halál, te halálod leszek, pokol, te rontód leszek. Ismét ugyanottan: Én megmentem őket pokoltól, és a haláltól megszabadítom. Negyedik. Hogy azáltal engeszteli meg hozzánk az Atyát és ő véle megbékéltetett. Amint Sz. Pál mondja: Mikor még ellenségi volnánk, az Istennel megbékélénk az ő fiának halála által. Ismét: Az Isten megengesztelte magát hozzánk a keresztnek általa. Ötödik. Hogy az Újtestamentom, mely minékünk ígéri és testamentum szerint hagyja bűneinknek bocsánatját, a Krisztus halála által erősítetett meg, amint Szent Pál a Zsidóknak írt levelének 9. részében bizonyítja. Azért hívja Krisztus Urunk is a pohárt ő vérében való testamentumnak, mely bűneinknek bocsánatáért ontatik ki. (Matth. 26. I. Kor. 11.) Ebből származnak aztán a több hasznok, mint a szent léleknek ajándékozása, az Isten előtt való megigazulás, az örök élet és boldogság.

Ezekbe pedig s e hasznokba hit által leszünk részesek, valamikor a Krisztus áldozatját elégtételnek hisszük lenni a mi bűneinkért, és őtet valljuk egyetlen egy engesztelőnknek és közbejárónknak lenni. Kinek legyen dicsőség az ő Szent Atyjával és az Szent Lélekkel egyetemben mind örökkön. Amen.

 

2.3.8. Ecsedi Báthory István (XVI. sz.) Meditációiból

 

Új életre vezess, Uram, engemet…, Jézus Krisztus, ki a kegyelemre mindenkor kész és vidám kedvű vagy, Uram; Szentlelkeddel oktass, taníts mindvégiglen.

 

Ne éljek én immár többé,

engedjed meg Szentlelkeddel,

ölhessem meg én testemet,

élj csak te Úr Jézus bennem,

a bűnt öld meg kérlek bennem.

 

Hogy ne uralkodjék bennem,

ne regnáljon soha nálam,

halandó testemben a bűn,

ne uralkodjék soha mirajtunk.

 

Segélj, Uram, Szentlelkeddel,

adjak hálát míglen lészek

e világon igaz hittel,

áldjalak édes lélekkel.

 

Hogy mikoron én kimúlom,

Láss jó szemmel, én Istenem,

Szólj szépen, és fogd én kezem,

Mosolygván, én üdvösségem.

 

Mondd ezt nekem, édes Uram,

Szólj így, szentséges Megváltóm,

Hogy te vagy csak én oltalmom,

Én Istenem, üdvözítőm.

 

„A te Urad, kiben hittél,

Bíztál és reménylettél,

Lásd meg az én tenyeremmel

Oldalamat lábaimmal.

 

Jöjj be az én országomba,

Légy vélem a paradicsomban,

Kit én az én szent véremmel,

Elkészítettem örökösől.

 

Nem néztem álnokságidat,

Nem néztem nagy bűneidet,

Cselekedtem ezt magamért,

Örülj örökké ezekért.”

 

Dicsértessél, Uram Jézus,

Ki meghalál, ó Úr Krisztus,

E nap, nagypénteken, Jézus,

Eltemettetél, Úr Krisztus.

 

 

2.3.9. Huszár Gál: A Krisztusnak kínszenvedéséről való imádságok.

 

Nagypéntek délesti imádság: Adjad kérünk mindenható Úr Isten, hogy kik a sok nyomorúságoknak miatta a mi erőtelenségünkben naponként elfogyatkozunk, a te egyetlen egy fiadnak érettünk való közben járásáért és kínszenvedéséért te benned is megint meg éledjünk. Azon te szerelmes fiadnak a mi Urunk Jézus Krisztusnak általa, ki veled él és uralkodik a Szent Lélek Istennel egyetemben mind örökkön örökké. Ámen.

Nagypéntek délesti imádság: Kérünk tekints reá kegyelmes Úr Isten a te házad népére, kiért a mi Urunk Jézus Krisztus nem kíméltette őmagát a bűnösöknek kezekbe bocsátni, hogy a magas keresztfán nagy keserű kín-szenvedéssel meg halna, ki te veled él és uralkodik a Szent Lélekkel egyetemben mind örökkön örökké. Ámen.

Nagypéntek délesti imádság: Isten ki azt akarád, hogy a te egyetlen egy szerelmes fiad, miérettünk elveszett bűnösökért a kereszt-fán meg feszíttessék, ez végre, hogy az emberi nemzetnek ellenségétől az ördögtől meg szabadulnánk, és annak hatalmától teljességgel meg menekednénk; engedd azt, könyörgünk teneked, hogy azon te szent fiadnak kín-szenvedése által, mi te szolgáid szabaduljunk meg az örök haláltól is. Ki te veled él és uralkodik a Szent Lélek Istennel egyetemben mind örökkön örökké. Ámen.

Nagypéntek délesti úrvacsorakor: Úr Jézus Krisztus élő Istennek szent fia, ki a mi megváltásunkért temagadat a magas kereszt-fán fel feszíttetéd, kezeidet és lábaidat kemény szegekkel meg szegeztetéd, és tiszta ártatlan véredet ki ontád, könyörülj mi rajtunk, kik a gonosz fertelmes bűnöknek miatta meg nyomorodtunk: és a te szentséges véred hullásáért, kínszenvedésedért és halálodért, őrizz meg bennünket az ördögnek és a bűnöknek minden csalárdságitól, ki meg holtál, fel támadtál és áldott bizony örök Isten lévén, élsz és uralkodol, mind örökkön örökké, Ámen.

 

2.3.10. Ráday Pál: A Fiúistennek imádása (1710)

 

Ó, irgalmas Atyánknak könyörülő kegyelmes Fia, áldott Úr Jézus! Istentől való Isten, világosságtól való világosság: én lelkem mátkája, én egyetlenegy közbenjáróm, én Uram és én Istenem, kinek nevére meghajol mennyeieknek, földieknek és föld alatt valóknak térde!

Meghajtom, Uram, térdeimet én is a Te szent nevednek és meghódolok a Te királyi pálcádnak lelki alázatossággal, tisztelő félelemmel és hűséges vitézkedéssel.

Meghódolok, Uram, üdvözítő kegyelmednek, főpapi könyörületességednek és testvéri szeretetednek, teljes szívemből, teljes lelkemből és minden erőmből, igaz tisztelettel és szeretettel.

Imádlak, ó, imádandó drága és gyönyörűséges név, Jézus egyetlenegy reményem! Ki, hogy annyival is inkább megmutathasd könyörületességedet, erőtlenné lettél miérettünk és a mi betegségünket születéseddel magadra vállaltad, életedben megkóstoltad és haláloddal elvégezted.

Imádlak, győzelmes oroszlán, ki a Sátánt lábaid alá tapodtad, a halál fullánkját elvetted és a pokolnak kapuit megrontottad.

Imádlak, ó, fényes hajnali csillag, ki megvilágosítasz minden e világra jövő embert és a setétség között is fényeskedsz.

Imádlak, Uram, és nagy alázatossággal kérlek: világoskodjál az én szívemben is a Te igaz ismereteddel; mosd el lelkemnek szennyét piros véreddel; gazdagítsd szegény sorsomat nagy kincsű érdemeddel; és végre tedd édessé életemnek utolsó betegségét, a halált, a Te halálodnak vidámító emlékezetével.

Ó, Uram Jézus, Istennek szelíd báránya; ki elvetted a világnak bűneit: méltó vagy, hogy minden teremtmény imádja a Te szent nevedet; méltó vagy, hogy az én nyelvem is fennszóval minden Te szenteiddel együtt imádjon téged, mondván: végy erőt, gazdagságot, bölcsességet és hatalmat, tisztességet, dicsőséget és áldást. Ámen

 

 

2.3.11. Joó Sándor: Ahogyan Jézus látta keresztet

 

 Lekció: Lukács 23,33-48.

Alapige:

"Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a le nevedet! Szózat jöve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt mondá, hogy mennydörgött; mások mondának: Angyal szólt néki. Felele Jézus és monda: Nem én érettem tőn e szó, hanem ti érettetek. Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme: És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok. Ezt pedig azért mondá, hogy megjelentse, milyen halállal kell meghalnia."

 

Ján. 12, 27-33.

Kedves Testvérek! Egy-egy nagypénteki ünnepen érzem igazán, hogy milyen súlyos felelősség az Ige hirdetése – különösen a nagypénteki Igének a hirdetése. Hiszen egy Igehirdetés által egy gyülekezetet el lehet vezetni Jézushoz a golgotai kereszt alá! Nem azért olyan nehéz ez a feladat, mert borzongató dolog olyan közel lenni egy akasztott emberhez, és olyan rettenetes végignézni egy haldokló szenvedéseit és végighallgatni egy haldokló kiszáradt, égő torkából előtörő kiáltásokat, hanem sokkal inkább azért olyan nehéz feladat, mert a mi szemünk, meg fülünk már túlságosan hozzászokott mindenhez, ami azon a bizonyos nagypénteken történt.

Nagyon megszoktuk már, hogy úgy beszél.jünk ezekről a dolgokról, mintha nekünk nem is igen lenne sok közünk hozzá! Például figyeljétek meg, mikor egy festményt látunk a Megfeszítettről, rendszerint annak a művészi értékét szoktuk megbírálni, mérlegelni, hogy hogyan oldotta meg a problémát, a témát a mester, jól-e vagy pedig rosszul. És hogyha egy szép passiózenét hallgatunk, akkor is rendszerint inkább csak annak a zenei élményét élvezzük, mintha azért feszíttetett volna meg Jézus, hogy ezzel adjon alkalmat a műélvezethez, vagy hogy szép képhez, vagy zenéhez motívumot szolgáltasson. Ezért olyan nehéz a nagypénteki igehirdetés, mert a legnagyobb feladat, hogy a műélvezetből, az esztétikából újból elmélyült vallásosság és alázatos hit legyen, és hogy az a kétezer-esztendő óta agyonidealizált kereszt újból a maga valóságában meredjen elénk, hogy tulajdonképpen ne is mi beszéljünk a keresztről, hanem inkább a kereszt beszéljen hozzánk. Ezért választottam alapigéül azokat a szavakat, amelyekben Ő maga beszél a saját keresztrefeszítésének jelentőségéről. Mert ezeknek a szavaknak az alapján próbáljuk meg mi is látni ezt a golgotai keresztet, ahogy Jézus látta. Jézus teljesen tudatában volt mindannak, ami Őreá azon a rettenetes nagypénteken várt. "Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától!"

Nem tudom, érzitek-e Testvérek, hogy ezeknek a szavaknak a nyomán szinte bepillantást nyerünk Jézus szívébe, hogy mit is érezhetett Ő a saját keresztjével szemben. Egy kis ízelítőt kapunk a kereszthalál iszonyatából, meglátunk valami kicsiséget abból, hogy mit jelenthetett az Ő számára a nagypéntek, amelynek az eseményeit sokszor olyan tárgyilagos közömbösséggel tudjuk végighallgatni egy-egy nagypénteki istentiszteleten. Íme azért mondja Jézus: "Az én lelkem háborog." A tenger szokott háborogni a viharban. A háborgás több, mint a hullámzás, a háborgásban örvények vannak, a háborgásban veszedelem van, a háborgás rettenetes dolog. Micsoda rettenetes vihar dúlhatott abban a drága lélekben! Sőt, az egyik magyar fordításunk egyenesen így adja vissza Jézusnak ezeket a szavait: "Most meg van rendülve a lelkem." Érzitek, értitek, mit mond Jézus? Egészen belerendült a Lelke a közelgő kereszthalál gondolatába. Amikor erről beszélt a tanítványainak, annyira megrendült a lelke és egész valója, hogy egy pillanatra szinte a menekülés gondolata is felvillant benne. Ne kérje-e inkább, hogy "Atyám, ments meg ettől az órától!" El tudjuk mi egyáltalán képzelni, át tudjuk-e mi egyáltalán érezni ezt a rettenetes gyötrelmet, a viharos háborgását a léleknek, amit a keresztnek a gondolata Jézus lelkében felidézett?! És annak a háborgásnak, amiről Jézus beszélt, nagyon nagy jelentősége van, mert épp ebből a háborgásból látszik az, hogy ez a halál ott a Golgotán egészen másféle halál volt, mint bármelyik más halál, mint egy akármilyen tragikus emberi haláleset, nem közönséges halál, egészen más! Jézus már előre tudta, amit mi csak utólag tudunk, hogy ez a halál igazán halál volt a szónak legrettenetesebb értelmében, olyan értelmében tehát, hogy az Isten Bűnt büntető ítélete, a bűnért való haragjának teljes súlya nehezedett reá. Tehát ez átkozott halál, a kárhozatnak a halála, maga a pokol. Jézus tudta igazán, hogy mit jelent ez a halál, ami Őreá vár és ezért háborog, amikor rá gondol és ezért gyötrődik ott a Gecsemáné kertjében. Emlékezzünk reá, térdenállva vért verítékezett, amikor lelkileg felkészül reá. De hát most azt mondhatná valaki: Miért, hiszen Ő ártatlan volt, Ő volt az egyetlen szent, az egyetlen bűn nélküli ember ezen a világon. Neki aztán semmi oka nem volt arra, hogy rettegjen az Isten bűnt büntető ítéletétől! Ha valaki, akkor Ő az egyetlen-egy, aki igazán felemelt fővel állhatott oda akármilyen szigorú isteni ítélet elé.

Testvérek, ez igaz, valóban Néki semmi bűne sem volt. De volt és van neked, meg nekem. Ő épp ezt vette magára és épp ez a háborgás mutatja azt, hogy nemcsak képletesen, hanem valóságosan is megtörtént az, amit a régi próféta így mondott: "Az Úr mindnyájunk vétkét Őreá tette." Feltétlen volt oka a gyötrődésre, a háborgásra, testi kínok érzésére, mert az egész embervilág bűneivel megrakodottan lépett az Isten ítélete alá. Persze nem háborogva, hanem bűn nélkül mehetne akármilyen szigorú isteni ítélet alá és akármilyen rettenetes, szörnyűséges halálba. De Rajta van, igazán Rajta van a te bűnöd is, meg az én bűnöm is, mind, mind az a hitványság, mindaz a hazugság, mindaz a szeretetlenség, rosszindulat, ami tőlünk egyáltalán csak kitelik és azért háborog. Szinte megrendítő módon hitelesíti azt a tényt ez a háborgás, hogy az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette. És ha valakinek kétsége lett volna önmagát illetően, hogy vajon az ő vétke is rajta van-e Krisztuson, győzze meg most az a háborgás, ez a megrendülés. De testvérek, Jézus nemcsak a rettenetes végét látja az ő kereszt,jének, hanem látja a dicsőségét is. Hiszen azért jött erre a világra, a szenvedésnek, a megaláztatásnak, a kárhozat halálának ezért a szörnyűséges órájáért, mert így lett emberré az Isten. Akármilyen szörnyűséges is ez az óra, mégis a megváltás győzelmének a teljes bizonyosságával mintegy kijelenti: "Most van a világ kárhoztatása, most vettetett ki a világ fejedelme!" Ennél a két nagyon különös, de nagyon hatalmas kijelentésnél is álljunk meg egy pillanatra! "Most van e világ kárhoztatása..." Úgy hangzik ez, mintha egy nagy ujjongó, diadalmas felkiáltás lenne. És valóban az is, mert ez azt jelenti, hogy most a kereszthalálnak az órájában valami új kezdődik a világban: a megváltás. Ez a szó: "kárhoztatás" a Biblia eredeti nyelvén így hangzik: "krízis", tehát az egész beteg embervilág ott, a Krisztus keresztjénél jutott el a krízisre. Ott van a nagy fordulópont, ahol eldől számára az élet, vagy a halál problémája. És valóban testvérek, ilyen krízis, ilyen kritikus pont ebben a világban ez a golgotai kereszt, ahol minden ember számára tényleg az élet, vagy halál kérdése dől el. Mert testvérek, a kereszt ebben a világban egy nagy isteni ítéletet jelent, egy egyetemes, nagy isteni ítéletet; mégpedig kétféle értelemben; vagy felmentő ítélet, vagy pedig elmarasztaló ítélet. Attól függ, hogy ki hogyan viszonyul hozzá. Attól függ, hogy ki hogyan látja ezt a keresztet. Csak az emberi oldaláról, mint egy megható, tragikus mártírhalált, vagy pedig az isteni oldaláról, mint a megváltó Isim szeretetének a végső, nagy kísérletét az ember megmentésére.

Tehát tényleg ez a nagy kérdés: tudjuk-e mi is most, ebben a pillanatban, vagy egyáltalán úgy látni Krisztus kereszt.jét, ahogy Ő látja. Tudniillik az Ő elítéltetésében a magunk felmentését, az Ő bűnhődésében a magunk bűneinek a bocsánatát, az Ő megaláztatásában a mi felmentésünket, az Ő halálában a magunk számára egy egészen új életnek a születését.

Tényleg ez a nagy kérdés, tudtunk-e azzal a nagy hittel feltekinteni a golgotai keresztre, hogy ott a kereszten nyúlt le értem az Isten, hogy engem is megragadjon, meg léged is, és mi bennünk is valami újat, szépet, igazat, jót, mások számára is hasznosat, örökkévalót kezdjen.

És hogyha az igaz, hogy ott a Golgotán az Isten szeretete cselekszik, és hogyha az igaz, hogy ott az Isten mentő keze nyúlik felénk a kereszten át, akkor testvérek, ez nem olyan színjáték, amelyikben csak nézőközönségként lehetnénk .jelen, nem olyan előadás, vagy rendezvény, amelyiken megint résztvehetünk egyszer, mert hát épp nagypénteken van, hanem akkor itt most történni kell valaminek bennünk és velünk.

"Most van e világ kárhoztatása", tehát most a te számodra is, most ebben a pillanatban, amikor te magad is hittel megragadod a keresztfán feléd nyúló isteni mentőkezet! A te életedben is akkor dől el a nagy Krízis, a nagy fordulópont, amikor megpróbálod úgy látni a Krisztus keresztjét, ahogy Ő látta.

Volt egyszer egy nagyon hites ember, minden idők egyik legnagyobb királya, úgy hívták, hogy Dávid. Nagyon gazdagon megáldotta Isten, és mégis a más feleségére vágyakozott. Meg is szerezte magának, a megcsalt férjet pedig ravaszul eltette láb alól, megölette. Bűnt bűnre halmozott és így indult el az élet egyik legveszedelmesebb lejtőjén. A bűnös viszonyból egy ártatlan, édes kisgyermek született. Azt olvassuk a leírásban, hogy az Úr megveré a gyermeket. Kit? Nem Dávidot? Nem, a gyermeket - a Dávid vétkéért. Azután megbetegedék a gyermek... - nem Dávid, a gyermek, és hiába volt minden, meghalt a gyermek a Dávid vétkéért. A gyermek halálában ítélte meg Isten az atya bűnét. Ez a halál volt Dávid életének nagy krízise, ez volt az a pont, az a kritikus pont, ahol megfordult az egész életének az iránya, ahol összetört annak az akaratos embernek az a kemény, gőgös szíve. Egy kicsinyke sírhalom két jól megkülönböztethető részre választotta szét az életét.

Máskor is előfordult már, hogy szülők életében egy drága kicsiny gyermeknek a halála olyan kritikus ponttá válik, ahol megfordul minden, ahonnét kezdve egészen új irányt vesz az egész élet.

Testvérek, Jézusnak a halála az igazi krízis minden embernek az életében, az a pillanat, amikor hitben felismerik, hogy Isten a Jézus halálában megítélte az eddigi életedet, mert Őt büntette a te vétkeidért. És meghalt Jézus, az ártatlan miattad, a bűnös miatt. Mintha mindezt a hitványságot Ő követte volna el, amit te valaha elkövettél.

Ugye csodálatos testvérek, hogy innen, ettől a hitbeli felismeréstől kezdve valóban egy egészen új szakasz fog kezdődni egy ember életében: a megváltott élet, a kegyelem hatálya alatt álló élet; egy Istennel, emberrel, világgal és magával megbékélt élet. Tehát „most van e világ kárhoztatása...” és hozzáfűzi Jézus: „Most vettetik ki e világ fejedelme.”

E világ fejedelme... ugyanezt mondhatjuk így is, másképp, még egyszerűbben, hogy az a titokzatos rossz a szívedben, meg a világban, az a titokzatos gonosz erő, ami miatt nem tudunk jók lenni, tiszták maradni, jót cselekedni, ez vettetik ki most a Jézus keresztrefeszítésének az órájában. És épp ez a csodálatos, ott akkor, hogy a gonosz látszólag a legnagyobb diadalt aratja, mert hiszen sikerült megölni az egyetlen ártatlant: Jézust. Akkor kapja mégis ezáltal önmaga a halálos döfést. Épp a Krisztus kereszthalála törte meg a gonosznak a hatalmát úgy, hogy nem vagyunk többé kiszolgáltatva neki.

Nézzétek: Jézus úgy látja a maga keresztjét, hogy egy kereszthalál által vettetik ki eddigi hatalmi pozíciójából a gonosz. - A gonosz, a bűnrecsábító hatalom detronizáltatott, nem a legfőbb úr többé az emberek életében, meg lehet tagadni neki az engedelmességet, szembe lehet szállni vele, át lehet pártolni tőle, a vesztestől Krisztushoz, a győzteshez. És ha Jézus így látja a maga kereszthalálának a jelentőségét, hogy ezáltal vettetett ki a világ fejedelme, akkor hidd el Neki, és mondd bátran: igen Uram, az én szívemből is most vettetett ki minden harag, minden gyűlölet, minden tisztátalanság, minden rosszindulat, minden, ami nem méltó Hozzád! Mert ez csodálatos, hogy annak a golgotai keresztnek valóban ilyen ereje van: a gonoszt kivető és a megkötözöttségek alól felszabadító ereje.

Még további biztatást ad Jézus, ezekkel a szavakkal: "És én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok." Nézzetek körül, milyen csodálatos vonzása van a keresztfára felemelt Jézusnak. Ilyenkor vagyunk itt is és minden más templomban a legtöbben, mert ilyenkor valamiféle titokzatos isteni vonzás hatása alatt vagyunk és megyünk Isten felé. Még a közömbösek is nekibátorodnak, még a csüggedők is kitárulkoznak, a bűnösök megenyhülnek, és a haragosoknak megenyhül a szívük, mert megéreznek valamit az isteni szeretetnek abból a csodálatos vonzásából, amelyik Krisztus keresztjén át hat ebben a világban.

Jöhetnek tehát mindnyájan, akik itt vagyunk, bárkik vagyunk, testvérek, hiszen nem egy festett figura fekszik ott a keresztfán, hanem a mi Megváltónk. Ő vonz bennünket most is Magához, téged is, engem is, mindnyájunkat. Ő vonz, csak hagyjuk, hogy vonzzon! Bár úgy belekerülnénk az Ő isteni vonzásának erőterébe, hogy ne is tudnánk megszabadulni tőle, belőle.

Íme, testvérek, így beszélt Jézus a saját keresztrefeszítéséről és így áll ott most is a Krisztus szent keresztje és mi megállhatunk előtte. Próbálja most kiki igazán, szíve teljességéből elmondani az ének szavaival ezt az imádságot:

 

Jézusomra föltekintek a kereszt alatt,

Nincs szívemnek nyugodalma vétkeim miatt;

Ó, ne büntesd, Uram, azt, kit megtört a bánat:

Szálljon reám irgalmadból béke, bocsánat!

 

2.3.12. Károlyi Péter prédikációi az Apostoli Credóról (részlet)

 

Krisztus kétképpen szenvedett: testében és lelkében. Legelőször testében, annakutána lelkében; testében szenvedett sok nyomorúságot, éhséget, szomjúságot, vereséget, végezetre a keresztfán való felfeszítést, a halált. Lelkében szenvedte az Isten haragját a mi bűneink ellen, szenvedte az örökkévaló halált, a törvénynek az ő átkát lelkében... Hogy szenvedte az Istennek haragját, úgy, mint Istentől elvettetett, megveretett ember, szenvedte a kárhozatot, a törvénynek az ő átkát miérettünk, hogy pedig ez így legyen, sok írások bizonyítják ezt meg. Esai. 53. mikoron azt mondja: Láttuk őtet úgy, mint fekélyest, leprózust és megvetettet és megtöretettet az Istentől. Nem egyebet ért azért az Istennek lelke ezen, hanem hogy a Krisztus szenvedte az Isten haragjának megemésztő szenét, szenvedte a halálnak a törvénynek átkát miérettünk, és ez az oka, hogy a keresztfán ezt kiáltja - Zsolt. 22. - Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet. Mert jóllehet az Atya Isten soha el nem hagyta az ő fiát, de sokkal nagyobbat szenvedett vala ő lelkében, hogynem mint testében, azért kiált fel miérettünk úgy, mint egy kétségbeesett ember. Nem hogy az Isten Fia kétségbeesett volna, hanem hogy azokat megkóstolná mi képünkben, megkóstolná mondom azokat, valamit a bűnért meg kell vala minekünk kóstolnunk. 

 

2.4. Húsvétvasárnap

2.4.1. Huszár Dávid imádságoskönyvéből, 1577: Hálaadó imádság a Krisztus feltámadása által nyert kegyelemért

 

Csodaképpen mutattad meg, Úr Jézus Krisztus, isteni hatalmadat a Te feltámadásodban, mikor magadat a halálnak ereje ellen megsegítetted, és tennen tehetségedből a halál ellen feltámadtál, hogy mi is veled egyetemben a bűnnek és kárhozatnak halálából feltámadjunk, és tebenned új emberekké legyünk. Méltó azért tégedet új verseknek éneklésével dicsérnünk. Kérünk is téged, hogy a Te feltámadásod által való megigazulást és üdvözülést jelentsd meg a többi nemzetségeknek is, akik még téged nem ismernek, hogy a Te feltámadásodban való reménység által, mivelünk egyetemben, ők is üdvözülhessenek. Emlékezzél meg továbbá kegyelmes Krisztus Jézus, a Te isteni irgalmasságodról, és jusson eszedbe a Te jóvoltod és fogadásod, mellyel temagadat kötelezted Izráel házának, a Te híveidnek. Szánd meg immár a mi sok veszedelmünket és romlásunkat, és támadj fel mellettünk, hogy lássák az egész földnek határai a mi testünknek üdvözítését. Ha ezt teszed, mind az egész földön való hívek örvendezni fognak tenéked, mi Királyunknak és kegyelmes Urunknak, és örökkévaló hálaadásnak éneklésével fogják áldani, dicsérni és felmagasztalni a Te szent nevedet. Kiért a Sátán, ki e világnak fejedelme, az ő tagjaival egyetemben, ha ugyan ordítana és minden zűrzavart indítana is ellenünk, de mindazáltal a Szentléleknek folyóvizei és a szenteknek hegyei, kik tebenned megerősödtek, vigasságot mutatnak és egyenlő szívvel örülni fognak tenéked, mi megszabadító Királyunknak. Miért, hogy el fogsz jőni megítélni a földet igazságban, és a népeket igaz törvénnyel, ki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodol mindörökké. Ámen

 

2.4.2. Muraközy Gyula (1892-1961): Húsvéti imádság

 

Imádlak Téged, életnek Királya, szabadító Úr, imádlak téged én Istenem, akihez remegve és félelemmel nézek föl, mert örök dicsőséged ismét körülvett téged. Imádlak és magasztallak téged, aki előtt leborul a mulandóság, aki elvetted a halálnak a félelmét mitőlünk, aki a bűnnek az erejét megtörted, aki az első embernek boldog békességét kínálod a Te megváltottaidnak… Én Uram, bocsásd meg minden kishitűségemet, űzz el minden árnyékot a lelkemből. Mutasd meg magadat énnekem, amennyire földi ember megláthat téged. Adj nekem megrendíthetetlen bizonyosságot a Te feltámadásodban. Segíts arra, hogy én az életnek útján járjak. Tégy diadalmassá minden bűneim fölött. Adj erőt, hogy a kétségbeesésnek és a szenvedésnek sötét gondolataival szemben győzelmes legyek. Világosítsd meg földi életpályámat, emeld tekintetemet magad felé. Járja át szívemet a boldog honvágy, az édes reménység, hogy egyszer azon az úton, amelyet Te készítettél számunkra, én is haza érjek. Várjam türelemmel, amíg a Te dicsőségednek fényében minden kérdésem megvilágosodik, minden titok megszűnik. Imádlak téged én Krisztusom, mert erőt adtál nekem, kiolthatatlan reménységet gyújtottál a szívemben, a siralmakat ajkamon elnémítottad, a halál félelmét elvetted, a gyásznak és a válásnak szörnyűségeit megenyhítetted, légy örök Királyom, életben és örökkévalóságban. Ámen

 

2.4.3. Joó Sándor: Jézus mégis él!

 

Lekció: Ján. 20,11-18.

Alapige:

"És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt."

Ján. 20,13/b.

A felolvasott történetben a nagy, örvendetes, húsvéti eseménynek egyik legnagyszerűbb jelenete tárul elénk. Arról van benne szó, hogy egy szomorú emberi lélek, akinek Jézus volt minden reménye és azt elvesztette: miként győződik meg róla, hogy Jézus mégis él! Ezt a nagy diadalmas húsvéti örömhírt szeretném én is ma hirdetni, hogy Jézus mégis él!

Szomorú húsvét reggel virradt erre a Mária Magdalénára, akiről itt szó van. Nem elég, hogy meghalt Jézus, az egyetlen, Aki célt, értelmet, tartalmat adott eddig az életének - most már még a földi maradványait sem találja, hogy legalább haló porában vehetné körül hálás kegyeletével -, íme a sír üres! Ezt már igazán nem lehet tovább bírni! Kitör belőle a keserűség, sírva panaszolja a bánatát: "Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették!"

Úgy érzem, Testvérek, mintha ezekben a vigasztalan szavakban számtalan mai ember húsvéti hangulata nyerne kifejezést a mi életünkben is. Mintha ugyanilyen panasza lenne ma is nagyon sok léleknek! Mert talán volt olyan idő, amikor még megvolt Jézus, régen, talán amikor még a konfirmációi órákra jártunk, - vagy a negyvenes-ötvenes évek ébredési időszakának forró légkörében, amikor még gyermekibb hittel tudtunk föltekinteni Reá, - volt olyan idő, amikor még szerettük, közelről éreztük a jóságát, segítő erejét, hallottuk a szavát, - amikor még boldogan mondtunk neki, hogy URAM! És úgy is éreztük, hogy az! - De azután lassan, szinte észrevétlenül eltűnt az életünkből! Közbejött valami, és eltakarta az arcát. Talán egy ember, talán egy újszülött gyermek, vagy szerelem, vagy házasság, ez elfoglalta a szívünkben Jézus helyét. Olyan fontossá vált az életünkben, hogy elvette tőlünk Azt a Valakit, Aki a legnagyobb kellett volna, hogy maradjon. Talán könyvek kerültek a kezünkbe, nagy tudományú, kritikai művek, tele emberi bölcsességgel, és letarolták bennünk a régi hitünk nyiladozó virágait. Vagy talán a gondjaink szaporodtak meg annyira, hogy nem maradt időnk csendes beszélgetésben szemébe nézni annak, aki segíthetett volna, és most már azt sem tudjuk, hová lett Jézus!... Vagy talán valami régi bűnünk éledt fel újra, talán olyan dolgok történtek az életünkben, amelyeket semmiképpen nem lehetett összeegyeztetni Jézus jelenlétének a szentségével. És mennél jobban eluralkodott rajtunk az a bűn, annál jobban elhidegedtünk Jézustól! - Tehát valami ilyen történt, valami háttérbe szorította Jézust az életünkben, elvette tőlünk, elvette, kiölte belőlünk! És ezért gondoljuk, hogy talán már nem is él! Igen, Mária mintha megfogalmazná, amit olyan sokan éreznek: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

És így olyan nagyon mássá lett számunkra a húsvét! Úgy megszegényedett a lelkünk! Az előbb énekeltük a diadalmas, nagyszerű húsvéti éneket: "Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Halleluja!" De vajon igazán a szívünk teljességéből jött ez az ujjongás? Nem úgy van-e, hogy a legtöbb ember, amikor ezt a szót hallja: húsvét, olyasmire gondol, mint két-három szép tavaszi nap, amikor újra azt teheti egyszer, ami jól esik. Vagy kirándulást a hegyek közé, vagy húsvéti locsolás, húsvéti nyuszi és piros tojás... Ennyi a húsvéti öröm! "Elvitték az én Uramat és nem tudom, hova tették!" Igen: ez a húsvét, a feltámadott nélkül, ez a húsvéti ünnep húsvéti hit nélkül... Olyan csak, mint amikor egy édesanyának, aki elveszítette a gyermekét, játékbabát tesznek az ölébe! Vagy mint mikor egy menyasszonynak, akinek összetört a boldogsága, adnak egy színházjegyet. Ilyen szánalmas pótlék a lélek számára az a húsvéti tojás, vagy tavaszi virágcsokor, vagy kirándulás a zöldbe a feltámadott Jézussal való találkozás öröme helyett! A feltámadott Krisztusban való élő hit nélkül olyan az emberi lélek, mint egy óra, amelyiknek kivették a rugóját, - mint a tüdő, amelyből kizárták a levegőt, mint a fölvágott ütőér, amelyen át elvérzik az élet, az egész keresztyén élet... Mint Mária Magdolna ott az üres sírnál: tétova, reménytelen, aggályoskodó, szomorú, talaját vesztett! Szegény lélek, ott áll könnyeit nyeldesve, volt Urának az üres sírja előtt!... Így néz ki a húsvét a Feltámadott nélkül! Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.

Pedig de jó lenne újra tudni, hinni, hogy Jézus él! És most is itt van! Nagy szükségünk van valakire, aki hatalmasabb a halálnál, akiben tisztaság van, aki megfogná a kezünket, aki megmelegítené szeretetével a fázós lelkünket, megvigasztalná a szívünket, aki valami új, tisztultabb tartalmat adna az életünknek! De nagyon kellene ebbe a világba az a Jézus, Aki valamikor élt, de meghalt! - Mária tudja, hogy Jézus már nincs! És miközben Mária ezt tudja, és sír: ott áll mellette Jézus! Azt siratja, Aki már föltámadott a halálból. Ő még nem tudja, hogy Jézust nem lehet elvenni, elvinni, kivenni ebből a világból, - ha akármi történik is, akármit tettek is vele, akármi vagy akárki szorította is ki Őt az életből, takarta el az arcát, tagadta meg a létét: Ő akkor is él! Sőt Isten előtti felelősségem teljes tudatában állítom és hirdetem, hogy most is itt van! Temelletted is itt van olyan valóságosan és személyesen, mint akkor, ott Mária mellett, ha ugyanúgy nem veszel is Róla tudomást, mint akkor, ott Mária! De hát miként jut valaki bizonyosságra afelől, hogy Jézus mégis él?! Nézzük csak, miként történt ez a megbizonyosodás itt a történetben! Nem a megnyílt sír volt a bizonyíték, hiszen Mária ott állott előtte és mégis milyen messze attól, hogy hinni tudja a feltámadást. Még az evangélisták húsvéti híradása sem bizonyíték. Sőt, ha valami újabb ásatás folytán előkerülnének mondjuk azok a leplek, amelyekbe Jézus holtteste be volt göngyölve, s amelyek feltámadása után ott maradtak a nyitott sírban: ez sem támasztana senkiben igazi húsvéti hitet! Jézus feltámadott élő valóságáról csak Őmaga személyesen győzhet meg valakit, úgy, mint itt a történetben ezt az asszonyt azzal, hogy megszólította! S hadd mondjam el, sok más hívő emberrel együtt, hogy az én hitem is a feltámadott Jézusban nem annyira az apostolok híradásán nyugszik, hanem sokkal inkább azon, hogy Maga a Feltámadott egy-egy szóval belenyúlt már az életembe, személyesen szólított meg egy-egy Igével, és általa élőnek és hatalmasnak bizonyította meg Magát bennem. Ami a húsvéti híradásban le van írva, tulajdonképpen csak azért érték a számomra, mert azt erősíti meg, amit személyesen is megtapasztaltam. Még sohasem láttam olyat, hogy elszáradt tőkén szőlő termett volna, - vagy hogy egy halott lélekből megelevenítő erő és élet támadt volna. Viszont Jézusból olyan sok erőt, világosságot, meleget és életet látok kiáradni, hogy akkor Ő nem lehet halott! Élnie kell! Millió és millió lélek tapasztalja meg naponként, hogy amikor kiált Jézushoz, nem a saját hangja hangzik vissza hozzá, hanem feleletet kap rá Tőle. Minden igazán imádkozó lélek megbizonyosodik róla, hagy az a Valaki, Akihez kiált, él, ha nem látható is, mégis él, mert íme válaszol!

Íme itt a történetben is csak egyszer szót Jézus, csak azt: Mária! De ez az egy kis szó mindent egyszerre megváltoztatott. Föloldotta a feszültséget, fölszárította a könnyeket, lecsendesíti a szívet, megoldja a problémát, - ebben az egy szóban benne van a feltámadás egész bizonyossága, az egész húsvéti öröm! Mert ebben az egy szóban ugyanaz a Megváltó szeretet nyilatkozott meg, amely akkor is megnyilatkozott, amikor még a földön járt! - Ha a feltámadásról szóló történetet emberi fantázia találta volna ki csupán, olyan egészen másképpen adott volna hírt róla. Az emberi elképzelés úgy írta volna le, hogy Jézus a feltámadás után azoknak jelent meg, akik keresztre juttatták. Képzeljétek el, micsoda hatásos jelenet lenne, ha megjelenne a főtanács előtt és a szemébe nézne Kajafásnak?! Vagy ha odaállna Pilátus elé, mondván: "'No, Pilátus, olyan hetykén kérdezted, hogy micsoda az igazság? Hát most láthatod, micsoda az igazság! Nézd a szegek helyét, amit a te pribékjeid ütöttek rajtam, meg a töviskorona által okozott sebeket, amit te tetettél a fejemre!"' - De mindebből semmi, sőt teljes lemondás minden triumfálásról és hatásvadászatról! Ugyanúgy van itt Jézus most is, ahogyan a halála előtt volt, mint a szomorú emberi lélek gyöngéd szeretettel gondozó pásztora! Nem azt kérdezi, hogyan érhetek el minél nagyobb hatást, hogyan biztosíthatom magamnak a legnagyobb eredményt, hanem kinek van rám legjobban szüksége?! És kinek lenne Rá legjobban szüksége ezen a húsvéti reggelen, mint annak a lelke mélyéig olyan reménytelenül árván maradt asszonynak!?

Atyámfiai! Éppen az a nagy húsvéti örömhír, hogy olyan megváltónk van, Akinek az első útja mindig azokhoz vezet, akiknek a legnagyobb szüksége van Rá, akik a legjobban vágyakoznak utána, akinek legjobban hiányzik az Ő segítsége, jelenléte, ereje! Ahol az utána való vágyakozásnak csak egy pici szikráját találja is, Ő már ott van, egészen közel, és megszólít: Mária, - vagy Péter, vagy József, vagy Ilona, vagy Eszter, vagy Erzsébet, vagy Gyula, - "ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy, szeretlek téged, itt vagyok veled!"" Lám, már az első húsvét reggelén is vigasztal! És azóta mindig azt csinálja. És alapjában véve mi mindig olyan emberek vagyunk, akik isteni vigasztalásra szorulunk. Csupa gyenge, tétova, tanácstalan, elveszett ember! És a húsvéti evangélium éppen az ilyen lelkeknek szól. Mert Az, Akire olyan nagy szükségünk van: él! A bűnösök barátja, a bánkódók vigasztalója, az összetörtek reménysége, a levertek felemelője: él! Jézus mégis él! És mégis az Ő kezében fut össze minden hatalom szála mennyen és földön. Akkor pedig a legértelmetlenebbnek látszó zűrzavarnak is a világban mégiscsak van értelme! Az az Isten, Aki a nagypéntek és a csendes nagyszombat sötétségéből és értelmetlenségéből húsvétot teremtett, ne félj, elég hatalmas ahhoz, hogy az élet minden más rejtélyében is, sőt a halál nagy útvesztőjében is megtalálja a megoldást!"

Mennyi gyöngéd szeretettel mondja Jézus Máriának: "Asszony, mit sírsz?" És valóban miért sír ez az asszony? Semmi oka rá, hiszen ott áll mögötte Jézus, csak el kell fordulnia a sírtól, és föl kell nézni Reá. - Neked is csak feléje kell fordulnod lelkedben, hiszen ott áll előtted, - problémáidból, a megoldhatatlanságból, a bizonytalanságból csak föl kell tekintened Reá, - és egyszerre megvilágosodik minden. És ha mégis elfogna a kétség, mond magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha megkísért a gondolat, hogy nem igaz, akkor is mondd: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És ha akármilyen gondok nyomják is a lelkedet, mondd csak bátran, magadban: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha a régi bűn újra megkísértene, kapaszkodj bele ebbe a bizonyosságba: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És reggel, amikor elindulsz a munkába, az emberek közé... biztasd magad: én tudom... És ha a temetőben egy drága sírhalom fölött megállsz, akkor is biztasd magad: én tudom, hogy az én Megváltóm él! És majd ha rádborul az élet estéje és jön a nagy sötétség, a halál, mondd el újra boldogan: én tudom, hogy az én Megváltóm él! - És ha akárki akármit mond, te akkor is csak azt mondd: Én tudom, hogy az én Megváltóm él! És neked lesz igazad! És mondjuk el most mind együtt:

Tudom: az én Megváltóm él,

Hajléka készen vár reám;

Már int felém és koronát

Ígér a földi harc után.

Bár a világ gúnyol, nevet,

A honvágy tölti lelkemet,

Mert nemsokára hív az Úr:

Jöjj haza, jövel, gyermekem!

Kitárt karjával vár az Úr:

Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

Ámen

 

2.4.4. Joó Sándor húsvéti prédikációjából (1965): „...Félelemmel és nagy örömmel...”

 

„És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.” Máté 28,8.

Miért félelmetes, miért örvendetes az a hír, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból?

Az emberi lelket minden helyen, minden időben és minden műveltségi fokon nagyon izgatta a halál problémája: mi a halál és főleg mi van utána? Azt mindig sejtette és érezte az ember, hogy a halál nem a véget jelenti, hanem olyan jelenség, ami eltakar valamit, ami elválaszt valamitől, ami mögött van valami, de mi? De akárhogy igyekezett is: nem bírt átlátni rajta…. A nyitott sír, az üres sír már maga is olyan, mintha rés lenne azon az áthatolhatatlan, sűrű, sötét függönyön, olyan rés, amelyen át ámuló félelemmel tekint bele a lélek a titkok világába. Majd pedig a feltámadott Jézus Krisztus személyes megjelenése az ámuló emberi szemek előtt olyan, mintha az az egész halálon túli világ összesűrítve vetítődnék ide és egyetlen élő, mozgó, dicsőséges személyben válnék láthatóvá és hallhatóvá! Krisztus feltámadott, a sír üres! Valóban feltámadott, testestől-lelkestől és élő valóságában látták őt emberi szemek! Ez az igazi, a nagy, az egyetemes érvényű üzenet abból a másik világból, a halálon túlról, és ez már nemcsak olyan halvány derengés, ami átszüremlik a sötét függönyön, hanem vakító fény, mint a felkelő nap! Nem is tudom másként elképzelni a feltámadott Krisztussal való találkozást, mint ilyen szent remegéssel, boldog félelemben, hiszen a legnagyobb titok, az örök titok, ami kezdettől fogva a legnagyobb izgalmat okozta az emberi léleknek: a halálon túli világ egy darabja elevenen ott áll előttük, beszél hozzájuk! Mintha ezt mondaná: nézd szétnyitottam a függönyt! Látod, mi van a halál mögött: feltámadás, örök élet, Én vagyok ott! Én, az Isten!…

Mert éppen ez a csodálatos a húsvéti hírben, hogy akármilyen félelmetes is, mégis örvendetes. Félelmetesen örvendetes hír az, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból! Nemcsak azon való örvendezés ez, hogy azt a Jézust, Akit szerettek az övéi, most ímé visszakapták a halálból, megint együtt lehetnek hát Vele, mint régen, hanem sokkal több ennél! Az a fölszabadult, diadalmas öröm, hogy ott a halálon túl is Jézus, az ő Mesterük, az Úr! Lehet-e nagyobb öröm annál, mint megtudni, bizonyosságra jutni arról, hogy odaát is az a Jézus Krisztus él és uralkodik, Aki itt keresztet szenvedett, bűnhődött helyettem, s a vére hullásával fizetett értem. Lehet-e nagyobb öröm annál, mint üzenetet kapni onnan túlról olyan Valakitől, Aki itt a fölön értem halt meg? A feltámadott Jézus valóságáról megbizonyosodni azt jelenti, hogy az a Jézus vár rám ott a halálon túl, Akit itt is ismertem, Aki itt szeretett, Aki itt választott ki a maga számára. Meghallani a húsvéti hírt, azt jelenti, hogy nem kell félni a bűntől, a büntetéstől, az ítélettől, a haláltól, az örökkévalóságtól, Istentől, mert ott is ott van Jézus! Feltámadott, romolhatatlan, mennyei testén ott is láthatók a sebek, amiket itt a földön ütöttek rajta, amikor kifizette az adósságomat a keresztfán! Lehet-e ennek nem örülni? Lehet-e ennek a nagy jó hírnek a tudatában egyáltalán mást tenni, mint örülni?

Ugye mennyire érthető, hogy a húsvéti hír hallatára azok az asszonyok "gyorsan eltávozván a sírtól, félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak". Milyen jó, hogy tényleg megmondták a tanítványainak, és hogy azok is továbbadták az ő tanítványaiknak, s azok megint tovább mondták – így jutott el a félelmetes örömhír hozzánk is, most is, itt is, hogy Jézus feltámadott! „Krisztus feltámadott, / Kit halál elragadott; / Örvendezzünk, vigadjunk, / Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja! / Ha Ő fel nem támad, / Nincs többé bűnbocsánat, / De él, ezért szent nevét, / Zengjük Ő dicséretét, Alleluja! / Alleluja, Alleluja! Alleluja! / Örvendezzünk, vigadjunk, / Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!"