MAGYARÁZATOK (COMM)

 

E fejezetben a Nagyhét egyes napjaihoz vagy az azokon szereplő egyes tételekhez olvasható gazdag kommentár-irodalomból közlünk válogatást. Az ide kapcsolódó elmélkedési anyag a következő fejezetben kap helyet.

A fejezet alapszövegét három műből vettük. A Szunyogh Xavér Ferenc Misszáléjában olvasható magyarázatokon nemzedékek nőttek fel. Pius Parsch „Az Üdvösség Éve” c. műve a magyar nyelven elérhető legteljesebb liturgia-kommentár. Bár mindkét klasszikus mű értelemszerűen a tridenti rítust magyarázza, tartalmuk, még inkább közelítésmódjuk nehézség nélkül alkalmazható a mai liturgiára is. Kiegészíti ezt Barsi Balázs (- Dobszay László): „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe: hitünk misztériumai a nagyheti liturgiában” c. gyűjteménye, melyből az egyes napok liturgiáját ill. azok egyes tételeit magyarázó bekezdések itt, azok lelkiségébe bevezető elmélkedések viszont a következő fejezetbe kerültek. Néhány szöveg vagy ének magyarázatát Dobszay László: „Jegyzetek a liturgiáról” c. cikk-gyűjteményéből vettünk át.

Ezek a kommentárok természetesen átfedik, ismétlik egymást. Mégsem fölösleges a többszörözés, mert más-más rítusokat vesznek alapul, eltérő összefüggésben helyezik el a tételt, különbség lehet a szemléletben és megfogalmazásban. De legfőbb tanulságuk éppen az, hogy az eltérések ellenére egymással egy közös liturgikus-lelkiségi tradíció teszi őket rokonná: az őskeresztény liturgikus teológiára és az egyházatyákra épülő modern liturgikus újjászületés szelleme.

A kommentárok élén visszautalunk az értelmezett szertartásokra vagy tételekre, mégpedig három fejezetre hivatkozva: Idx, Ord, és a Text/Mel szakaszokra. Az egyes tételek esetében az Idx és Text/Mel fejezetből is közvetlen linkek vezetnek át a kommentárokhoz (a teljes szertartás-magyarázatoknál e visszahivatkozást elhagyjuk).

 

1. A NAGYHÉTRŐL ÁLTALÁBAN   571

1.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále  571

1.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve – A Nagyhét 571

1.3. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Egyetlen misztérium más-más megközelítésben  572

 

2. VIRÁGVASÁNAP  573

2.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszálé  573

2.2. Pius Parch: Az Üdvösség Éve  574

2.3. Barsi Balázs: „Íme most fölmegyünk…”  – A dicsőséges szenvedés elővételezése  576

2.4. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – Kinek gyermeki szép sereg...577

2.5. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – A passió megjelenítése  578

2.6. Zöngedező Mennyei Kar c. evangélikus énekeskönyv függelékének előszava
      a Passió-olvasásról és -éneklésről578

 

3. NAGYCSÜTÖRTÖK   580

3.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszálé  580

3.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve  582

3.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A vezeklők visszafogadása  583

3.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A krizmaszentelési és az esti mise  584

3.5. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe…” – A lábmosás  585

3.6. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az oltárfosztás  586

3.7. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A virrasztás és agapé  586

3.8. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A keresztútjárás  587

 

4. A „LAMENTÁCIÓK”  587

4.1. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A lamentációk  587

4.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve – A lamentációk  589

 

5. NAGYPÉNTEK   592

5.1. Szunyogh Xavér Ferenc:  Misszále  592

5.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve  594

5.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A „csonka mise”  595

5.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az Igeliturgia  596

5.5. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Hódolat a szent Kereszt előtt598

5.6. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az áldoztatás szertartása  599

5.7. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A szentsír megnyitása  600

 

6. HÚSVÉT VIGÍLIÁJA   600

6.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále  600

6.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve  604

6.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az Úrnak szentelt éjszaka  606

6.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Lucernárium   607

6.5. Guzsik Tamás: A fény ünnepe  609

6.6. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – "Tuba salutaris" 610

6.7. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Az Exsultet olvasása  610

6.8. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Mit jelent a húsvéti gyertya?  612

6.9. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Igeliturgia  613

6.10. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Keresztségünk misztériuma  614

6.11. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Ebből az éjszakából
        megszentelő erő árad…    614

6.12. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – A Mindenszentek Litániájáról616

6.13. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A keresztkútszentelés prefációja  617

6.14. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – A Glória és az Alleluja visszaadása  624

6.15. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A vigíliát záró Laudes és a
        szentsír felnyitása  624

 

7. A HÚSVÉTI NAGYMISE   625

7.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále  625

7.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve  626

7.3. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – Húsvéti játék, húsvéti körmenet628

7.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Az ünnepi szentmise  629

7.5. „A NAGYHÉT” („Piros Könyv”) magyarázata az introitushoz  630

7.6. Barsi Balázs - Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A húsvéti
      nagyvecsernye („Dicsőséges Vesperás”)630

 

 

 

1. A NAGYHÉTRŐL ÁLTALÁBAN

1.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále 

 

1. A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének volt a nyitánya. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Innen erednek a különböző nevek is, amelyek azt a liturgiában vagy a nép ajkán jellemzik. A liturgiában „Hebdomada major”-nak is, meg „sancta”-nak is nevezik, azaz nagy- és szenthétnek, a nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magábavonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. A Nagycsütörtöktől kezdve a zsidóknak nem volt szabad többé a keresztények között megjelenniök. Németül „Karwoche”-nak vagy gyászhétnek is nevezik, mert az Egyház a nagyhéten az Úr szenvedését és halálát ünnepli. Ezt a nevet eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte (az ónémet „Kara” = siratás vagy gyász szóból származik). Csak lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, ruházták át ezt a nevet az egész hétre.

Az ókeresztény évszázadokban általános szokás volt a nagyhét alatt csak este kenyeret, sót enni és vizet inni, az ún. xerophágiát tartani. Egyes buzgó emberek annyira böjtöltek, hogy a két utolsó napon, vagy legalább 40 óra hosszat Húsvét reggeléig, egyáltalán semmit sem ettek.

 

2. Jelentősége. Ennek a hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságolt nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasásokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el.

Mennyire előkészített minket az Egyház, mielőtt ebbe beléphettünk!  Mennyire észrevehető volt Hetvenedvasárnap óta a liturgiában a folyton fokozódó erősödés. Minden héttel magasabbra emelkedünk. Eleinte, ha az Egyház a keresztről vagy feltámadásról nyilatkozott is, ezt mindig burkoltan tette: képekben és jelekben, nehogy ezt a legdrágábbat profán tekinteteknek kitegye. Most azonban elhúzza a függönyt, és szemtől-szembe nézhetjük a legszentebbet, sőt többet tehetünk, most a legmegkapóbb szent történetben magunk is misztériumos valósággal részt vehetünk.

A nagy és szent hét, jól jegyezzük meg: a liturgia szelleme szerint nem gyászhét, és ezért benne a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik a halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését az ő feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar ezen a héten az Úr szenvedésein csupán siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten győzelem és öröm vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát (pascha maga is átmenetet jelent) a feltámadás dicsőségéhez. A hét liturgiáját nem érthetjük meg, ha nem tartjuk ezt a gondolatot világosan magunk előtt. Az elkövetkező hétnek nincs egy olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne csengene ki világosan. Gondoljunk csak a virágvasárnapi liturgiában az Úr iránt tanúsított királyi hódolatra és a nagypénteki keresztfelmagasztalásra.

 

1.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve – A Nagyhét

Beléptünk az egyházi év szentélyébe. Mily gonddal és fokozatosan készített elő minket eddig az Egyház, mire most beléphetünk. Hetvenedvasárnaptól kezdve állandó crescendo-t figyelhettünk meg a liturgiában. Minden héttel magasabbra és közelebbre jutottunk. És ha az Egyház gyakran szólt is nekünk a keresztről és az Úr föltámadásáról, ezt mindig burkolt jelekkel és képekkel tette, mintha irtózott volna attól, hogy ezt a legdrágábbat profán tekinteteknek tegye ki. Csak most veszi el a függönyt, most pillantjuk meg a legszentebbet, mi több, most kapcsolódhatunk be mi is mint szereplők az üdvtörténet legfönségesebb színjátékába.

Most kezdődik a szent, a „nagy”-hét, amely nem kizárólag a szomorúság ideje, hiszen a kereszt és a föltámadás elválaszthatatlanok egymástól. Krisztus megváltói műve nem fejeződik be halálával, hanem átmegy föltámadási győzelmébe. A nagyhét liturgiája nem akar pusztán panaszszó és a szenvedő Krisztussal való együttszenvedés lenni. Ez a nagyhétnek középkori és újkori felfogása volna; nem, az egész héten keresztül győzelmes, örömteljes vonás húzódik végig, amely Krisztus szenvedésében csak az átmenetet látja a feltámadás dicsőségéhez. Nem tudnók megérteni a régi liturgiát, ha nem tartanánk ki éppen ezek mellett a gondolatok mellett. Az egész következő héten nincs egyetlen nap sem, amelyen ne hangzanék föl tisztán és világosan a húsvét és a győzelem motívuma. Gondoljunk csak a virágvasárnapra, amikor mint király előtt hódolnak Krisztus előtt, a nagycsütörtökre az ünnepélyes szentmisével, mely az utolsó vacsorát jeleníti meg, és az olajszenteléssel, a nagypéntekre, a keresztnek, mint a győzelem jelének fölmagasztalásával, s a nagyszombatra, mely már a húsvét kezdete.

A nagyhét napjai közül külsőleg négy emelkedik ki: a virágvasárnap és a szent triduum (a három utolsó nap), míg a többi három nap, a hétfő, kedd és szerda nem sokban különbözik a szenvedés idejének előző napjaitól. A virágvasárnap a hatalmas kapu, melyen keresztül a húsvéti misztériumhoz jutunk.

*

A nagyhét három utolsó napját szent triduumnak (triduum sacrum) szokták mondani. Három szempontból tekinthetjük ezt a szent időt: a) Mindenekelőtt úgy jelenik meg, mint a húsvétra való előkészület befejezése és koronája. Mint már ismételten említettük, az Egyház nagy művész a lassankénti fokozásban. Hetvenedvasárnap óta állandóan cresendo-ban éltünk. Az első fokozatot jelentette a böjt-elő, amelyet a nagyböjti idő követett; ebben föltarthatatlan előretörést láttunk; ezután jött a szenvedés ideje (feketevasárnaptól kezdve), amelyben külön fokozatot képezett a virágvasárnappal kezdődő nagyhét, most pedig belépünk a legszentebbe, a szent triduumba. b) Ez a három nap azonban egyszersmind a húsvéthoz is tartozik, hiszen Krisztus halála és föltámadása elválaszthatatlanul összetartoznak; ezek a húsvéti misztériumok. Ezért mi a nagyhétből különösebb zökkenő nélkül megyünk át a húsvétba; a nagyszombat már a föltámadás és a keresztség ünnepe. c) Végre a három napot úgy is tekinthetjük, mint egységet, mint triduumot, mint trilogiát, mint Krisztus megváltó tevékenységének három felvonásos drámáját. Ha már a délutáni zsolozsmákat (az ún. zörgő-zsolozsmákat, vagy lamentációkat) is így fogtuk fel, még inkább megtehetjük ezt a három nap többi szertartásával. A zsolozsmák inkább az Úr „keserves kínszenvedésével” és a halottsiratással függnek össze, a többi szertartások azonban túlnyomóan más tartalmúak, sőt más lelki beállítottságot is mutatnak. Ezeknek tárgya inkább a „beata passio”, Krisztus megváltó tevékenységének áldást hozó, győzelmes oldala. (A zsolozsmák különben is későbbi eredetűek, a 8—9. századból valók, míg a többi szertartások a legrégibb időkbe nyúlnak vissza.) A zsolozsma-trilógia főtárgya a halálfélelem, a kereszthalál, a sír nyugalma; a szertartások trilogiájáé pedig ezzel szemben az Eucharisztia, a kereszt diadala, a keresztség és a föltámadás. Így a szubjektív-elmélkedő és az objektív-befogadó lelkiség egyformán megkapja táplálékát; a keserves kínszenvedés és a kereszt dicsősége váltakozva jelennek meg lelkünk előtt.

Még egy szót a triduum megüléséről. A középkorban ez a három nap a nyugalom napja volt; a kereskedelmi élet szünetelt, s a nép zavartalanul vehetett részt a vallási szertartásokon. Különben egészen természetes az, hogy a keresztények az év e három legnagyobb emléknapját, amelyben a legfönségesebb titkok mennek végbe, jól felkészülve és lelki nyugalomban éljék át. Manapság, sajnos, a gazdasági helyzet következtében legtöbben közülünk csak hiányosan vehetnek részt ezeken a szertartásokon. Mindenesetre erősen a szívére kötöm a liturgia minden barátjának, hogy amennyire csak lehetséges, e három napot tartsa magának szabadon. A háziasszonyok a húsvéti szokásos nagytakarítást fejezzék be már nagyszerdán. Éppen a családokban ügyeljenek arra, hogy jól legyenek felkészülve e három szent nap megülésére. A lelkipásztorok olyan időre tegyék a szertartásokat, hogy a hivatalos munkájukkal elfoglalt hívők is részt vehessenek azokon. Nagyon szomorú dolog, hogy ezeken a napokon a szertartásokat csak üres templomokban, vagy csak az idősek és a gyerekek előtt kell megtartani. Itt is szükség van komoly javításra, megújulásra.

 

1.3. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Egyetlen misztérium más-más megközelítésben

 

A Nagyhét utolsó három napját: Nagycsütörtököt, Nagypénteket és Nagyszombatot (hozzászámítva a húsvéti vigíliát is) összefoglaló névvel Szent Háromnapnak nevezzük. A latin kifejezés mintájára, rendhagyó módon egybeírt szóalak is érzékelteti, hogy valójában egyetlen egységről van szó. Mindegyik napon a húsvéti misztériumot ünnepeljük a maga teljességében, igaz, mindannyiszor más-más oldalról megközelítve. A teljességben való ünneplés egyben azt is jelenti, hogy mindennél jobban a liturgia ősi, egyetemes szimbólumai és gesztusai kerülnek előtérbe, melyeket az egyes részleteket kidomborító egyéni áhítatnak és ájtatossági formáknak semmiképpen sem szabad elhomályosítaniuk.

Nagycsütörtök például az Úr Jézus belső és végleges önfelajánlását, áldozatát állítja elénk üdvösségtörténeti formában, amelynek egyszerre van nagypénteki vonatkozása, hiszen ez az áldozat Nagypénteken, a kereszten teljesült be a maga valóságában, és húsvéti, sőt pünkösdi jellege, mivel a kenyér és bor színe alatt már az ő megdicsőült, a Szentlélek feltámasztó ereje által újjáalkotott testét és vérét adja az apostoloknak. A népi jámborság ezzel szemben hajlamos Nagycsütörtöknek e mélységes összefüggéseit figyelmen kívül hagyni, s benne csupán az Oltáriszentség alapítását, illetve Urunk vérrel verítékezését szemlélni. Még világosabban kinyilvánul a húsvéti misztérium teljessége a nagypénteki liturgiában, amikor az Egyház úgy emlékezik az Úr kereszthalálára, hogy egyben feltámadását is ünnepli. Különösen a keleti rítusokban figyelhetjük meg a húsvéti dicsőségnek Nagypénteket is bearanyozó fényét, de a mi liturgiánktól sem idegen ez a szemléletmód. A Crucem tuam antifónában például ezt énekeljük: „A te keresztedet imádjuk, Urunk, és feltámadásodat magasztaljuk, mert a Keresztfa által jött az öröm az egész világra.” Az előre konszekrált ostyával való áldozás pedig határozott utalás Pünkösdre, mert az átváltoztatás csak az epiklézis, a Lélek lehívás által lehetséges. A Nagycsütörtök és Nagypéntek esti főszertartások úgy idézik fel az Úr megváltó szenvedését, hogy már felmutatják annak gyümölcseit, és részesítenek is belőlük. A passio amara és a passio gloriosa kettősségét mutatja a Szent Háromnap teológiai mondanivalóját összefoglaló, a Fil 2, 8-9-ben található ókeresztény himnusz szövegére íródott díszes dallamú énektétel, a Christus factus est. Ez a tétel végigkíséri a három nap liturgiáját, énekeljük mint graduálét vagy hozzákapcsoljuk a zsolozsmához, mindennap fokozatosan bővítve. Nagycsütörtökön:„Krisztus engedelmes volt értünk mindhalálig...”, Nagypénteken: „...mégpedig a kereszthalálig.”. Nagyszombaton hozzátesszük: „Azért Isten fölmagasztalta őt, és nevet adott néki, mely fölötte van minden névnek.”

A húsvéti liturgiáról pedig elmondható, hogy lépten-nyomon visszatekint Nagypéntek eseményeire és a keresztre, sőt a vigília olvasmányai a teremtésig visszamenőleg idézik fel Isten nagy üdvösségtörténeti tetteit, miközben a tűzszenteléssel, keresztkútszenteléssel, valamint a keresztség és bérmálás szentségének kiszolgáltatásával újra csak Pünkösd erőterébe kerülünk.

Természetesen az egyéni áhítatgyakorlatoknak és a hagyományos népi ájtatosságoknak is helyük van a Szent Háromnapban, amennyiben a hitünk szent titkait ilyen egységben látó liturgikus ünneplésből táplálkoznak: a nagycsütörtöki virrasztás, a nagypénteki keresztútjárás, a nagyszombati szentsír-látogatás és a húsvéti körmenet szervesen kapcsolódnak e szent napok liturgiájához, anélkül, hogy lerontanák a húsvéti misztérium ünneplésének összefoglaló jellegét.

 

 

2. VIRÁGVASÁNAP

2.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszálé

Vö. Ord/1.3

 

Virágvasárnap először az Úr Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, azután az Úr szenvedésének kezdete.

1. Története. Virágvasárnap ünnepe Jeruzsálemből származik. A kereszténység felszabadulása után a IV. században hamarosan nagy fénnyel kezdték megünnepelni. Először az Olajfák hegyén jöttek össze a Jeruzsálemben lakó keresztények és ott imádkoztak. Közben a Szentírásnak a mai napnak megfelelő részeit olvasták. Azután felolvasták az Úr Jézus bevonulásáról szóló evangéliumot. Majd pálma- és olajágakkal kezükben bevonultak ők is a püspökkel és a papokkal a városba. Közben a „Benedictus” antifonát énekelték. A körmenet az Anastasis templomában fejeződött be. – Nyugaton eleinte dominica competentium volt a vasárnap neve, mert a keresztségre készülőknek sok helyen most mondták el először a hitvallást – ez a traditio Symboli – hogy ezt kívülről megtanulják. A VIII. század vége felé terjed el nyugaton is ez a keleti ünnep, és ettől kezdve nevezik Dominica (in ramis) Palmarumnak.

2. A pálmaszentelés. A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés az ún. „missa sicca”, szárazmise, azaz oly szertartás, mely liturgikusan úgy van felépítve, mint a szentmise rítusa. Van introitusa, oratiója és olvasmánya. (Ez leírja Izrael népének kivonulását a bájosan szép Elimből, ahol 12 forrás bugyogott és 70 pálma emelkedett az ég felé, és útjukat a Sin-sivatagba, ahol Isten a mannát, az égből való csodakenyeret küldte.) A graduale helyett következik két responsorium, azután Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásáról szóló evangélium. Eddig tart a hittanulók miséjének megfelelő rész.

Következik a kenyér és bor felajánlása helyett a pálmaágak felajánlása. Az áldozati adományokat ugyanis a hívtők hitből fakadó jócselekedetei adják, akik ma győzelmi pálmákkal, boldog húsvéti örömmel mennek az Üdvözítő elé. Erre következik prefáció formájában a háromszoros Sanctus-szal végződő Istent dicsérő ének, mint a világ alkotójához és urához.

Azután következnek a rendes mise átváltoztatása helyett a megszentelési imák, melyek által a pálmák és az olajágak szentelményekké válnak és azok ájtatos használatuknál nekünk a mennyből kegyelmeket közvetítenek, amint ezt az öt imádság is mutatja. Ezen megszentelési imák után a pap szentelt vízzel hinti meg a pálmákat annak jeléül, hogy a bűn átkától megtisztíttatnak, és megfüstöli azokat tömjénnel, szentségük jelképével.

A rendes misében következik a viszont-adományoknak, az átváltoztatott kenyérnek és bornak a kiosztása a szentáldozásban, ehhez hasonlóan most is egy imával a pálmák szétosztásához fog a pap, és ebben a „szárazmisében” ez mintegy az áldozás helyét képviseli. Ez az imádság kéri azt a kegyelmet, hogy az Úrnak a hit útját készítsük, amelyen minden gonoszság eltávolítása után a mi cselekedeteink mintegy az igazságosság hajtásai viruljanak az Isten előtt hogy méltók lehessünk az ő nyomdokait követni.

Mialatt a pap a megszentelt pálmát a klérus és a nép között szétosztja, a kórus felváltva két antifonát énekel. Ezek a jeruzsálemi ifjúságot dicsőítik, amely valamikor ájtatos tisztelettel az Üdvözítő elé ment, előtte az úton még a ruhákat is kiterítette és pálmákkal integetve így üdvözölte öt: „Hozsanna a magasságában, áldott legyen, ki az Úr nevében jön”.

3. A körmenet. Mint ahogyan ez a pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivándorlására emlékeztet minket, és ezzel ezen a napon gondolatainkat az ószövetség jelképes pászkájára irányítja, éppúgy a liturgia is ünnepélyes pálmafelvonulással megy annak elébe, aki minket a bűn rabságából megvált.  A pálmás körmenet, amelyen a résztvevők a megszentelt pálmákat kezükben tartják,  antifonák éneklése közben kivonul az előcsarnokba, vagy a templom előterére. Az antifonák Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulását éneklik. A visszavonulásnál azonban a pálmavivők a templomot zárva találják, és belülről ünnepélyes ének csendül: „Gloria laus et honor tibi sit”. Ezt a verset a kinn várakozók ismétlik, és így felelnek a most következő himnuszok mindegyikére, amelyek mind odaadó tisztelettel dicsőítik az Üdvözítőt. Az ének után a keresztvívő ráüt a kereszt nyelével (háromszor) a bezárt ajtóra, ez kinyílik és Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulására vonatkozó ünnepélyes responsorium éneklése közben bevonulnak a templomba. Ez az ősrégi és valamikor rendkívül népszerűvé vált pálmakörmenet nem akar pusztán Jézusnak, az isteni király és igazi főpapnak földi királyi és templomvárosába való bevonulásáról szóló liturgikus drámai ábrázolás lenni, hanem egyúttal jelképe annak, hogy Krisztus kereszthalála által a mennyei Jeruzsálem kapuit nekünk megnyitotta, és hogy csak Krisztus keresztje nyitja ki azokat.

Ez a körmenet már a 386-ik évben előfordult Jeruzsálemben, nyugaton azonban  csak a VII. századtól kezdve terjed el. A középkorban gyakran az evangélium-könyvet vitték, mint Krisztus képviselőjét egy tartón, vagy pedig a keresztet, melyről a leplet eltávolították, sőt néhol a legfölségesebb Oltáriszentséget. Később az Üdvözítő szamáron ülő alakját ábrázolták, és azt is magukkal vitték.* Néha két körmenetet is rendeztek; ezek egymás elé vonultak. Vagy egy, a városon kívül lévő templomban szentelték meg a pálmákat, dicsőítették a keresztet a zárt városkapu előtt, és azután a  himnusz éneklése mellett bevonultak a városba.

Milyen csodálatosan szép, mily ünnepélyes és szent a régi időkből való pálma-körmenet, mily fölemelő egyúttal az a gondolat is, hogy ezen a napon az egész földkerekségen mindenütt, a katholikus és igazán hívő nép ezen őskeresztény módon hódol Megváltójának. Éppen ezért hozzuk mi is ezen hódolatot az Üdvözítőnek, kinek tanítása és példája a mi üdvösségünket és boldogságunkat jelenti. Alakítsuk életmódunkat is pálmás körmenetté, amelynél erénycselekedeteink a szentelt pálmák és ájtatosságunk dicsőítő énekek legyenek. Szenteljük magunkat és mindenünket Isten magas érdekeinek Jeruzsálem lakói példájára, akik az Úr elé még ruháikat is leterítették.

 

* E szokásra csak a naturális megjelenítést kedvelő németektől van adat. (A szerkesztő megjegyzése)

 

2.2. Pius Parch: Az Üdvösség Éve

Vö. Ord/1.3

 

Stáció Sz. Jánosnál a Lateránban.

A király küzdelmen keresztül vezeti övéit a győzelemre.

 

Az ünnep. Ennek a napnak az értelme nemcsak az, hogy megemlékezünk Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásáról, hanem az is, hogy az Urat ünnepélyesen el akarjuk kísérni szenvedésének útján. De ezt csak úgy tehetjük meg, ha először mi magunk is küzdőkké és vértanukká avattatunk. Ezt adja meg a virágvasárnap liturgiája, amelyet csak akkor fogunk igazán megérteni és megülni tudni, ha élénken elképzeljük, hogy Krisztus miköztünk van, hogy mi vagyunk az ő tanítványai, akik számára ezt a diadalmenetet készítik. Mi az Urat az Olajfák-hegyéről a szent városba kísérjük el a szenvedésének megkezdésére. Ez tehát egy szent színjáték, amelyben mindnyájan nemcsak szemlélők, hanem szereplők is vagyunk. Vegyük szemügyre először is a szereplő személyeket és helyeket. A színjátéknak három színhelye, vagy felvonása van. Az első felvonás színhelye az Olajfák hegye (barkaszentelés a gyülekezeti templomban), a második az Olajfák-hegyétől Jeruzsálem kapujáig vezető út (körmenet), a harmadik pedig a szent városban játszódik le (a szentmise a stációtemplomban). A személyek: Krisztus; őt kell látnunk a körmenet elején vitt keresztben, vagy a liturgiát végző papban. Régen egyenesen egy fából készült szamarat húztak kerekeken, s annak hátán Krisztus Urunk ülő alakja foglalt helyet. A tanítványok serege mi vagyunk; de különös szerep jut ma a gyermekeknek, akik a hozsannázó zsidógyermekeket képviselik. Ezek után most játsszuk meg valóban a szent színjátékot.

1. felvonás: a barka- (pálma-) szentelés. Egy kisebb templomban gyűlünk össze, amely ma az Olajfák-hegyét jelképezi. Itt szentelik meg a pálma- és olajágakat, és pedig a hívők nem viszik magukkal ezeket, hanem az oltár közelében egy asztalon fekszenek. A barkaszentelés most mise keretében megy végbe, csakhogy a misében nincs átváltozás és áldozás. Átváltoztatás helyett az ágakat szentelik meg, az áldozás helyett pedig az ágakat osztják szét a jelenlévők között. Kezdődik az ünnep. A bevonuló papot mint Krisztust üdvözöljük a tanítványok énekével: „Hozsánna Dávid fiának! áldott, ki az Úr nevében jő! Ó, Izrael királya: Hozsánna a magasságban!” Ez volt az introitus. Rögtön követi ezt az oráció, amely a most következő hét nagy eseményire tekint, az Úr halálára és föltámadására, kegyelemért esd a földön, s dicsőségért a mennyben. A pap ünnepélyes bevonulása az oltárhoz a mi mennybe való vonulásunkra emlékeztet. Ma egyébként egy másik helyen is figyelmeztet minket erre a liturgia: a körmenet alatt, a templom kapuja előtt. Most következik a szentlecke. Ez a pusztába vezet bennünket, ahol az Egyiptomból kivonuló zsidók táboroznak egy oázison, amelyen 12 forrás és 70 pálmafa van. Halljuk, mint zúgnak Mózes ellen, s miként vágyakoznak az egyiptomi húsosfazekak után. De halljuk azt is, hogy Isten megígéri nekik a mannát, amellyel naponként fogja őket táplálni a pusztában. „Holnap meglátjátok az Úr dicsőségét.” (E szavakkal az Egyház a közeledő Húsvétra utal.) Erre közbeeső ének következik: az elmélődő lélek a 70 pálmafás pusztáról az Olajfák-hegyére ugrik át, és ott látja az Urat az Olajfák kertjében halálfélelme közepett; látja, hogyan gyűlnek össze a papi fejedelmek, és mint határozzák el az Úr halálát. Most az evangélium következik. Ez elbeszéli Krisztus ünnepélyes bevonulását Jeruzsálembe a nép örömujjongása közepette. Ezután jön az ágak ünnepélyes megáldása. A szentelési imádságok megmagyarázzák azt is, mit jelentenek a pálma- és az olajágak. Ezek Krisztus, de egyszersmind a hívők vértanúságának a jelképei. Az Úr önként megy a halálba, és mi követjük őt kezünkben a pálmaággal. A pap most a szokásos bevezetéssel egy prefációt énekel, amely a vértanukról szól, akik „megvallják e világ királyai és hatalmasságai előtt Egyszülötted nagy nevét.” A prefáció után eléneklik a Szent-Szent-Szent-et (Sanctus …), és ezután hat szentelési imádság következik, amelyek az ágak jelentését magyarázzák meg.

Az Egyház emlékezetünkbe idézi Noé galambját, mely a béke jeléül olajágat hozott csőrében. Az egyház pedig most azt kéri, hogy ezek az ágak váljanak a hívek áldására: „Hogy ahová csak beviszik, az ott lakók megnyerjék az áldásodat, és száműzve minden bajt, oltalmazza meg őket jobbod.” A továbbiakban pedig azt mondja: „A pálmaágak tehát azt jelentik, hogy közel van a halál fejedelme fölötti diadal, az olajfa sarjadékai pedig mintegy azt kiáltják, hogy megérkezett a lelki olaj (A Szentlélek adománya)”. Miután a pap megszentelte az ágakat, kiosztják a nép között. Az egyház előírása föltételezi, hogy ez ünnepélyes módon történik. Az ág átvételével vértanuknak valljuk magunkat, és most már alkalmasak vagyunk arra, hogy a vértanuk királyát, Jézus Krisztust a szenvedésbe kövessük. Az ágak szétosztása alatt úgy érezzük, mintha mi volnánk azok a zsidó gyermekek, akik ágakkal a kezükben mennek az Úr elé. Nem puszta ceremónia ez, ha az Egyház a mai napon pálmaágat ad kezedbe, miként Gyertyaszentelőkor a gyertyát: te akkor elkötelezted magad arra, hogy a világosság embere leszel, ma pedig azt ígéred meg, hogy vértanú és hitvalló leszel. Tudod mit jelent vértanúnak lenni? Vértanúnak lenni annyit jelent, mint Krisztus mellett tenni tanúságot munkában és az egész életben szóban és a hitmegvallásban, még ha az javaid elvesztésével is járna, még ha véred és életed feláldozását is követelné. Ha a szentelt ágat fölakasztod szobádban, az egész éven át mártírrá avatásodra fog figyelmeztetni.

És még egyet: Mi különbség van az Üdvözítő szenvedéstörténete és a nagyhét megülése között? Akkor az Üdvözítő egyedül szenvedett, most azonban az ő tagjait is, vagyis minket, keresztényeket is el akar vezetni a föltámadásra a kereszt által. A kezünkben tartott pálmaág azt mondja: Mi Krisztussal, Krisztus pedig mibennünk megy a szenvedésbe, a föltámadás felé.

2. felvonás: a barkás-körmenet. Csak mint Krisztus lovagja, csak mint vértanú vagy arra méltó, hogy a vértanuk urát és királyát elkísérd hősi küzdelmébe. Így a második fölvonás is jelentős cselekményt tartalmaz: mi most a harcra vezetjük föl a halál és a pokol legyőzőjét. Ez a körmenet értelme. A legmélyebb meghatottsággal kell azért részt vennünk ebben a körmenetben.

Képzeljük el, hogy a vértanuk idejében élünk, s közülünk egyet hitéért halálraítéltek, s a hívők közössége most utolsó útjára kíséri; milyen nagy tisztelettel járnánk akkor mostan!

Megindul a menet, elől a kereszt, s a szép énekek állandóan arra emlékeztetnek, hogy mi mint az Úr tanítványai „a halál legyőzőjét” kísérjük a városba.

Ma, sajnos, templomainkban csak jelképesen tartjuk meg a körmenetet, régebben azonban, a középkorban ez fölséges megnyilatkozás volt, hódolás Jézus, az Isten-országának királya előtt. Kivonultak körmenetben a városból, kezünkben a pálmaággal, a győzelem jelével. Jelképesen magukkal vitték Jézust, már akár az evangéliumos könyv, akár a kereszt vagy a szamáron ülő szobor formájában. Milyen mély értelme van annak, hogy a keresztények Krisztussal együtt vonulnak: ez valóban a győztesek és a hősök fölvonulása! Újra életre kellene támasztani ezt a körmenetet, és a hit megvallásává kellene tenni! Főkép a gyermekeket vigyétek magatokkal és énekeltessétek, és amikor a hozsannára kerül a sor, mindenki emelje föl örömmel pálmaágát.

A körmenet a templom ajtaja elé érkezik; az énekesek belépnek, s erre becsukják az ajtót. A pap és az egész hívő közösség a becsukott ajtó előtt áll. Ekkor az énekesek egy Krisztus Királyt dicsőítő énekbe kezdenek, a nép pedig válaszul az egyes versszakokra állandóan ugyanazt a verset ismétli. Ezt a gyönyörű himnuszt Theodulf orleansi püspök írta, aki épp ekkor fogságban volt (800). Az ének végeztével a szubdiakonus háromszor kopog a kereszt nyelével az ajtón, mire az megnyílik, s a menet bevonul a templomba. Ez a szertartás kibővíti a körmenet értelmét: az egész emberiség az örök cél, a mennyország felé tart, csakhogy a paradicsom kapuja az eredeti bűn óta be volt zárva; ekkor Jézus leszállott a földre, föllépett a kereszt fájára, és halálakor kopog keresztjével a mennyország ajtaján, mire a kapuk megnyílnak, és megkezdődik a bevonulás a mennybe, s majd csak az utolsó napon fejeződik be. Így a földi körmenetből égi körmenet lesz.

Figyeljük csak meg a Királynak szóló megkapó hódolatot a templom ajtaja előtt! A templom kapuja a római keresztényeket azokra a régi diadalívekre emlékeztette, melyeket a győztesek számára emeltek. Ma a győzelmes Krisztusnak diadalíve ez a kapu, amelyet pálmaágakkal is díszíthetnénk. Ez a hódolat újra közkincsévé válhatna a népnek! A templom előtti nagy téren kellene összegyülekeznie az egész egyházközségnek, s a népnek és gyermekeknek pálmaággal a kezükben kellene énekelniök: „Dicsőség, dicséret és tisztelet neked, Krisztus Király, Megváltó, kinek jámbor hozsannát énekeltek a gyermekek.”

3. felvonás: a szentmise. A stációtemplom, a lateráni Sz. János-bazilika, Jeruzsálem városát jelképezi, és így Krisztus és mi, a tanítványok serege a szent városba vonulunk: „Bemenvén az Úr a szent városba, a zsidók gyermekei az élet föltámadását hirdették” (a templomba való bevonulás antifónája). De miért vonult be Krisztus? Talán azért, hogy magát királlyá koronáztassa? Nem azért, hanem, hogy szenvedjen. És ezért a liturgia hangja egyszerre megváltozik, s a következő szentmise már a szenvedés közepébe helyez minket. A szentmise egész szövegén mély szomorúság vonul végig, az Egyház a szenvedő Üdvözítő fájdalmas képét festi, az énekek Krisztus ajkáról hallatszó panaszkiáltások, aki teljes elhagyatottságában az Atyához kiált föl. Három férfi mondja el a kereszt drámájának prológusát: Dávid király és próféta (introitus, tractus, communio), a nemzetek tanítója és a kereszt szónoka, Sz. Pál (szentlecke) és Sz. Máté apostol és evangelista (a passió).

a) Dávid. A királyi énekes a híres 21. messiási zsoltárba kezd. A szentatyáknak, az Egyháznak és a zsinagógának egyhangú véleménye szerint ez a zsoltár direkt messiási, vagyis szó szerint is Krisztus szenvedéséről szól. Úgy fogjuk föl a zsoltárt, mint Dávidnak egy látomását, amelyben a keresztrefeszítés jelenetét szemléli. Ez a zsoltár annál kedvesebb nekünk, mert az Üdvözítő legalább is egy verset, s lehet, hogy az egész zsoltárt is elimádkozta a kereszten. Ez az ének a szenvedés tetőfokát mutatja be: Krisztus elhagyatottságát a kereszten. Amikor mi ezt a zsoltárt imádkozzuk, lélekben a Golgotán állunk, és engedjük magunkra hatni ezt a szomorú képet. Természetesen nem alkalmazhatunk minden szót vagy képet a szenvedés egy-egy jelenetére; az énekes a szó ecsetével itt elsősorban a Megfeszített rettenetes elhagyatottságát akarja festeni, s küszködik a szavakkal és a képekkel, hogy valamiképp megközelíthesse a valóságot. Az első részben a hangulat ingadozását látjuk: egyrészt az Istenbe való begyökerezettséget, az odaadást, bizalmat, engedelmességet az Atya iránt, másrészt a legnagyobb Istentől-való elhagyatottságot és tehetetlenséget. A második részben váltakozó szenvedési képek vonulnak el szemünk előtt. A zsoltár szívesen ábrázolja az ellenséget ragadozó fenevadként. Emellett szószerinti jövendöléseket is hallunk: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat, szétosztották ruháimat”. „Mint egy cserép, oly száraz a nyelvem”. A zsoltár végén teljesen megváltozik a hangulat: a kehely fenékig ürítve, s most belevilágít a sötétségbe a feltámadás dicsősége. Krisztus még egy háladalt zeng a világ megváltásáért.

b) Sz. Pál. A második tanúságot a kereszt nagy szónoka, Sz. Pál teszi. Kedvenc egyházközségéhez, a Philippi-beliekhez írt levelében nagy vonásokban megfesti a Megfeszítettnek képét. Ez a hely talán a legfönségesebb jellemzése Krisztusnak, amelyet valaha adtak róla: „Krisztus engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán; ezért az Isten is igen felmagasztalta őt …” A szentleckének ez a főverse lesz a nagyhét három utolsó napjának antifónája, és rövid foglalata Krisztus szenvedésének.

c) Sz. Máté. A harmadik szónok Sz. Máté evangelista, aki a szenvedéstörténetet tárja elénk. Éppen Sz. Máté festi az Urat egész emberi mivoltában, elhagyatottságában, úgy, amint őt a próféta előre szemlélte.

A legtöbb templomban ünnepélyesen énekli a szenvedéstörténetet három pap, akik közül az egyik az evangelistát, a második Krisztust, a harmadik pedig a többi személyt jeleníti meg, míg a kórus a nép szerepét játssza. Közben az énekeseknek és a népnek pálmaágakat kell tartaniok, Krisztus, a szenvedő Király iránti hűségvallomás jelképeként. Azokban a templomokban, ahol nem éneklik ünnepélyesen latinul a passiót, néhány férfinak kellene megfelelő szereposztásban magyar nyelven felolvasnia a szenvedéstörténetet.

De azért a húsvéti motívum sem hiányzik teljesen a szentmiséből: a szentleckében a tekintetünk a nagypénteken túl Krisztus húsvéti dicsőségéig emelkedik fel. Az offertoriumban és a communioban az áldozati kenyér és bor mély értelmű kapcsolatba kerül az Úr szenvedésével. Mialatt a hívő közösség kenyeret és bort hoz az áldozati asztalra, a kar ismétlődő versként énekli: „Epét adtak nekem enni, és szomjúságomban ecettel itattak”. És amikor a hívők áldozáskor az Eucharisztiát veszik, az Egyház folytonosan azt ismétli: „Atyám, ha el nem múlhatik e pohár anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod” (comm.). (Újra láthatjuk, hogy a szentmise énekei csak a megfelelő körmenettel kapcsolatban érthetők igazán.) A liturgia ma az Olajfák-hegyén kezdte, és ott is fejezte be.

Ha újra áttekintjük az egész virágvasárnapi liturgiát, látjuk, hogy három fokozaton keresztül vezet minket fölfelé. Diadalmenetet készítünk Krisztusnak, a Győzőnek és Királynak, de nem engedjük, hogy egyedül vonuljon a küzdelembe, hanem mi magunk is küzdőkké avattatunk, s végül a szentmisében mi magunk is vele együtt megyünk a halálba. De a halál még nem a vég. Az Egyház még egy fönségesebb célra is rámutat: hogy amiként hűségesen kitartottunk mellette az életben és a küzdelemben, amiként „az Ő fölséges nevét a királyok előtt hordoztuk” (pref.), azonképpen be is vonulunk majd a mennyek országába, hogy mindörökké vele uralkodjunk. A virágvasárnapi körmenet ezt is jelképezi.

 

2.3. Barsi Balázs: „Íme most fölmegyünk…”  – A dicsőséges szenvedés elővételezése

Vö. Ord/1.5 és Ord/1.8.

 

Az ősi keresztény ünnepek mindegyikére az jellemző, hogy nem csupán egy-egy hitigazságot ünnepel, hanem az üdvösségtörténet eseményeinek kimeríthetetlen gazdagságú világába vezet be bennünket, sőt Isten benső életéből részesít, hiszen az üdvtörténet központjában álló Krisztus-eseménynek, az örök Ige megtestesülésének, megváltó halálának és megdicsőülésének az a ránk vonatkozó legfőbb következménye, hogy általa az isteni élet részesei lehetünk. Ezért az Egyház nagy liturgikus ünnepnapjairól általánosságban elmondható, hogy nem lehet pontosan meghatározni, racionális módon körülhatárolni, hogy mit is ünneplünk bennük. Különösen is igaz ez a Nagyhét napjaira. Aki például össze tudja foglalni egyetlen mondatban, hogy Virágvasárnap mit ünnepel az Egyház, az nem tudja, hogy mi a lényeg. Legfeljebb akkor nem fogalmazna egyoldalúan, ha egész egyszerűen ezt mondaná: Virágvasárnap a virágvasárnapi misztériumokat ünnepeljük! Virágvasárnap ugyanis szédületesen gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű.

Ha Virágvasárnap nélkül érkeznénk a Szent Háromnapba, félő, hogy a názáreti Jézus egyéni történetére emlékeznénk csupán: perére, megkínzására és kivégzésére. A Nagyhét azonban Virágvasárnappal kezdődik. Húsvét hajnalának dicsőséges fényéből már most kapunk néhány aranyló sugarat: „Hozsanna Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9) A véres és sötét Nagypénteket Virágvasárnap, illetve Húsvét és Pünkösd ragyogása keretezi. Ahhoz hasonlít ez, mint amikor a színeváltozás hegyén tündöklő fényben áll az Úr Jézus, miközben Illéssel és Mózessel eljövendő haláláról beszélget. Itt is, ott is dicsőség öleli körül a nagypénteki áldozatot, hogy tudjuk, maga Isten működik itt.

Ezen a napon mindazt ünnepeljük, amit a szent evangélisták leírtak erről a napról (lásd Mt 21,1-9; Mk 11,1-10; Lk 19,28-40; Jn 12,12-19), egyszersmind ennél végtelenül többet is, hiszen az a Jézus, aki szerényen, szamárháton vonult be egykor Jeruzsálembe, hogy ott megkezdje üdvösséghozó, szent szenvedését, mely által diadalt aratott a sátán, az evilág fejedelme fölött, ma is maga köré akar gyűjteni bennünket, sőt megdicsőülve és a Szentlelket kiárasztva szívünkbe, bennünk akarja folytatni szenvedését, mintegy kiegészítésképpen, Testének, az Egyháznak javára. Ennek megfelelően három réteget különböztethetünk meg az ünneplésben.

Az első a felidéző emlékezés szintje. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg semmiről sem, ami e bevonulás alkalmával végbement, hiszen mindez értünk, a mi üdvösségünkért történt. Ha azonban pusztán emberi megemlékezésről lenne szó, akkor ez nem volna több szép emlékműsornál. A keresztény ünneplés nem csupán évforduló, de természetesen van időbeli vonatkozása is, különben a kereszténység nem volna egyéb mítosznál. ( A Hiszekegyben ezért is szerepel a „Sub Pontio Pilato” – Poncius Pilátus alatt –: hitünk időbeli és térbeli vonatkozását jelzi.) A liturgia Szentlélektől áthatott cselekvő emlékezés arra a Krisztus-misztériumra, amelynek sajátos kapcsolata van a múlttal, a jelennel és kiváltképpen az örökkévaló jövővel; emlékezés és egyben jelenvalóvá tétel.

Jézus mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Az állat pszichéjében is felmerülnek emlékképek. Az ember azonban másképp emlékezik, a kegyelem örök jelenében élő keresztény pedig még inkább. Ha csupán dramatikusan előadnánk a virágvasárnapi eseményeket, az a legélethűbb rendezésben sem közvetíthetné Isten kegyelmi erejét, amely a liturgikus ünneplés lényegéhez tartozik. Hiszen a főszereplő, az Úr Jézus személyében maga az örökkévaló Isten vonul most be a szent városba, melynek kapuja, akárcsak a templom kapuja, a mennyország ajtaját jelképezi, amit kínszenvedése és halála által nyit meg számunkra. Valójában ő maga ez az ajtó, ami annyit jelent, hogy csak általa lehetséges eljutnunk az Atyához a Szentlélekben. Az ő jelenléte az ünneplő hívek közösségében átvezet bennünket a második szinthez.

Jézus azt akarja, hogy most mi legyünk az az őt kísérő, előtte hódoló tömeg, s megilletődött lélekkel ajánljuk föl neki szívünk dicsérő énekét. Ez a megilletődöttség, megrendültség hitünk természetéből fakad, mert tudjuk, hogy ő a Messiás, az élő Isten Fia, a világot teremtő és az emberiség fölött ítéletet tartó Isten. Ez olyan tudás, amellyel ebben a formában sem tanítványai, sem Jeruzsálem népe nem rendelkezhetett, lévén hogy test szerinti megdicsőülése és a Lélek kiárasztása még nem történt meg. A liturgia mindig megrendülésre késztet, nem érzelmileg, hanem a hittől megvilágosított értelem új meg új felismerései, rácsodálkozásai által. E megrendülés hitelességét azután az erkölcseinkben bekövetkező változások igazolják.

De még ennél is mélyebb, vagy ha tetszik, magasabb szintre akar emelni minket az Úr a liturgikus ünneplés által. Titokzatos Testének, az Egyháznak valamennyi tagjában folytatni akarja szenvedését és feltámadását. Nem csupán a stigmatizált szentekben, hanem minden benne hívőben, keresztté alakítva, saját keresztjének részévé téve értelmetlennek tűnő és olykor elfogadhatatlan szenvedéseinket, s bevonva bennünket önátadásának legmélyebb misztériumába, ahol ő az örök Lélek által szeplőtelen áldozatul ajánlotta magát az Atyának. A szentáldozásban, az Úrral való kommunióban valósul meg az ünneplésnek ez a legvégső szintje, s kegyelmi jelenlétében megmaradva a zarándokúton lévő Egyház élete folytonosan megjeleníti Krisztus bevonulását a mennyei Jeruzsálembe, az Atya dicsőségébe.

 

 

2.4. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – Kinek gyermeki szép sereg...

Vö. Mel/1.1.10.

 

A Virágvasárnapi körmenet fő éneke a 8. század végén élt Teodulf püspök költeménye: „Gloria laus et honor tibi sit, Rex Christe, Redemptor, cui puerile decus prompsit Hosanna pium.” A vers refrénje a mi Megváltó Királyunkat említi, s emiatt volt, aki úgy gondolta, helyette énekelhető a „Christus vincit” is, a Virágvasárnap voltaképpen Krisztus Király ünnepe. Bár igaz, hogy a liturgia több szövege is említi Krisztusnak e címét, mégis valami egészen másról van szó, mint az egyházi év végére került modern Krisztus Király ünnepről.

A régi jeruzsálemi keresztények e vasárnap kimentek az Olajfák hegyére, s az egykor volt eseményeket felidézve, a zsidó nép gyermekeinek Krisztust-köszöntő énekét hangoztatva vonultak be körmenetben a szent városba. Ki volt az a „király”, akit köszöntöttek?

1. Mindenekelőtt: ő „Dávidnak régtől ígért sarja”, a királyi család tagja. S ez eszünkbe juttatja, hogy a Jézust üdvözlők a csodatévőt, a felszabadítót, a régi királyság helyreállítóját remélték és köszöntötték benne. Jézus elfogadja köszöntésüket. Valami igaz lehet akkor is, ha az, aki mondja, nincs az igazság tudatában. Például az evangélium szerint Kaifás prófétai szót mondott ezzel: „jobb hogy egy ember haljon meg az egész népért”. Ő ugyan másképpen gondolta ezt, mint ahogy tényleg igaz volt. Mégis „ezt nem magától mondta, hanem mert abban az évben ő volt a főpap, és így megprófétálta, hogy Jézus az egész népért fog meghalni” (Ján 12, 51.). Így a nép és a gyermekek is, csak hirtelen föllángolásukban köszöntötték őt királyként, mégis helyesen nyilvánították ki róla, hogy benne a Dávidnak tett ígéret teljesült.

2. Jézus szamárháton ülve vonul be Jeruzsálembe. És ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Íme, a te királyod szelíden érkezik a szamár hátán ülve...” Aki itt bevonul nem hódítani akar, hanem alázatossággal és szelídséggel érkezik.

3. Nem a harcokban győztes hadvezér-király tartja itt bevonulását, hanem a csatába induló, aki tudja, hogy néhány nap múlva leteszi életét, és akkor a ma hozsannázó tömeg majd keresztre feszítését fogja követelni. Igen, ő győzedelmes lesz, de azzal a halállal győzedelmes, melyet vállalva jön ma fel Jeruzsálembe. A Királyt ünneplő himnusz alaphangja: tragikus.

De ahogy szolgai alakban jővén elfogadja a halált, úgy elfogadja az ünneplő éneket is, nem önmagáért, hanem értük és értünk. „Nem olvastátok-e, hogy kisdedeknek és csecsszopóknak száján készítettél dicséretet?” – idézi a zsoltárt.

Énekünk tehát még nem a világ végén ítélkező, a birodalmat Atyjának átadó Emberfiát köszönti, hanem a Szenvedésre indulót, akiben a jeruzsálemi gyermekek csak sejtették, mi pedig már tudjuk az egyetlen igazi Királyt. Bár ő már a mennyei dicsőségben van, mi még itt a földön szolgai alakjában követjük őt: „Aki utánam akar jönni..., vegye föl keresztjét.” És: "ha dicsőségemben részesedni akartok, tudjátok-e inni azt a kelyhet, amit most én iszok?" Ezzel a lelkülettel kell tehát énekelnünk Virágvasárnap himnuszait:

„Dicsőség és dicséret Tenéked, Megváltó Királyunk, kinek gyermek szép sereg mondott ékes éneket. Izraelnek Királya, s Dávidnak régtől ígért sarja, ki az Úrnak nevében jössz hozzánk, mindörökké Áldott! Angyal seregek a mennyben mindnyájan magasztalnak Téged, s velük a halandó ember, és minden teremtményed dicsér. A zsidóknak népe pálmákkal jött az úton eléd: mi is könyörgésekkel eljöttünk, íme, énekszóval. Midőn szenvedni mentél, hódolva dicsértek ők Téged, most, midőn mennyben trónolsz, mi zengjük előtted a himnuszt. Tetszett seregük néked, tessék ma neked szentelt néped, mert kegyelmes király vagy, s minden jót tetszéseddel fogadsz: Dicsőség és dicséret Tenéked...”

 

 

2.5. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – A passió megjelenítése

Vö. Mel/1.2.5.

 

Virágvasárnap liturgiájának másik fontos mozzanata a passióéneklés. Ezen a napon az evangélium a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése. A feltámadás, a megdicsőülésnek ez a kitalálhatatlan, test szerinti megvalósulása – amelyről a pogány vallásoknak fogalmuk sem volt, és amely az apostolokat is megdöbbentette, annak ellenére, hogy Jézus előre megjövendölte – változtatta Urunk szenvedéstörténetét örömhírré. Olyannyira, hogy a négy evangélium mindegyikének legősibb, központi magja ez, Márknál pedig minden előzmény, Jézus egész földi élete, nyilvános működése csupán bevezetés a tulajdonképpeni mondanivaló, a szenvedés elbeszéléséhez.

Természetesen, akárcsak a szentmiseáldozatban, itt sem pusztán az Úr Jézus kivégzéséhez kapcsolódó események dokumentumszerű felidézéséről van szó, hanem a teremtő és újjáalakító Szentlélek erejében való emlékezésről, mely immár a feltámadás világosságában, Isten irgalmasságának végtelen kiáradásában megy végbe.

A passióban az egész hívő közösség részt vesz. A turbákat lehetőség szerint maga a nép énekli, vagy képviseletében a kiválasztott énekesek. A csendes részvétel sem feltétlenül passzivitás: a II. vatikáni zsinat által hangoztatott tevékeny bekapcsolódás a liturgikus cselekményekbe nem elsősorban szereplést jelent, hanem természetszerűleg magában foglalja az ünnepelt misztériumok hitbeli szemlélését az Anyaszentegyház közösségében. S ahogy a passió a virágvasárnapi liturgia szíve, úgy a róla való elmélkedés e szív dobbanásaira való áhítatos figyelés. Hiszen ez az esemény áll a szentmise középpontjában is: az Úr immár vértelen, de valóságos áldozatának megjelenítése, azaz jelenbe hozása a teremtő Lélekben, az átváltoztatás által.

Ez a hatalmas dráma, amelynek régen résztvevőjévé vált az egész falu, a szereplőket különösképpen is, sokszor életre szólóan megjelölte. Megesett, hogy az, aki Jézus szerepét énekelte, összeszedte vagyonát, és elzarándokolt a Szentföldre, hogy méltó legyen erre a szerepre. Érdekes módon a többi szerep sem volt igazán negatív. Hiszen az áruló Júdás vagy az Urát megtagadó Péter képét felöltő szereplők mind a bűnnel megjelölt világban élnek, s így nekik is szólt Jézus figyelmeztetése, amit Júdásnak, Péternek és a többieknek mondott. Jézus perébe akarva-akaratlanul belekeveredik mindenki, aki a földön él. Így a „feszítsd meg!” kiáltás imádsággá vált a hívő nép ajkán, az önvád szavává és irgalomért való esedezéssé. Mert hát mi is lenne velünk, ha az Úr nem vállalná a keresztet...?

 

2.6. Zöngedező Mennyei Kar c. evangélikus énekeskönyv függelékének előszava a Passió-olvasásról és -éneklésről

 

A megfeszített Úr Jézus Krisztust szerető keresztyén olvasó!

 

A Krisztus summája és veleje az egész Szentírásnak: a Passió avagy Krisztus Urunk véres szenvedésének és históriájának pediglen ő Szent fölségéről való teljes tudománynak. Melyre nézve minden üdvözülni kívánó Keresztyén ember köteleztetik, hogy Szent Pál Apostolnak példája szerint magában végezze egyebet nem tudni, hanem a Jézus Krisztust, azt pedig, aki megfeszíttetett, Cor. II. 2. Aki ilyentén szívvel és indulattal az ő megfeszített Üdvözítőjéhez viseltetik, oh mely örömest fog az ő szent Passiójában foglalatoskodni és elmélkedni, nem csak a böjti időben, vagy az úgynevezett Nagypénteken, hanem egész esztendő által nappal és éjjel.

Valamint pedig közönségesen a teljes Szentírást, sokrendbéli kegyes és épületes módon vizsgálhatjuk, úgy kiváltképpen ezt a fő részét, amely a mi váltságunknak, azt a nagy és drága munkáját magában foglalja, tudniillik a Szent Passiót. Azonban mi leginkább javalljuk azon együgyű (= egyszerű) ugyan, de talán a mi megfeszített Üdvözítőnknek is legkedvesebb, a mi bűnös lelkeinknek is legépületesebb methodust, avagy rendtartást, amelyet régtől fogva sok Keresztyéni kegyes Tanítók maguk is nagyon kedvellettek, másoknak is hathatósan ajánlattak, midőn tudniillik az elmélkedés és a könyörgés egymással változnak és egymást mintegy csókolgatják. Mert ilyen módon üdvösségét óhajtó és kereső bűnös, úgyszólván nem csak a Krisztusnak Keresztje körül jár és őtet szemeivel szemléli; hanem karjaival is ölelgeti, és az ő szentséges testéből fakadozó drága vérét tulajdon szívébe szedegeti.

És éppen ilyentén renddel a Szent Passió a mi szerelmes Pozsonyi Evangyélikus Ekklézsiánkban is esztendőnként, valamint az úgynevezett Virágvasárnapon, úgy a Nagypénteken is szokott olvastatni, amint az ezen Passióbéli Szent Könyvecskéből kitetszik. Tagadhatatlan ugyan, hogy ezáltal a Lelki Tanítónak terhes foglalatossági új fáradságos munkával megszaporíttatnak, mindazonáltal oh mely nagyon megédesítetthetik és megkönnyíttethetik őnékie efféle kegyes munkája, midőn észbe veszi, hogy ilyen módon az egész gyülekezet, eleitől fogva mindvégig álhatatos figyelmetességben és buzgóságban tarthattatik. És kérlek, miért nem vállalná fel a megfeszített Krisztusnak méltatlan szolgája, valamely rendkívül való munkát is, olyantén emlékezetes napon őmagára, amelyen az ő mennyei dicsőséges Ura, a mi üdvösségünknek terhes munkájában, magát mindhalálig megfárasztotta.

Azt a rendet is ugyan nem vetjük meg egyáltalában, midőn a Szent Passió sokrendbéli személyek és szavok által a Keresztyéni ugyan gyülekezetben énekeltetik. Ilyenkor egyébként szokatlan éneklés által, legalább az együgyű község Templomhoz vonattatik, és a Szent Passiónak annál figyelmetesebb meghallgatására ébresztetik. Csak az itten a siralmas állapot, hogy efféle szentséges munka, nagy részét az értetlen és csintalan ifjúságra szokott bízattatni, aki az ő hibás, és erőszakos éneklésükkel sokszor az egész gyülekezetet megbotránkoztatják és sokaknak alkalmatosságot nyújtanak a Szent Passióval való sokrendbéli Keresztyéntelen tréfálódásra. Ez pediglen nem annyit tészen-é, mint Krisztus Urunkat esztendőnként, az ő véres szenvedésének és halálának napján, új csúfos Theátrumra kitenni, és újonnan megfeszíteni?

Egyébiránt, hogy ez a Passióbéli kisded Könyvecske nyomtatás által világra bocsáttatik, azzal korántsem szándékozunk egyéb Keresztyéni gyülekezeteknek a Passióbéli Isteni Szolgálatnak rendjét eleikbe szabni, hanem egyedül csak a mi Pozsonyi édes Ekklézsiánknak, amelynél szokásban vagyon hasznos szolgálatot tenni. Azonban hogyha ezt netalán némely más helységbéli Keresztyének is, főképpen olyanok, akik a templomtól messze vetettek, megkedvelik és azzal az ő házi Isteni Szolgálatuknál hűségesen élni akarnak, reméljük, hogy a mi megfeszített drága Üdvözítőnk nem hagyja magát az ő lelkeiken tanúbizonyság nélkül. Az egész Szent Passiót egyvégtében elolvasni, sokaknál igen hosszú és unalmas foglalatosság. De hogyha a Keresztyéni cselédes Atya és Anya az ő gyermekeikkel, és házok népével együtt leültetnék magokat az asztalhoz, és egyikük ugyan apródonként olvasná a Szent Passiót, mindnyájan pedig mindegyik szakasza köziben vetett énekbéli kegyes versecskéket egybe kötött buzgósággal énekelnének, oh mely gyönyörű! mely áldott munka volna az! mely sokrendbéli indulatok támadnának az ő szívükben! minthogy minden közbevetett versecske a Szent Passiónak azt megelőző részének különös applicátióját, és magukra való alkalmaztatását magában foglalja, azok pedig szántszándékkal merő közönséges és ismeretes énekekből kiszedegetettek.

Hogy pediglen annál tökéletesebb és hasznosabb lehessen ez a Passióbéli új könyvecske, hozzá adattak némely Passióbéli rövid buzgó énekek is, amelyek a Szent Passiónak elején és végén szoktak énekeltetni.

A megfeszített Úr Jézus Krisztus dicsőittesse meg a maga szent vérét és halálát mindazoknak szívekben, valakiknek ez a Passióbéli könyvecske kezükbe fog kerülni. Amen.

3. NAGYCSÜTÖRTÖK

3.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszálé

Vö. Ord/2.3

 

1. Tárgy. Nagycsütörtökkel kezdődik az Újszövetség legszentebb pászkaünnepe. Liturgiája úgy mutatja nekünk Krisztust, mint főpapot, ahogy odaadó szeretetét az utolsó vacsora termében és az Olajfák hegyén hősies nagysággal s egyben bensőséges szelídséggel, sőt megragadó szépséggel kinyilvánította.

Ma a legfölségesebb Oltáriszentség alkotja a liturgikus imádságok és cselekmények lényeges tartalmát mindazzal együtt, ami a Sion hegyén tartott, kegyelmekben gazdag, utolsó vacsorán ehhez kapcsolódott: úgymint, az Úrnak nagy alázatossága a lábmosásnál, annak az áldozatnak előzetes, vérontásnélküli bemutatása, amelyhez az Úr magát a következő nap, szörnyű kínok között, mint áldozati Bárány önként odaadja, és ezzel az Újszövetség titokzatos áldozati és szeretetlakomájának megalapítása, Jézusnak az Olajfák hegyére bevonulása, a Getszemáni-kertben átszenvedett órái és ellenségeinek hatalmába való önkéntes kiszolgáltatása.

Az ősegyházban ezen a napon volt a megkeresztelendőknek utolsó scrutiniuma. Ez volt a szent keresztségre való előkészületük befejezése, azért most szent olajjal megkenték őket. Erre emlékeztet minket ma az olajok megszentelése, amelyet a püspök a székesegyházban a szentmise alatt végez el. Végül ezen a napon volt a nyilvános vezeklők felvétele és feloldozása, tehát vezeklésük ünnepélyes befejezése, amikor a többiekkel együtt először járultak a szentáldozáshoz.

 

2. Neve. Fölséges és tartalomban gazdag jelentősége miatt megfelelő nevekkel nevezték ezt a napot. A görögöknél és a nyugat némely országában szent, vagy nagycsütörtöknek is hívják. A liturgikus könyvekben a főünnepségre vonatkoztatva, ezt a címet viseli: Feria V. in Coena Domini = csütörtök az Úr vacsorájának emlékére. Német nyelven és ezt utánozva sokszor magyarul is zöldcsütörtöknek nevezik, ez a megjelölés egészen a XII. századig kimutatható és a legkülönbözőbb magyarázatokat vetette fel. Egyesek nevét a zöld miseruhákból magyarázzák, amelyek III. Ince (1198-1216) előtt szokásban voltak, a nyilvános vezeklőkre való vonatkoztatással, akik a feloldozás által Krisztus szőlőtőkéjén száraz ágakból megint zöld ágakká lettek. Mások nevét az ónémet grünen = greinen, vagyis sírni szóból származtatják, miután a bűnbánó vezeklők a templomba való bevezetésük alkalmával bűneiket gyakran hangosan megsiratták, vagy mert az egész rítus szívet megindító szertartás volt, úgy, hogy a napot „Grüner-Donnerstag"-nak nevezték. Mások megint a nevét a zöld füvekből magyarázzák, amelyeket az ebédnél használtak, emlékeztetésül arra a zöld salátára, amely a zsidó pászkalakomáknál is szabály volt.

 

3. A történet. Egészen biztosan tudjuk, hogy Nagycsütörtököt már a IV. és V. században Keleten és Nyugaton egyformán megünnepelték. Az első adat szerint (385-ből) Jeruzsálemben három istentisztelet volt. Az egyik korán reggel zsoltáréneklésből állott; a második az ünnepélyes mise volt délután, melyen a hívők mind megáldoztak; este pedig magán az Olajfák hegyén. Nyugaton a legrégibb adat szerint (V. század) Galliában ezt a napot „nataliciae calicis”-nek, a szent kehely születésnapjának nevezték és sok helyen ünnepnap volt az Oltáriszentség alapításának emlékére. Nevezték még később „dies indulgentiae” vagy „absolutionis”-nak, a vezeklők feloldozásának, „dies competentium”-nak, mert a hittanulók ezen a napon mondták el, tehát mintegy visszaadták a Virágvasárnap tanult hitvallást (redditio Symboli).

Később Nagycsütörtökön több mise is volt. Az első mindjárt a vezeklők feloldozása után zöld színben, a második az olajszenteléssel és a keresztelési scrutiniummal kapcsolatban, a harmadik a szent vacsora ünnepéül. Amidőn azonban a vezeklési és keresztelési rend megszűnt, csak az utolsó vacsorának megünneplése maradt a liturgia tárgya. Az olajszentelést valamint a klérus és a nép közös szentáldozását összekapcsolták ezzel, hogy mint valamikor az apostolok az Üdvözítőtől, úgy vegyék most mindnyájan a celebráns kezéből az Úr szent testét.

Ma a nagycsütörtöki liturgia 1. ünnepélyes (a püspöki székesegyházban való olajszenteléssel egybekapcsolt) szentmiséből 2. a közös szentáldozásból, 3. szentségi körmenetből, 4 az oltárok megfosztásából és 5. lábmosásból áll, amelyet azok az elöljárók végeznek alárendeltjeiken, akiknek Istentől adott tekintélyük van, tehát a pápa, a megyéspüspök, rendfőnök, keresztény uralkodók, fejedelmek és királyok. Ezek mindnyájan így szólhatnának ugyanis alárendeltjeikhez, mint az Üdvözítő az apostolokhoz: „Ti engem mesternek és Úrnak híttok és jól mondjátok, mert az vagyok.” (János 13, 13.)

 

4. A szentmise. A szentmise külsejében fényes ünnepi jelleggel bír, annak ellenére, hogy énekrészei és imái az Úr szenvedéseire vonatkoznak. A miseruhák fehérszínűek, az oltár is fehér díszben van, virágokkal és szőnyegekkel gazdagon díszítve. Az oltárkeresztet az eddigi violaszínű lepel helyett fehér takarja. Harangzúgás és orgonaszó mellett éneklik a Glóriát. Mindezt az Úr titokzatos szeretetére való örömteljes emlékeztetésül, amely szeretettel az Oltáriszentségben magát nekünk ide ajándékozta.

A Glória után azonban hirtelenül elnémul a hangos örömujjongás, az orgona és a harangok elnémulnak a nagyszombati húsvéti Glóriáig. Az ünnep most ama esti órának szent komolyságát viseli, amidőn az Úr apostolaival együtt utoljára ette a jelképes húsvéti bárányt és odaadta magát nekik titokteljes eledelül a kenyér és bor színében. A szentlecke emlékeztet bennünket a legfölségesebb vacsora szerzésére, az evangélium pedig elmondja a lábmosást, míg a mise egyéb szövege majdnem kizárólag az Úr keserű lelki szenvedéseivel foglalkozik. A fakereplők, amelyek most az oltárcsengőket és harangokat helyettesítik, a legrégibb keresztény időkre emlékeztetnek bennünket, amikor az élesen csengő ércharangok még ismeretlenek voltak. Az átváltozásnál a római rítus szerint két, nálunk három nagy ostyát konszekrál, az egyiket a miséhez, a másikat a nagypénteki liturgiához, a harmadikat a szentsír számára. Ezeket a pap az áldozás után egy üres kehelybe teszi el, pallával és paténéval befedi és fehér selyemlepellel leköti. A máskor szokásos békecsók elmarad, mert Júdás a szeretet jelét áruló csókjával ma megszentségtelenítette. Az áldozásnál a jelenlévő papok mindnyájan karinget és stólát vesznek fel, és mindnyájan magukhoz veszik az Úr testét a celebráns kezeiből, mert magánmiséket ezen a napon nem lehet mondani. A világi hívőknek is a mai napon kellene, amennyire lehetséges, áldozáshoz járulva résztvenniök ez áldozási ünnepélyen, utánozva ama első szentáldozást, amely az utolsó varsora termében volt.

 

5. A szentségi körmenet. A szentmise után az oltáron lévő befedett kelyhet a szent ostyával, lehetőleg a legünnepélyesebb körmenetben egy, a templomon belül lévő, virágokkal ünnepélyesen feldíszített és kivilágított kápolnába viszik át, és ott elzárják. Itt a következő reggeli istentiszteletig éjjel-nappal szentségimádást kellene tartani, és a legfölségesebb Oltáriszentséggel szemben ugyanazt a tiszteletet kellene megadni, mint a nyilvános kitételnél. Azokban a templomokban, ahol ünnepélyes karimát tartanak, körmenet után a vespera-t mondják el. E vespera alatt az áldoztató kehelyt is elviszik a tabernákulumból és a tabernákulumot nyitva hagyják annak emlékezetére, hogy Krisztust szenvedései napjaiban övéinek köréből kiragadták.

 

6. Oltárfosztás. A nyitott ajtajú és üres tabernákulum látása hirtelen elvezet bennünket a nagypéntek komolyságába. A most következő Denudatio Altarium = az oltárok megfosztása is már készülődés a Nagypéntek liturgiájához. A vespera után, vagy az áldoztatási kehely átvitele után a celebráns (a szerpappal együtt) albában és violaszínű stólában az oltár lépcsőjére megy és a következő antifonát imádkozza: „Diviserunt sibi vestimenta mea et super vestem meam miserunt sortem = felosztották maguk közt ruháimat, köntösömre sorsot vetnek”. Azután az oltárokon lévő oltárterítőket eltávolítja, s közben a 21-ik, vagyis a szenvedési zsoltárt imádkozza. Az oltárokon csak a kereszt és a gyertyatartók maradnak. Így állnak megfosztva az oltárok Nagyszombatig, és világosan jelképezik azokat a megfosztásokat, amelyeket az Úrnak szenvedéseiben tűrnie kellett: legtisztább testének ruháitól való fájdalmas megfosztását, a kereszt szégyenfáján istenségétől és szentségétől való megfosztását és minden vigasztalástól való megfosztását az Istentől való elhagyatottságában.

Régebbi időkben az oltároknak borral és vízzel való ünnepélyes mosása volt szokásban ezen a napon (most csak a római Szent Péter templomban végzik ezt) és szokásos volt még a liturgikus edények tisztogatása is.

 

7. Az olajszentelés. Püspöki székesegyházakban a püspökök a szentmise alatt a szentolajokat szentelik, azaz azokat az olajokat, amelyeket a liturgiában a szentségek kiszolgáltatásánál és a szentelésekhez használnak, és a kegyelem lelki hatását jelképezik és közlik is. Ezek: a betegek olaja, a katechumenek, vagyis a megkeresztelendők olaja és a szent krizma. Mind a három, olajbogyóból sajtolt tiszta olaj, csak a krizmánál van egy kevés balzsam az oliva-olajjal összevegyítve. Megkülönböztetésüket csak a szentelési imák és alkalmazásuk által érik el. Ez a szentelés apostoli eredetű és a püspök kizárólagos joga, aki legfőbb tulajdonosa az Egyházban az összes szentelési meghatalmazásoknak. Ezen a napon pedig azért szentelik, mert egykor a mai scrutiniumban a katechumeneket a szent keresztséghez való közvetlen előkészület céljából mellükön és a válluk között megszentelt olajjal, azaz a katechumenek olajával megkenték s a keresztség (és a bérmálás felvétele előtt, mely régen Húsvét éjjelén történt) jobb szentelési alkalom nem kínálkozott. A szentelés kezdetben külön misében történt, és még ma is a püspök miséjébe van beleszőve, mert minden áldás és szentelés, de különösen a szentségi kegyelmek üdvözítő erejüket Krisztus kereszthalálából nyerik. A betegek olaját, amely arra van hivatva, hogy lelkünket az utolsó kenet szentségében a haláltusára megerősítse és a mennyországba való bejutás utolsó akadályait, „a bűnök maradványait” elhárítsa, a püspök egyedül szenteli és pedig az átváltozás után a Kánon végső imádsága előtt, amely a következő szavakkal kezdődik: „Per quem haec omnia.” Ezen a helyen ugyanis az első keresztény századokban, bizonyos napokon, külön áldási formulák mellett más tárgyakat is megáldottak, különösen élelmiszereket, úgymint mézet, tejet, szőlőt stb. A katechumenek olaját és a krizmát az áldozás után, egy külön erre a célra előkészített asztalon szentelik. Ennél asszisztálnak a püspöknek: 12 pap, 7 diákonus és 7 subdiákonus, a 12 apostolokra és a 7 őskeresztény diákonusra való emlékezetül. A szentelési imák kizárólag a két olajnak a keresztelésnél és bérmálásnál való alkalmazására vonatkoznak. A szentelés előtt a püspök és a papok az olajok fölé lehelnek, a Szentlélek üdvösséget hozó kegyelmeinek jeléül. A szentelés után a szent olajakat, mint a megszentelő erő viselőit, háromszoros térdhajtással és ez üdvözlettel köszöntik: „Ave sanctum Oleum", illetve „Ave sanctum Chrisma”. Végül pedig megcsókolják az olajedényeket, hálás megemlékezésül azokról a nagy kegyelmekről, amelyeket ez olajak az emberi lelkekben, és általában Krisztus egyházában árasztani fognak. Az olajakat nagy ampullákban, vagy kannákban szentelik meg, azután kisebb edényekben szétküldik az espereseknek és ezek kis tartályokba öntik a plébánosok és lelkészek részére. Hogy felcserélés ne történhessék, minden tartály jelzést visel: O. C. = Oleum Catechumenorum, S. C. = Sanctum Chrisma O. I. = Oleum Infirmorum. A szent olajakat a sekrestyében kell őrizni, és csak a következő év új olajainak átvételéig szabad használni. Ami megmarad az előző évről, azt elégetik.

 

8. A lábmosás. V. Pius (1566-72), a római misekönyv reformátora óta, a lábmosás is hozzátartozik a nagycsütörtöki ünnepélyes liturgiához. Tanítja a nagy tisztaságot, amellyel a léleknek az áldozáshoz kell járulnia: mentnek kell lenni a bűnöktől, sőt azon kell mindenkinek iparkodnia, hogy tiszta maradjon a mindennapi élet kis hibáitól és tökéletlenségeitől is. Emlékeztet minket ez a szertartás arra a megfoghatatlan, kiáradó nagy szeretetre és alázatosságra, amellyel az Istenember ezt az utolsó rabszolga szolgálatot apostolainak tette, és megbízta őket, hogy ezen példáját. kövessék. A pápa a lábmosást 13 fehérbe öltözött papon végzi, a püspök 13 kanonokon vagy 13 szegényen, az apátok vagy más prelátusok 13 szegény aggastyánon, éppúgy a keresztény fejedelmek és uralkodók is. A 13-ik jelenti Szent Pál apostolt, vagy magát Krisztust is a Nagy Szent Gergely pápa életéből vett legenda alapján. A szent pápa ugyanis naponként 12 szegénynek adott enni, egy alkalommal maga Krisztus Urunk csatlakozott hozzájuk, mint 13-ik, egy angyal képében.

A szertartást végző prelátus violaszínű stólát és pluviálét vesz fel, de a mise alatt segédkező szerpapok fehér paramentumokban segítenek neki. A diákonus először a szentmisében szokásos rítussal a lábmosásról szóló evangéliumot énekli. Erre a prelátus leveszi a pluvialét, körülövezi magát egy fehér vászondarabbal és kezdi az „apostolokon” a lábmosást. Mindegyik előtt letérdel, vizet önt annak mezítelen lábára, megtörli és megcsókolja azt. Ez alkalommal az „apostolok” gyakran fehér köpönyegbe öltözve, egy vagy két sorban egymás mellett ülnek. A kórus közben antifonákat énekel, amelyek az Úr lábmosására vonatkoznak, avagy a szeretetre vonatkozó parancsát dicsőítik. Mivel e szavakkal kezdődnek: „Mandatum novum do vobis”, azért ezt a szertartást Mandatum-nak is nevezik. A lábmosás után a prelátus a trónjához megy, a pluvialét megint felveszi, és az egész szertartást szép kis versiculusok egész sorával és lelkünk megtisztulásáért való imádsággal fejezi be, melyet a lábmosás jelképez.

 

9. Más szokások. A kolostorokban némely helyen a Nagycsütörtök liturgiája méltó befejezést nyer az Úr búcsúbeszédével (János 13-18). A lábmosás után a diákonus elolvassa ezt egészen a következő szavakig: Keljetek fel, vonuljunk el. - A közös ebédnél azután, amelyen az „apostolok” is résztvesznek s akiket most az apát maga szolgál ki, mint asztali olvasás végigfolytatódik az egész búcsúbeszéd. Komolyan és méltósággal átvezet a következő nagypénteki liturgiához, mert az Úr szavainak legnagyobb részét az Olajfák hegyére történt visszavonulásakor, az isteni főpap áldozati útján mondotta. Az utolsó vacsora termében vérontás nélkül kezdte meg főpapi funkcióját, és azt most a keresztfán véresen fejezi be.

Az Üdvözítőnek az Olajfák hegyén kiállott gyötrelmes óráit az Egyház az egész éven át azzal hívja emlékezetünkbe, hogy sok helyen csütörtök este az Angelus-harangozás után megszólaltat egy harangot, az ún. „Krisztus halálfélelme” harangját. Ugyanazt a célt szolgálja a „szentórá”-nak nevezett ájtatosság is. A buzgó lelkek csütörtök éjjel 11-12-ig szentségimádást végeznek. Néha az éjtszakai imádság helyett, különösen a világi hivők, estefelé végzik el ezt az ájtatosságot. Hasonló módon emlékeztet minket a pénteken délután 3 órakor megszólaló harangszó az Úr halálára.

 

 

3.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve

Vö. Ord/2.3

 

Nagycsütörtök: duplex I. classis – Stáció Sz. Jánosnál a Lateránban.

Ennek a napnak a neve a régi liturgiában: „In coena Domini”, az Úr vacsorájának napja, amely a nap legfőbb eseményére utal, az Oltáriszentség megalapítására az utolsóvacsorán. Ezt a napot németül régi idők óta, Gründonnerstag-nak nevezik (amit magyarra is lefordítottak: zöldcsütörtök). Csak hogy e név nem a grün = zöld szóból származik, hanem a greien igéből, s ez sírást jelent. Sírócsütörtök tehát ez a nap, mert a régi egyházban ezen a napon történt a vezeklők visszafogadása az Egyház közösségébe, amikor is ezek a bűnbánat és az öröm könnyeit sírták.

Míg a matutinumban elsősorban Krisztusnak az Olajfák-hegyén átélt halálfélelméről van szó, a nap szertartásainak középpontjában az utolsóvacsora áll. Ezért most idézzük röviden emlékezetünkbe az utolsóvacsora eseményeit. Délelőtt Jézus két kedvenc tanítványát, Pétert és Jánost, Bethániából a városba küldte, hogy előkészítsék a húsvéti bárányt, és az asztalt az első szentmiseáldozat számára. A késő délutáni órában Jézus elhagyja Bethániát, búcsút vesz anyjától, és az Olajfák-hegyéről az utolsóvacsora termébe megy, naplemente után pedig vacsorához ül. Itt az események egymásutánja a következő: 1. húsvéti vacsora (húsvéti bárány), 2. lábmosás, 3. az áruló leleplezése, 4. az Oltáriszentség megalapítása, 5. Krisztus búcsúbeszédei és főpapi imádsága. A mai szertartás 4 részre oszlik: 1. szentmise, 2. olajszentelés, 3. oltárfosztás, 4. lábmosás.

 

1. A vezeklők visszafogadása. (Lásd külön fejezetben)

 

2. Az utolsóvacsorai szentmise. A nagycsütörtöki szentmisének egész különös jelentősége van: ez az utolsóvacsora emlékünnepe. Nagyon megkapó és megindító ez a mise. A liturgia szellemében ismét nem csupán szemlélőnek, hanem szereplőknek is kell lennünk. Azoknak a tanítványoknak kell érezni magunkat, akik az utolsóvacsora termében a Mester köré gyűltek, akiknek ő megmossa lábait, és saját kezűleg táplálja őket testével és vérével. A szentmisének kettős a hangulata: részben örvendező, részben szomorú. Örvendező: az oltár díszben áll, a főoltár keresztjét fehér lepel borítja, a papok fehér ruhában vonulnak ki a szentmisére, s fölhangzik az örvendetes Glória, amely oly sokáig hallgatott, s ekkor az összes harangok megszólalnak, — utoljára. Kevés napja van az egyházi évnek, amely olyan mélyen a szívbe markolna, mint ez. Utána azonban a gyász kifejezésére elnémulnak a harangok. Mindazáltal erre az örömteljes ünnepre, mely a legméltóságosabb Oltáriszentség alapításának van szentelve, mély szomorúság leple is borul. Ma minden templomban csak egy misét szabad mondani; a legmagasabb rangú pap képviseli Krisztust, a többiek mintegy az apostolok, és az ő kezéből veszik az Úr testét, mert ez a szentmise az utolsóvacsora megülése. Ennek a szentmisének azonban igazi családi és közösségi ünnepnek kell lennie. A plébános, az ő segítői és a hívő község az Úr asztala körül, vagy még inkább: Krisztus az ő apostolaival! A stációtemplom a lateráni Sz. János temploma, a kereszténység atyjának tulajdonképpeni plébániatemploma, és így a liturgia szellemében az egész római egyház-család összegyűlt az utolsóvacsorára. Az introitusban Sz. Pál büszke szavát énekeljük: „Mi pedig dicsekedjünk a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében …” A megváltás egész boldogsága előttünk áll; csaknem elfeledkezünk a szenvedés keserű oldaláról, és máris a feltámadást látjuk. A föltámadásnak így megpendített gondolata cseng tovább a mélyen megrázó orációban és a gradualéban („ezért az Isten is igen felmagasztalta őt”). A szentmise tehát már a húsvét ünnepéhez tartozik. Az oráció két új gondolatot emel ki, amely két személyhez fűződik: a latorhoz és Júdáshoz. A lator a vezeklők képviselője, akik ma nyernek bocsánatot. Azért énekli az offertórium is az ő nevükben: „nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit”. Júdás személye és elvettetése több helyen foglalkoztatja a mai liturgiát. Így a szentleckében (legalábbis burkoltan, amikor a méltatlan áldozásról van szó), az evangéliumban („mikor az ördög már szívébe sugallta az iskarióti Júdásnak, Simon fiának, hogy elárulja őt”), a kánonban — a nagycsütörtöki saját kánonrészben. (Figyeljük meg az ellentétet: „ezt a szentséges napot ünnepelve, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztust elárulták: traditus; és: amely napon a mi Urunk Jézus Krisztus apostolaira bízta: tradidit = átadta, teste és vére misztériumainak ünneplését”). Az evangélium elmondja Jézus alázatos tettét, a lábmosást, amellyel a szolgáló-szeretetre adott nekünk parancsot. A két olvasmány a távozó mester végrendeletét tartalmazza: testét és szeretetét adja nekünk. A mai szentmisében nincs békecsók. A középkori liturgikusok ezt a Júdás-csókkal okolják meg, a valódi ok azonban más lehet, hisz nagyszombaton is elmarad a pax, tehát nem találkozunk vele az egész triduumban. A communio összekapcsolja az Úrnak e napon történt mindkét szeretetnyilvánítását: az Eucharisztiát és a lábmosást. Ebben igen nagy mélység rejlik: Krisztusnak az Eucharisztiában megnyilvánuló önátadását nem utánozhatjuk, de igenis utánozhatjuk azt, amit a lábmosás jelképez: a kölcsönös szeretetszolgálatot. Ez a szeretet a Krisztussal és egymás között való egységünk kifejezése és következménye, amelyet az Eucharisztia alapoz meg bennünk. A szentmise után a fönnmaradt Eucharisztiát egy távolabb eső mellékkápolnába viszik, ami jelenlegi helyzetünket fejezi ki: a vőlegény elvétetik, a templom üres. A régi egyház természetesen másképpen gondolkozott; minden mise után elvitték körmenetileg a megmaradt Eucharisztiát, mert a szent színeket nem őrizték a templomban. A templom mindazonáltal nem üres, Krisztus ott van az oltár jelképében, és az Isten-háza a szentháromságú Isten kegyelmi lakóhelye.

 

3. Az olajszentelés. A szertartásoknak ezt a részét csak kevesen láthatják, mert olajszentelés csak a püspöki székhelyeken, a székesegyházakban van.

Húsvétkor a szentségeket meg kell újítani, minthogy azonban már a nagyszombati keresztvízszentelésnél szükség van a szentolajokra, azért a püspök ma szenteli meg azokat. Tudvalevőleg az Egyház háromféle szentolajat használ: a betegek olaját, a keresztelendők olaját és a szent krizmát. A betegek olaját a szentkenet szentségének kiszolgáltatásánál és a harangszentelésnél alkalmazza az Egyház; a keresztelendők olaját a keresztvízszentelésnél, a keresztelésnél, az áldozópap szentelésnél, és az oltárszentelésnél; a krizmát pedig, a legszentebb olajat, a Szentlélek hordozóját, a keresztelésnél, a bérmálásnál, a püspökszentelésnél s végül a templom-, kehely-, paténa- és harangszentelés alkalmával.

Az olajok szentelése igen nagy ünnepélyességgel történik. Régi szokás szerint 12 áldozópap, 7 diakonus és 7 szubdiakonus vesz benne részt, tehát úgyszólván az egész presbyterium. Először a betegek olaját szenteli meg a püspök, éspedig a mise kánonjának végén, a Paternoster előtt, ott, ahol a régi időben a nemkonszekrált áldozati ajándékok megáldása történt. A másik két olaj szentelése áldozás után történik. Az olajok hatását a szentelési imádságok sorolják fel. A keresztelendők olajának „a test és lélek megtisztítására” és az ördögi hatalom befolyásának megakadályozására kell szolgálnia. Minthogy ez elsősorban negatív hatás, a krizmának az a feladata, hogy pozitíve kegyelmet és megszentelést közvetítsen. Nevét Krisztustól, vagyis a Fölkenttől kapja, és úgy szerepel, mint „a papok, királyok, próféták és martyrok” olaja. A krizma a híveket „királyi, papi és prófétai méltósággal árasztja el, és a romlatlan kegyelmi hivatás ruhájába öltözteti”.

 

4. Oltárfosztás. A szentmise után megfosztják az oltárokat, vagyis mindenféle terítőt, sőt még a relikviákat is elviszik róluk. A régi időben minden szentmise után megtették ezt; akkor még sokkal jobban élt a köztudatban, hogy az oltár tulajdonképpen asztal, melyet csak az étkezés idejére terítenek meg, miként a magánéletben most is ez a szokás. Ez a régi gyakorlat megmaradt a nagyhéten, s egyébként is megfigyelhetjük, hogy az Egyház ebben a szent időben sok régi szokást tartott meg, amelyeket azután később Krisztus szenvedésének emlékezetével hoztak kapcsolatba. Az oltár Krisztust jelképezi, az oltárfosztás tehát Krisztus ruháitól való megfosztását jelenti a keresztrefeszítés előtt. Azért éneklik most a 21. zsoltárt a következő antifonával: «Elosztották maguk között ruháimat, és öltönyömre sorsot vetének». (A 21. zsoltár a Messiás szenvedésének zsoltára, amelyen Dávid meglátja Jézusnak a kereszten való elhagyatottságát.) A minden díszétől megfosztott templom most a pusztaság és vigasztalanság képét mutatja, s a szentáldozat bemutatása szünetel addig, míg az Úr sírjából elő nem jön.

 

5. A lábmosás.

 

 

 

A püspöki és apátsági templomokban még egy tiszteletreméltó szertartást végeznek, amely a régi időben nem szorítkozott csak a nagycsütörtökre. Ez a szertartás a lábmosás, amelyet „mandatum»-nak, vagyis az Úr parancsának is neveznek. Mialatt a püspök vagy az apát 12 idős férfi lábát megmossa, a kar a felebaráti szeretetről énekel gyönyörű himnuszt: „Hol a szeretet és jóakarat, ott az Isten. Ujjongjunk és örvendezzünk benne. Féljük és szeressük az élő Istent, És őszinte szívvel szeressük egymást.”

Ezekben az énekekben valami egészen különös kedvesség, békesség, üdeség és gyermekies vidámság rejlik. Ez valóban az Isten fiainak éneke, a szeretetben egyesült Isten-család dala.

A lábmosás szertartása azonban ne legyen pusztán a gyermekek számára rendezett látványosság, ahogy ez most gyakran történik, hanem vigyük mi életünkbe is. Így például egy plébánia megvendégelhetne ezen a napon 12 öreg embert, s az egyházközség elöljárói lehetnének a gazdák. Vagy az egyesek is meghívhatnának egyvalakit asztalukhoz, s közben föl lehetne olvasni a lábmosásról szóló evangéliumot, és pár szót szólni a szolgáló szeretetről.

Nagycsütörtök liturgiáját ebbe a három szóba foglalhatjuk össze: Jézus teste, Jézus szenvedése, Jézus szeretete.

 

 

3.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A vezeklők visszafogadása

Vö. Off/0.3

 

A Nagycsütörtök tartalma nem merül ki az Utolsó Vacsorának, az Oltáriszentség Alapításának megünneplésében. Az egyik legösszetettebb, leggazdagabb liturgikus nap ez, amely a húsvéti misztérium egészét, s kiemelve annak számos elemét is tartalmazza. Egyebek mellett: Nagycsütörtök a bűnbocsánat eminens napja is volt az Egyházban.

A nagyböjt nemcsak a hittanulók készülésének időszaka volt, hanem a vezeklők „kitaszításának” és visszafogadásának ideje is. A nyilvános bűnök elkövetői engesztelésül egy időre az egyházi közösség peremére kerültek, hogy az engesztelés teljesítése után őket a megtalált drachma, a megkeresett juh, a hazatért tékozló fiú fölötti örömmel fogadja vissza az egyház. A nagyböjti evangéliumok és könyörgések egy részét éppúgy a vezeklő fegyelem teszi érthetővé, mint ahogy hamvazószerdát is annak köszönhetjük.

A vezeklők gondja, dolga az egész közösségre tartozik, ha igazán hívőkből áll a közösség. De ezen túl a vezeklők alakja és a vezeklő liturgia többi hívőt, a „privát” bűnök elkövetőit is a megtérésre, bűnbánatra intette és inti. Így ha az őskeresztény vezeklési fegyelem már nem is él az egyházban, a „vezeklő-liturgia” nem vesztette el aktualitását.

Micsoda hit kellett ahhoz, hogy valaki hónapokig, akár évekig vállalja a kitaszítottságot, megszégyenítettséget azért, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek! Ma sokan úgy érezzük, „mi teszünk az egyháznak szívességet, ha meggyónunk, s ha nem kellünk, hát az egyház bánja: annyival kevesebben lesznek a templomban. De hogy még mi vállaljunk vezeklést?! s az egyháztól legyen kegy, ha visszafogad?!” A vezeklők visszafogadása nagy lecke mindnyájunknak.

A vezeklők nagycsütörtöki visszafogadásának szertartását az egri székesegyház középkori „ordinárius-könyve” alapján foglalom össze. (Nemrég jelent meg három nyelven a Musicalia Danubiana sorozatban.)

 

A nagycsütörtöki kishórák befejezése után meghúzzák a kisebb harangokat. A kórusba gyülekezik a teljes klérus, a püspök pedig vörös palástban, mitrával és pásztorbottal, hat diakonus és hat szubdiakonus kíséretében a templom előcsarnokába megy. A vezeklők a templom kapui előtt állnak, őket a katedrális fődiakonusa vezeti albában, stólával, mezitlen lábbal és egy fapálcát hordva kezében.

Eközben a zsoltárok arról énekelnek, mily jó az egyházban, az egyházi közösségben lenni (83, 84, 115, 131, 132, 133). A püspök a templomkapunál leül, s ezt énekli: „Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek, gyermekeim, hallgassatok engem, az Úr félelmére tanítlak titeket.” A fődiakonus felhívására a vezeklők arccal a földre borulnak, s csendben imádkoznak. Ez háromszor ismétlődik, majd a fődiakonus a püspököt szólítja: „Itt van, ó tisztelendő főpap az irgalmazás ideje...”. A vezeklők most bűnbánati zsoltárokat énekelnek, s azokra bűnbánati könyörgések következnek. Ezután a fődiakónus azt kéri: „Reintegra in eis apostolice pontifex...”, „Állítsd helyre bennük, ó apostoli főpap...” A püspök inti őket, hogy amit bűnbánattal lemostak, azt visszaeséssel fel ne újítsák. Ezután a fődiakónus a vezeklőket kézen fogva a püspökhöz vezeti, a püspök pedig egyenként visszavezeti őket az Egyház ölébe, vagyis a templomhajóba, a Szent Kereszt oltára elé.

Ott a püspök ezt az antifonát kezdi: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az igaz lelket újítsd meg bensőmben”, s ezzel eléneklik a teljes 50. zsoltárt. A püspök a vezeklőkkel együtt leborul az oltár előtt és litániát énekelnek, benne ezzel a kéréssel: „hogy a jelenlévő bűnbánó szolgáidnak minden bűnök bocsánatát megadni méltóztassál – kérünk téged, hallgass meg minket!” A vezeklők meggyújtják kezükben a gyertyákat, s a püspök a szertartáskönyvből ünnepi könyörgést, prefációt énekel értük. Annak végén megadja a feloldozást, szenteltvízzel meghinti, majd megtömjénezi őket, s ezzel hosszú idő után megkapják a hivőket illető liturgikus tiszteletadást.

Azután fejüket megérinti a pásztorbottal: „Kelj fel, aki alszol...„ s ők egyenként a püspök széke elé járulnak, kezükben égő gyertyával, s vesszőt tartanak saját fejük fölött. A püspök a férfiakat megcsókolja, az asszonyoknak püspöki gyűrűjét nyújtja csókra, a vezeklők pedig eltörik fejük fölött a vesszőt, majd helyükre visszamennek. A püspök záró könyörgést és ünnepélyes áldást mond, majd a fődiakónus figyelmezteti őket, hogy (amennyiben Rómának fenntartott feloldozásra van szükség), egy éven belül keressék fel a római kúriát.

Mindezt befejezve a püspök és kísérete belép a kórusba, miközben a kórus és az orgona elkezdi a mise introitusát: „Mi pedig dicsekedjünk...” Vagyis a bűnbánati szertartás nemcsak a templomba, a hajóba, az egyház közösségébe vezette vissza a vezeklőket, hanem az eukarisztia közösségébe is.

 

A lelki okuláson túl talán gyakorlati következtetések is levonhatók a fentiekből:

1. Kezdjük nagyböjti bűnbánatunkat hamvazószerdán úgy, hogy lélekben a vezeklőkhöz csatlakozunk. Lélekben tartsunk velük a 40 nap alatt, s az ő örömükkel kezdjük meg nagycsütörtöki szentmisénket.

2. Nagycsütörtököt tekinthetjük a böjti tisztulás végnapjának, mely még egyszer, s véglegesen felkészít a szent háromnapra.

3. Bűnbánó lelkületünket táplálja és helyes irányba vezeti, ha a bűnbánati zsoltárokat, az egyház bűnbánati könyörgéseit imádkozzuk, valamint ha konkrét szövegekből megismerjük az egyház bűnbánati hagyományait, bűnbánati fegyelmét.

4. A vezeklők szertartásának egy módosított változatát tartalmazza az Éneklő Egyház. Nagyon alkalmas arra, hogy akár közösségben, akár egyénileg elvégezzük a nagyböjt alatt, vagy talán éppen nagycsütörtök napján.

 

 

3.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A krizmaszentelési és az esti mise

 

Délelőtt a püspöki katedrálisokban az egyházmegye püspöke krizmaszentelési szentmisét celebrál, amelynek keretében valójában nemcsak a krizmát, hanem háromféle szent olajat szentel. Ezek: az oleum infirmorum (ebből van a betegek kenete), az oleum katechumenorum (keresztelendők olaja) és a chrisma (a legrangosabb a három közül; eredetileg papok, királyok, próféták fölkenésére szolgált, ma kereszteléskor, bérmáláskor, papszentelés és templomszentelés alkalmával használják). Az az előírás, hogy Húsvétkor meg kell újítani e szentségek anyagát, mivel azonban régen a vigíliamisén történő keresztvízszenteléshez is szükségesek voltak a szent olajok, manapság pedig ugyanekkor a kereszteléshez és bérmáláshoz kellenek, a püspök már Nagycsütörtökön megszenteli őket.

A szent olajok a Messiással, a Fölkenttel vannak kapcsolatban. Jézust az Isten Szentlélekkel és erővel kente fel. Hitben érintkezni a szentségek anyagával annyi, mint a Szentlélekkel nagyon bensőséges és örömteli egységbe kerülni. Ahol az Egyház illatos olajat használ, ott jelen van a teremtő Lélek. Íme ismét egy pünkösdi mozzanat az Úr szenvedésének titkai közepette, amely nagyon is indokolt, hiszen a Lélek kiárasztása Jézus megváltó halálának gyümölcse.

A régi liturgiában igen nagy ünnepélyességgel történt az olajszentelés. Tizenkét áldozópap, hét diakónus és hét szubdiakónus szolgált egyszerre a szertartáson, vagyis az egész presbitérium. Az egyházmegye papsága ma is mind teljesebb számban a püspök köré gyülekezik, annál is inkább, mert ez a nap egyben az egyházirend szentsége alapításának ünnepe is. A papok tehát megújítják papi fogadalmaikat, fölszítva magukban a papság szentségének kegyelmét.

A földön járó, halála előtt álló Jézus egyetlen liturgikus cselekményre adott kifejezett parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a parancs az ő egész Húsvétját magában foglalja. Földi élete utolsó évének Húsvétján felajánlotta magát az emberiségért az Atyának az örök Lélek által. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott e szavai egyszerre az Oltáriszentségnek és a papság intézményének alapító igéi, hiszen nem csupán testét és vérét hagyja apostolaira, hanem a konszekráció papi hatalmát is, amellyel megismételhetik az utolsó napig, amit ő tett ezen az estén. Ez az alapítás az Istennek, mint teremtőnek utolsó megnyilatkozása itt a földön. Teremtő szó, amely, akárcsak a világ teremtésének hajnalán, a semmiből valóságokat hoz létre, mégpedig nem e bűn által megrontott világ keretei közé szorított, hanem e világon túli, az Isten alkotta romlatlan teremtés eredeti ártatlanságában ragyogó valóságokat. Ezt a hatalmát bízza a papokra, és semmi más, mint ez a biztosítéka annak, hogy az Egyház, tagjai minden bűne ellenére, fennmarad az idők végezetéig.

A szentmise intézményét sem egyénileg vagy közösségileg megélt istenszeretetünk tartja fönn, hanem egyedül Isten irántunk való örök szeretete, amelyet éppen a szentmise és a szentségi rend közvetít. Ezért a pap, miután fölszentelték, már nem kérdezheti meg magától, hogy van-e kedve hozzá, innentől fogva ugyanis a legkevésbé sem kedvkérdés, amit csinál. Egyedül szentségi hivatása számít, amely kiindulási pont kell hogy legyen számára minden konfliktushelyzetben, külső-belső nehézségek, vívódások közepette. A pap arra választatik, hogy „Krisztus halálát hirdesse, amíg el nem jön”, ezt a küldetését pedig mindenekelőtt azzal teljesíti, hogy napról napra bemutatja a legszentebb áldozatot (lásd 1Kor 11,26). Papjaink hűsége az Egyház épületének kötőanyaga, a házastársak egymás iránti hűségével együtt, amely által életszövetségük beemeltetik abba az új és örök szövetségbe, melyet Isten Jézus Krisztus vérében kötött velünk. A házasság szentségének is köze van a ma ünnepelt misztériumhoz, mert Krisztus mint Vőlegény szereti Egyházát s adja életét érte. Nagycsütörtök tehát nászünnep is, Krisztus egyesül ma menyasszonyával, az Egyházzal, így a szomorúságon ismét áttör az öröm, s a sötétségben fölragyog a világosság.

*

 

A krizmaszentelési misén kívül ezen a napon csak az esti ünnepi szentmisét szabad bemutatni, mert ma különösen nagy hangsúlyt kap az, hogy mindenkinek együtt kell ünnepelnie az Úr vacsoráját. Sajnálatos, hogy sok kereszténynek nem jelent semmit a nagycsütörtöki szentmise, a legtöbb templomban ilyenkor alig vannak néhányan. Pedig itt tanulhatnánk meg igazán hitünk szent titkait és az Egyház egységét. Erre az örömteli ünnepélyességgel kezdődő szentmisére különös módon rávetül az Úr vérrel verítékezésének és keserű szenvedésének árnyéka, valamint az árulás és tagadás sötétsége. Ebben a szentmisében Glóriát is éneklünk, melynek kezdetén utoljára hangzik fel az orgonaszó, felzúgnak a harangok, szólnak a csengők, hogy azután három napra elhallgassanak, átadva a helyüket valami gyászos ünnepélyességnek, mely a hangszeres kíséret nélküli éneklésben, a kereplők szavában és az egyébként egész nap uralkodó súlyos csöndben ölt testet.

 

 

3.5. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe…” – A lábmosás

Vö. Ord/2.5. és Ord/2.8.

 

Ezt a szertartást „Ad mandatum”-nak is nevezzük, mert maga az Úr adta parancsba, hogy úgy tegyünk, ahogy ő tett az utolsó vacsorán: „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13,14-15)

Az evangélium éneklése után néhány mondatos dogmatikus elmélkedéssel vezeti be a pap ezt a szertartást, melynek kellékeit a segédkezők a szentmise előtt már gondosan előkészítették. Az a tény, hogy a lábmosás eucharisztikus keretben történik, az átváltoztatás erőterében, megment bennünket a leszállított értékű értelmezés kísértésétől. Nem csupán emberi szolgálattevésre adott példa vagy erkölcsi tanítás az alázatról, hanem reveláció: az Atya kinyilatkoztatása. A morális értelmezés szükségképpen elvéti a lényeget, ha nem a dogmatikai valóságra épül. Arra tudniillik, hogy kicsoda is ez a Jézus, aki megmossa a tanítványok lábát: az Úr, aki önként vállalja a szolga szerepét, meghatározva ezzel az Egyház küldetését is. Péter ezt nem tudja mindjárt felfogni és elfogadni. Tiltakozását csak a tiszteletet érdemlő Mester méltatlan megalázkodása váltja ki, Jézus igen súlyos válasza azonban: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, világossá teszi, hogy ezzel Isten közeledését utasítaná vissza. Ez a lemosás mintegy szentségi jellegű: kegyelmet közvetít, mert annak a lemosásnak a képe, amelyben keresztségünk alkalmával részesülünk, Jézus Krisztusnak, az ártatlanul feláldozott Báránynak kiontott vére által. Jézus pedig az Atya képe, az egyetlen igazi képe, ahogy ezt ki is mondja Fülöpnek az utolsó vacsorán (lásd Jn 14,9). Ha pedig Isten képe, akkor a lábmosással kinyilatkoztatja Isten benső lényegét: a szeretetet, amely alázatos. Kinyilatkoztatja, hogy a hatalom valójában nem más, mint képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének szolgálatára.

 

 

3.6. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az oltárfosztás

Vö. Ord/2.8.

 

A pap az Eucharisztiát a szentmise utolsó könyörgése után egy mellékkápolnában vagy hátulsó mellékoltárnál rejti el. Most elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe.

A szentmise befejeztével nem hagyjuk el a templomot. „Maradjatok itt, és virrasszatok velem” – halljuk az Ő kérését. Az éjszakába belenyúló szertartások elsője az „oltárfosztás”, amely bevezet minket Jézus vérrel verítékezésének és kínszenvedésének misztériumába: a templom oltárairól elviszik azok felszerelését, a gyertyatartókat, kereszteket, oltárterítőket, miközben a szenvedő Messiásról szóló 21. zsoltárt olvassák vagy éneklik: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”. Gyermekkorunkban úgy tanultuk, ez a szertartás annak maradványa, hogy a legrégibb időkben az oltárt minden szentmisére külön megterítették, s annak végeztével a „terítéket” leszedték, s amikor később ez a szokás (mint annyi más ősi elem is) kezdett csupán a Nagyhétre korlátozódni, új, szimbolikus értelmet adtak neki: Jézus ruháitól való megfosztásának megjelenítését látták benne.

Meggondolandó azonban, hogy a középkor folyamán, és sok szerzetesrendben egészen napjainkig a szertartás neve nem „denutatio altaris” (oltárfosztás), hanem „ablutio altaris” (oltármosás) volt. Sok helyütt ezt a szép szokást az újabb években fel is elevenítették. Először valóban mindent eltávolítanak az oltárról, majd utána borral (vagy borral vegyített vízzel) megmossák, megkenik, letörölgetik az oltárt, s eközben az éneket vagy fohászt mondanak az oltárral tisztelt szenthez. Ez arra irányítja figyelmünket, hogy a fő motívum az oltárokkal való szeretetteljes foglalkozás, az oltárok megtisztelése, szinte végigsimogatása, legalább egyszer egy évben, az Oltáriszentség alapításának estéjén.

De persze van egy csodálatos vonása a liturgiának: ha az az ősi idők névtelenségéből érkezik hozzánk, ha szervesen fejlődött sok évszázadon keresztül, akkor összeadódnak, egymásra rétegződnek a különféle eredetű, hol történelmi, hol gyakorlati, hol teológiai, hol hangulati elemek, s az ember csak azt érzi, hogy a szertartás mélyen megérinti a szívét, s úgy hozzákapcsolódik az adott naphoz, hogy az már el sem képzelhető nélküle. Végül a szertartás már nem ezt vagy azt jelenti, hanem annak a napnak, sőt ama napon keresztül a húsvéti titoknak lesz része. És ez éppen így felel meg a misztérium természetének, hiszen a misztérium valami láthatatlan teljesség, mely látható részleteken keresztül jelenik meg az Egyházban.

Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy az oltárfosztás és oltármosás valóban felidézi a szenvedő Messiás alakját is, akár úgy, hogy a díszeitől megfosztott oltár mintegy az önkiüresítésben a végsőkig elmenő Isten Fiának, az apostoloktól elhagyott, minden emberi vigasztalástól megfosztott Jézusnak a képe, akinek vérrel verítékező arcát mossuk le az illatos vízzel és töröljük meg a kendővel, akár pedig úgy, hogy ezt az egész liturgikus cselekményt egy sajátos halotti szertartásként fogjuk fel, melyben az oltár megfosztása a gyász jele, megmosása és megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. A megmosás és megkenés egyszersmind az oltár felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: „Benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk.” Ez a halál, üdvösség és feltámadás főképpen templomunk oltárán jelenik meg nekünk napról napra, s illik, hogy a halál, az üdvösség és feltámadás Szent Háromnapjában tíz percre csak ezt az oltárt nézzük és szeressük.

 

 

3.7. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A virrasztás és agapé

 

A nyitott tabernákulum és a megfosztott oltárok látványa, a közelgő éjszaka, s mindaz a felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk, a keresztény lelket sajátos csöndességbe vonja. Komolyan véve Jézus szelíd szemrehányását és figyelmeztetését: „Így hát nem tudtok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,38), vele maradunk még egy kicsit, és lelkünkben szemléljük vérrel verítékezését.

Ebben a mélységes csöndben olvassuk el az Úr Jézus búcsúbeszédét, legmélyebb kinyilatkoztatásának foglalatát, legalább egyénileg. János evangéliuma a maga egészében titokzatosan eucharisztikus szerkezetű. Azért nem említi az Eucharisztia alapítását az utolsó vacsorán, mert szinte az egész evangélium arról szól. A szeretett tanítvány, aki Jézus keblén pihen az utolsó vacsorán, aki legmélyebben megérti Jézus örök istenfiúságát és elfogadja az Eucharisztiát, nem más, mint maga a jánosi egyház.

A középkori szertartásrendben egyébként a lábmosás nem a szentmisében volt, hanem az oltármosással együtt már a virrasztás részét képezte. A szerzetesközösség, illetve a káptalan tagjai a szentmise után egy vagy két órával újra összegyűltek, s az Ante diem festum antifóna éneklése közben az elöljáró (apát, illetve püspök) körbejárt, és megmosta a szerzetesek, illetve kanonokok lábát. Ezután a székesegyházban – ahol a szertartáson a hívek is részt vettek – a püspök vacsorát osztott (bent a templomban!), majd az oltármosás következett, végül felolvasták a búcsúbeszédet. Ezt a hagyományt is követhetjük némi módosítással, ha az ünneplő közösség tagjai az est folyamán végig együtt tudnak maradni. A szentmise után az utolsó vacsora emlékére a közösség agapét tart, égő gyertyával az asztalon, külön erre az alkalomra szóló étkezési imával, majd újra a templomba vonulnak, s elvégzik a lábmosás szertartását, egyetlen gyertya fénye mellett valaki felolvassa a búcsúbeszédet, s végül közösen eléneklik a kompletóriumot (amely most csak zsoltárból és Simeon énekéből áll). Ezután pedig beáll az a csend, amely telve van Szentlélekkel, s amelyben életünk megújulhat.

 

 

3.8. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A keresztútjárás

 

A keresztút az Egyház régi és megszentelt paraliturgikus gyakorlata, mely által a hívők felidézik és megilletődött figyelemmel szemlélik Krisztus üdvösséghozó szenvedésének egyes mozzanatait, s azért imádkoznak, hogy e szent keresztút gyümölcsei lelkükben is megteremjenek. A szentségeken és a liturgikus szertartásokon kívül talán nincs is lelkünk számára hasznosabb ájtatossági gyakorlat, mint a keresztút, melynek természetfeletti hatékonysága – különösen ma, Urunk szenvedésének napján és halálának órájában végezve – határtalan. Amikor Krisztust szenvedésében szemléljük, hitünk mértéke szerint részesülünk a kegyelemből, hogy mi is gyakorolni tudjuk azokat az erényeket, melyeket ő megmutatott e szent órák alatt. Sohase felejtsük el, hogy Jézus Krisztus nem holt és erőtlen mintakép, hanem mindig élő és természetfölötti módon létrehozza azt a tökéletességet, melyet személyében szemlélnek és imádnak azok, akik a megkívánt állapotban és módon közelednek feléje. Idézzük emlékezetünkbe és szívleljük meg Szent Pál szavait: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki... megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,5.8)

Egyes vidékeken a ferenceseknek köszönhetően a keresztútjárás szerves tartozékai az arma Christi, azaz Krisztus Urunk kínzóeszközei, melyek egyúttal a feltámadott és dicsőségben újra eljövendő Úrnak felségjelei is: a töviskorona, a lándzsa, a szögek, az izsóp, a harminc ezüstpénz, a kakas, az ostor, az oszlop, melyhez Jézust megostorozásakor odakötözték, a nádszál, mellyel fejét verték, Veronika kendője, az „INRI” titulus, a kalapács, a fúró, a harapófogó, a kötél, a szarkofág és a halotti lepel.

 

 

4. A „LAMENTÁCIÓK”

4.1. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A lamentációk

Vö. Off/1.1.4, Off/2.1.4 és Off/3.1.4

 

„Lamentáció; Siralmak; Officium Tenebrarum (Sötét zsolozsma); Zörgő zsolozsma” – ilyen és több efféle névvel illették az idők folyamán a hívek azt a három szertartást, melyet a nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot megelőző éjszakán vagy e három nap hajnalán tart az Egyház. Mindig esemény-számba ment (számos megindító és különös emlék fűződik hozzájuk, sőt olyan anekdoták is, melyek nem sértik tiszteletüket, csak megmutatják, mennyire számon tartotta őket a vallásos köztudat). Elmondhatjuk, hogy az egyház számára, az egyes plébániák és híveik számára sem teljes a nagyhét a „lamentációk” nélkül. A „nagy jubileum” szégyene lesz, ha éppen ezekben az évtizedekben tűnik székesegyházaink, plébániánk nagyheti rendjéből. (Meggondolandó, hogy éppen ma, a növekvő paphiány közepette nem kellene-e kettős buzgalommal dolgozni fenntartásán vagy felélesztésén, hiszen ez pap nélkül is végezhető, s a jövőben sok leányegyházban talán ez lesz az egyetlen valódi liturgikus mozzanat a nagyhéten, míg a főszertartásra kénytelenek lesznek beutazni az anyaegyházba.)

A „lamentáció” voltaképpen az egyház mindennapi virrasztó zsolozsmája, melyhez szorosan kapcsolódik a hajnali imaóra. Azonban végzési módja számos olyan archaikus vagy különleges nagyheti vonást őriz, mely megkülönbözteti az év többi napján tartott vagy tartandó zsolozsmától. A régies (a legrégibb ókeresztény századokra visszautaló) vonásai közé tartozik, hogy a zsolozsma minden későbbi alkatrésze hiányzik belőle: nincs bevezető fohász, invitatorium, himnusz, nincs áldás az olvasmányok előtt. A nagyheti sajátságok közül hármat emelünk ki, s azokról majd alább részletesen beszélünk: a Siralmak éneklése, a záró litánia és a triangulum használata.

A virrasztó zsolozsma teljes formájában három szakaszból, nocturnusból áll. Mindhárom szakaszban három zsoltárt éneklünk antifonával, egy verzikulussal elválasztva a három olvasmány tömbje következik, mindegyik olvasmányhoz responzóriummal („In monte Oliveti”-sorozat). Ez a szisztéma tehát háromszor ismétlődik. A virrasztás egykor egész éjszaka tartott, így tőle elválaszthatatlan a hajnali zsolozsma, mely 5 zsoltárból áll, az imaóra középső részét egyetlen verzikulus helyettesíti, ezt a szokás módon Zakariás hálaéneke, a Benedictus követi, s mielőtt a könyörgés lezárná a szertartást, beiktatódik, mint különlegesség, a Litánia. A teljes szertartásrend tehát a következő lenne: 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 5 zsoltár – verzikulus – Benedictus – Litánia – zárókönyörgés. Ma legtöbb helyen egy nocturnusra rövidítették a virrasztást, s a kilenc olvasmányból lett a nocturnus három hosszabb olvasmánya. A Népzsolozsma ezt a formát javasolja: 3 zsoltár antifonával – verzikulus – 1. olvasmány: lamentáció; 2-3. olvasmány: az egyházatyák beszédeiből (mindhárom olvasmányhoz responzórium) – 50. zsoltár (a Laudes 5 zsoltárát képviselve), – verzikulus – Benedictus – Litánia – zárókönyörgés.

És most beszéljünk röviden a három különleges nagyheti elemről:

1. Jeremiás Siralmai, vagyis a lamentáció nem más, mint a három nap első nocturnusának 3-3 olvasmánya. A magyar falvakban annyira ragaszkodtak hozzá, hogy amikor a teljes zsolozsma végzése már megszűnt, férfitársaságok fenntartottak egy olyan rövidebb formát, hogy egy nagyheti ének után csak a Siralmakat énekelték, mindegyik után a responzóriumok verses átiratával („Magas hegyén ím az Olajfáknak”), s befejezték ismét egy nagyheti énekkel.

A Siralmakkal ismét úgy vagyunk, mint a liturgiában oly sokszor: tudunk rá történelmi, teológiai, liturgikus-szimbolikai magyarázatokat adni a lamentációk használatára, de az ember tudatában és érzelmeiben ezek már egyetlen egzisztenciális élménnyé sűrűsödve vannak jelen. Felszívják magukba a történeti, teológiai, szimbolikus értelmezést, s egyszerűen hozzá tartoznak a naphoz.

A történeti magyarázat nagyon egyszerű. A Szentírás könyveit az Egyház egy nagyon bölcs rendszer szerint elosztva olvastatta (kivonatosan) az év folyamán a virrasztó zsolozsmán. Nagyböjt V. vasárnaptól kezdve Jeremiás próféta könyvei kerültek sorra, mert a próféták közül ő jeleníti meg legtisztábban az Isten szenvedő szolgájának képét. Amint a könyvhöz szervesen kapcsolódik a Siralmak könyve, úgy az Egyház is Jeremiás olvasását a Siralmak olvasásával zárta le a szenvedés időszakának végén. A Siralmak azonban nagyon összetetten, de a nagyhét üdvösség-eseményeibe is belevilágítanak. A népét és a szent várost sirató próféta végső soron a bűnbe esett emberiség összeomlása fölött sír: Elhatározta az Úr, hogy rommá teszi Sion falait, leomlottak kőfalai és bástyái sírnak... nincs már törvény, és prófétái nem kapnak látomást az Úrtól... mert nagyobb volt fiainak vétke, mint Szodomáé... Árvákká lettünk atya nélkül, s anyáink mint az özvegyek... Egyiptomnak nyújtottuk kezünket, és az asszíroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel... a mi atyáink vétkeztek és nincsenek többé, és mi viseljük az ő gonoszságukat...” Igen, mi viseltük Ádám gonosz tettének következményeit, árvákká lettünk, mert megfosztattunk istengyermekségünktől, értelmünk elhomályosult, akaratunk rosszara hajló lett...; tévtanítók után mentünk, s mindenféle előnyökért Egyiptomnak nyújtottuk kezünket. Ezért sír a próféta, sír, mint Jeruzsálem fölött az egyetlen valódi Próféta, Jézus, és sír a prófétai Egyház is. Siratja a bűnbeesett emberiséget, siratja a bűnnek a világ végéig tartó hatalmát, siratja, hogy az Egyház, bár szent, maga sem ment ettől a bűntől.

De siratja azt is, akire az Úr ráhelyezte mindezt a bűnt. Szeretetből tette, de nekünk éreznünk kell a teljes súlyát annak, hogy Ádám bűne és minden azóta elkövetett bűn ránehezedik arra, akit az Atya Bűnné tett értünk! Jeremiás szavaival ő magáról mondja: „Én vagyok a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje miatt... csapásaival sújtott egész napon, megfonnyasztotta az én bőrömet és húsomat, és megrontotta csontjaimat. Hiába kiáltottam és könyörögtem, elvetette az én imádságomat.” Az Üdvözítőnek minden testi szenvedésen felül meg kellett szenvednie a legnagyobb csapást is: az Atyától való elhagyatottágot: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

De ez a bűn, ez szenvedés, ez a halál áldást termett, amint az Exsultet énekli. S ezt megjövendöli már a Siralom is: „De jó az Úr az őbenne bízókhoz, és az őt kereső lelkekhez. Jó az hallgatással várakozni, mígnem megszabadít az Isten... Orcáját odafordítja a verőknek, és betelik gyalázattal... de talán valamiképp még reménység lenne? Ha már elveszett is, megkönyörül irgalmának sokasága miatt.”

Mindez a gondolat és érzelem a gyász felindultságában, szinte rendetlenül kavarog a Siralom szövegében. Formailag rendet tart benne, s egyben visszaköti az Ígéret testamentumához a minden verset megindító héber betű: Alef, Beth, Gimel. (Ezek történeti magyarázata az, hogy a héber Siralom abecedárius költemény, a versei sorban az ábécé betűivel indulnak.)

 

2. Az Officium Tenebrarum leglátványosabb eleme a Triangulum, a szentély bejáratánál álló háromszögletű gyertyatartó, rajta 15 gyertyával, melyeknek kioltásával számoljuk a zsolozsmában és az időben való előrehaladást . A teljes zsolozsmában 14 zsoltárt mondtak, s minden zsoltár végeztével egy gyertyát kioltottak, az utolsót, a Benedictusét pedig elrejtették. (A rövidített zsolozsmában jobbról-balról párosával oltjuk a gyertyákat, s az olvasmányok után is kioltunk egy párt, a Benedictusra így is egy gyertya marad égve.)

Erre a szokásra is van történeti, s van utólagos szimbolikus magyarázat. Talán az éjszaka múlását követte a mesterséges fények kialvása, s a zsolozsma már a természetes napfénynél ért véget? A jelképes magyarázat szerint a Benedictus-gyertya Krisztus, akit elhagytak tanítványai. Elfogadhatjuk ezeket a magyarázatokat, de elég, ha a különleges alkalom különleges elemeként engedjük, hogy hasson ránk a Triangulum. A virrasztás kelléke ez, a csekély fénynél megbúvó hűséges tanítványok alig pislákoló, szinte reménytelenségbe vesző világossága, melyet majd egyszerre üt át „az üdvösséget meghirdető harsona” és „az örök Király ragyogása” (ahogy ismét az Exsultetben halljuk majd). Ha éjszaka tartjuk a zsolozsmát, a teljes sötétség döbbenetében ér majd véget: botorkálva hagyjuk el a templomot, mint a nagypénteken a halál és az elhomályosult nap láttán a jeruzsálemi tömeg a Golgotát. Ha meg reggel tartjuk, az eltemetett Úr mellett virrasztunk, idézzük az eseményeket és értelmüket, hogy hajnalra felderengjen a Feltámadás első fénysugara.

A Triangulum a főszertartások kivételével egész nap kint állhat a helyén. Hadd emlékeztessen arra nap közben is, amit éjszaka lelki szemünkkel megláttunk, hadd hívjon arra, hogy nap közben is „virrasszunk és imádkozzunk”.

 

3. Akik elég idősek ahhoz, hogy 1970 előtt is részt vettek lamentációkon, emlékeznek, hogy a Benedictus után újból elénekelték az 50. zsoltárt (sok helyütt többszólamú feldolgozásban, a híres Allegri-Miserere is ide volt szánva!), utána következett a „Christus factus est” (Krisztus engedelmes volt), majd a zárókönyörgés melynek végén a pap és az énekesek becsapták könyvünket (a szimbolikus magyarázat szerint: a Krisztus halálakor támadt földrengés emlékéül, innét hívták Zörgő Zsolozsmának) és mindenki csendben távozott.

Ez a szertartásrend a tridenti reform következménye. A régi szertartáskönyvekben és a tridenti rendet át nem vett szerzetesrendek szokása szerint a zsolozsma befejezése kissé más, talán drámaibb és gazdagabb. Ezt a rendet újítottuk fel az esztergomi liturgia szerint a zsinat után:

A Benedictus éneklése közben a ministránsok leveszik az állványról a 15. gyertyát, majd annak végén azt elviszik, elrejtik a sekrestyében vagy az oltár mögött. Közben négy csoportra oszlanak a résztvevők: az énekes gyermekek a ministránsokkal együtt az oltárhoz mennek. 3-4 énekes a szentély bejáratához áll. Ismét mások (vagy a zsolozsmát vezető „korátorok”) ismét más helyen állnak, a nép pedig helyén letérdel. Eközben a templom valamennyi fényét kioltják. Most kezdődik a litánia, régi magyar nevén: Kyrie puerorum, „Az Gyermekek Kíriéje”. Három versből áll, s minden vers négy szakaszból, ilyenféleképpen:

Gyermekek: Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison.

Szólóénekesek: Jézus Krisztus, ki eljöttél, hogy érettünk szenvedj:

Nép: Uram, irgalmazz nékünk!

Mások szólista-csoport: Krisztus engedelmes volt értünk a halálig.

A 2-3. alkalommal csak az első szólista-csoport szövege változik: Ki a kereszten kitárt karokkal minden századokat magadhoz vontál... Ki prófétai szóval kinyilatkoztattad: „Haláloddá leszek, ó Halál!”...

(Egyes helyeken ehhez még egy „kommentáló” verset, tropust is fűztek, más helyeken a négy szakasz sorrendje volt más; a lényeg azonban mindenütt ugyanez volt.)

Az utolsó versnél a pap monoton hangon hozzáteszi: „... éspedig a kereszthalálig”.

S erre elnémul a templom, mindenki térden állva, teljes sötétségben imádkozik, elmélkedik néhány percet. A csendnek végét jelzi a pap könyvére ütve (nyilván ebből lett később a „zörgés”), s a gyermekek visszahozzák a gyertyát, a pap pedig olvassa (kivételesen tehát nem énekli!) a zárókönyörgést, melynek végén nincsen „konklúzió”: A mi Urunk Jézus Krisztus által.) A gyertyát helyére tűzik, s mindenki némán távozik. (Külföldön egyes helyeken ekkor hangzott el – a papság távozása után – a Mária-siralom.)

A Kyrie puerorum (Litánia) dallama igen ősi: talán még a zsidó hagyományokba nyúlik vissza, s sokféle könyörgő, esedező imádsághoz használták. (Ugyanebből származik a mise-Kyrie legrégibb dallama is.) Könnyű megtanulni, s az egész szertartás inkább csak gondos előkészítést, mint zenei tudást igényel. Persze lehet végezni a lamentációkat professzionista kórussal (van is budapesti templom, ahol ez így nemes hagyomány), de ha egy közösségnek 1-2 zenész csak egyetlen évben segítette a betanulást, a következő években egy ismétlő próbával könnyen föleleveníthető.

Szeressük, ápoljuk a Siralmak szertartását, helyesebben: a szent háromnap zsolozsmáját. Működjünk együtt papunkkal, de mivel neki a főszertartással kell törődnie, illő, hogy a lamentáció gondja elsősorban a világiakra háruljon.

 

 

4.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve – A lamentációk

 

A lamentációk.* A liturgia híve most minden szabad órát föl fog használni arra, hogy jól előkészüljön a nagyhét megülésére. Az egyesületekben már régen folyik a munka. A lelkipásztorok is bizonyára feldolgozták már a nagyböjt folyamán híveikkel a nagyhét tartalmát. E két utolsó nap most már égetően szükséges, hogy megtegyük az utolsó előkészületeket.

Mi a matutinum? A matutinum az Egyház imádságának, a breviárium-könyvben foglalt zsolozsmának (officium divinum) egy része, még pedig az Egyház éjjeli imádsága; a következő ünnepről szóló elmélkedés. Amit az Egyház egy-egy napon ünnepel és érez, mindazt beleviszi a matutinumba. Minthogy pedig a nagyhét három utolsó napja ránk, keresztényekre nézve az év legtöbb eseménnyel telt napja, megérthetjük, hogy a három matutinum igen gazdag tartalmú. Valóban az Egyház imádságkincsének legmegragadóbb és legszebb részei ezek. A három matutinum Jézus szenvedésének hármas tagozódású drámája. Az első rész a nagycsütörtöki matutinum, a kezdet, a bevezetés a nagy drámába. Ennek a matutinumnak alapgondolata ugyanis Krisztus belső szenvedése, a szenvedés okai. Kimagasló pontjai az Olajfák-hegyi jelenet, Júdás árulása és az Oltáriszentség megalapítása. A második rész a nagypénteki matutinum. Ez a csúcspont: maga a keresztdráma. A cselekmény a Golgotán játszódik le. Ez a matutinum a legmegragadóbb, de egyszersmind a legszomorúbb is. A harmadik részben már valamennyire feloldódik a feszültség: a nagyszombati matutinuma vihar után nyugalmat lehel, és lassanként fölemelkedik a föltámadás reményéig, de megint csak visszatér a panaszhoz, amidőn a nagy halott sebeit látja.

A helyszűke nem engedi meg, hogy most mélyebben hatoljunk a három matutinum szépségeibe, ezért csak a lamentációkra és a responsoriumokra terjeszkedünk ki. A lamentációk Jeremiás próféta siralmai, amelyekben a próféta legmélyebb fájdalmát önti ki Jeruzsálem városának elpusztítása és a nép fogságba hurcolása miatt. Ezek a panaszok a matutinumokban a bűnbánó emberiségnek, Isten hűtlen jegyesének a bűnbánó panaszai, amiért most a vőlegény szenved és meghal. Az egyház a lamentációkban mindnyájunk elé tükröt akar tartani, hogy megismerjük belőle a bűn rettenetes nyomorúságát. Azért végződik minden ének ezzel a megrázó fölszólítással: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!” A lamentációkat igen szomorú dallammal éneklik, melynek eredete az idők homályában, talán a zsidó ókorban vész el. Végigzúgnak lelkünkön a komoly, vontatott, mindig egyformán ismétlődő, de azért sohasem fárasztó hangok, amelyek már sok ezer lelket ráztak meg, és méltán keltették föl a legnagyobb művészek csodálatát.

 

„Miként ül magára hagyottan a város, mely tele volt néppel,

Özvegyhez lett hasonlóvá a nemzetek úrnője,

A tartományok fejedelemnője robot alá került …

Ó ti mindnyájan, kik jártok-keltek az úton,

Nézzetek ide és lássátok:

Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam …

Mivel vesselek össze, mihez hasonlítsalak, Jeruzsálem leánya?

Mivel mondjalak egyenlőnek, hogy megvigasztaljalak, Sionnak szűz leánya?

Mert nagy, mint a tenger a te romlásod,

Ki gyógyíthatna meg téged?”

 

A lamentációkon kívül gyakran éneklik még a responsoriumokat is. Mik ezek? Az Egyház nem szokott egy olvasmány után mindjárt áttérni a következőre, hanem szívesen közbeszúr egy éneket, amely egyszersmind a visszhang is az olvasmányra. Így van ez a misében is. A szentlecke után egy közbeeső ének következik: a graduale. Ilyen responsoriumok, váltakozó énekek vannak a matutinum tenebrarumban is, és éppen ezek a matutinumok legszebb részei. Itt azután majd panaszokat hallunk a szenvedő Üdvözítő ajkáról, majd meg az Egyház gyászénekeit, mégpedig rendkívül nagy változatosságban, hol egyszerűen, hol lírikusan, hol meg a legdrámaibb feszültségben.

Néhány példa fogalmat nyújt nekünk ezekről az énekekről. Nagycsütörtökön így énekel az Egyház Júdásról:

 

„Júdás, ez a hitvány, haszonleső lélek, csókkal árulta el az Urat.

Az Úr, az ártatlan bárány nem tagadta meg Júdástól a csókot.

Néhány ezüstpénzért kiszolgáltatta Krisztust a zsidóknak.

Jobb lett volna neki, ha nem született volna”.

 

Nagypénteken az Egyház Krisztus halálát énekli meg:

 

„Sötétség támadt, amikor Jézus keresztre feszítették a zsidók,

És a kilencedik óra körül Jézus nagy hangon fölkiáltott:

Én Istenem, miért hagytál el engem?

És lehajtván fejét, kiadá lelkét”.

 

A nagyszombati matutinum az Egyház panasza vőlegényének sírjánál:

 

„Jeruzsálem, kelj fel, és vesd le az öröm ruháját,

Öltözzél hamuba és vezeklőruhába,

Mert tebenned öletett meg Izrael megváltója.

Patakként folyjanak könnyeid éjjel és nappal, és ne pihenjen meg szemed.”

 

A matutinum kezdetekor az oltár elé egy kis gyertyatartóállványt helyeznek 15 gyertyával, amelyek közül 14 sárga, egy pedig fehér. Minden zsoltár eléneklése után (9 van a matutinumban, 5 a laudesben) eloltanak ezek közül egyet; a fehér égve marad ugyan, de a végén az oltár mögé viszik és a zörgéssel adott jelre újra fölteszik az állvány tetejére. A gyertyatartó használata kezdetben kizárólag gyakorlati célt szolgált, mert a középkorban a matutinumot éjjel imádkozták (innen a neve is: matutinum tenebrarum — sötétség matutinuma), és a gyertyák eloltásából tudták meg a hívek, hogy egy zsoltár ismét befejeződött. Később ennek a szokásnak jelképes értelmet adtak: a sárga gyertyák a tanítványokat jelzik, akik egymásután menekültek el, a fehér gyertya pedig Jézust, akinek a fénye ugyan a halálban rövid időre elhomályosult, feltámadásában azonban újra fényesen fölragyogott. A zaj a végén szerintük a feltámadáskor történt földrengést akarja jelezni.

Különösen megragadó a szertartás vége. Miután minden gyertyát eloltottak, még az oltár gyertyáit is, és így teljes sötétség uralkodik a templomban, mindnyájan letérdelnek. Eléneklik a rövid verset: „Krisztus engedelmes lett értünk a halálig” (nagypénteken kibővítik a verset: „és pedig a halálig a keresztfán”, nagyszombaton pedig még tovább is mennek: „ezért az Isten is igen felmagasztalta őt és oly nevet adott neki, mely minden más név fölött van”). Ezután most a Miserere bűnbánati zsoltárt éneklik vagy mondják. Ekkor keltsük fel magunkban a Megfeszített színe előtt a bűneink fölötti mélységes bánatot. Ezután fölkelnek a jelenlévők és mély csendben szétoszlanak.

Aki a nagyhetet egész szépségében át akarja élni, annak a matutinum tenebrarummal is meg kell ismerkednie.

*

 

A nagycsütörtöki lamentáció. Ma este van az első matutinum tenebrarum. A nagycsütörtöki matutinum, a trilógia első része, a nagy dráma kezdete. Alapgondolata: Krisztus belső, lelki szenvedése, szenvedésének okai és hatása. a) A zsidók ma már elhatározták Jézus halálát. b) Júdás elárulja mesterét; éppen őróla esik ma sok szó. c) Krisztus halálfélelme az Olajfák-hegyén; Jézusnak lélekben és akaratban már teljesen befejezett szenvedése. d) Az oltáriszentség megalapítása és Krisztus szenvedésének megjelenítése.

A cselekmény az első nagycsütörtök estéjén játszódik le. De nem szabad úgy felfogni a dolgot, mintha a cselekmény időbeli egymásutánban játszódnék le, miként egy valódi színjátékban; nem, mert a gondolatok ide-oda szökellnek és ismét újra visszatérnek. Az Üdvözítő szenvedéséből vett képek, még a következő napokról is időrendi egymásután nélkül bukkannak föl, a matutinum tehát egy imádságdarabokból összeállított mozaik, amelybe egységet visz általában Jézus szenvedése, különösebben pedig a nagycsütörtöki szenvedés.

A zsoltárok. Az ünnepi matutinumoknál általában és a két következő nap matutinum tenebrarumában a zsoltárokat külön válogatták össze, vagyis a 150 zsoltár kincstárából olyanokat kerestek ki, amelyek megfelelnek az illető ünnep gondolatainak, hangulatának. A mai matutinumra azonban ez nem áll, mert a zsoltárok egyfolytában következnek egymásután a 68—76-ig (A régi hétköznapi szerdai matutinum a 67. zsoltárral végződött, ezért folytatták most ezt a 68-al.), bár nem mind tartalmaznak a szenvedésre vonatkozó gondolatokat. Ebben bizonyos fogyatékosságokat mutat a mai matutinum, de lehet, hogy ez tudatosan történt, mert a mai csak bevezetés a trilógiához. Ezért a mai matutinum kevésbé hangulatos, és akinek még nincs gyakorlata a zsoltárimádkozásban, nehezen tudja majd kapcsolatba hozni ezeket az ünnep gondolataival.

Jeremiás siralmáról, a lamentációkról már szóltunk. Ezekben Jeruzsálemnek, a hűtlen menyasszonynak képében a bűnös emberiséget és emberi lelket halljuk panaszkodni amiatt, hogy mennyire megbecstelenítette őt a bűn és hogy milyen büntetést kapott érte. Így értjük csak meg a három matutinum első nocturnusát. Az imádságos részben (zsoltárok és responsoriumok) az Úr szenvedését halljuk, az olvasmányokban pedig az emberiség a mellére üt és azt mondja: ennyit szenved ő értem!

A responsoriumok a maguk egyszerűségében utolérhetetlenül szépek és költőiek. Ezek visznek drámaiságot a matutinumba, és tartják meg benne a cselekmény egységét. Az első matutinumban egyenesen bizonyos rendezettséget, fokozatos haladást mutatnak. Az első nocturnusban Krisztus halálfélelméről beszélnek az Olajfák-hegyén, a másodikban Júdásról, a harmadikban az alvó tanítványokról és a zsidók gyilkos szándékáról. Mindhárom matutinumban az utolsó responsorium helyzetképet fest a cselekmény akkori állásáról.

Mind a három matutinumban az első nocturnusban Jeremiás, a másodikban Sz. Ágoston, a harmadikban pedig Sz. Pál viszi a szót. Van ebben valami szándékosság? Jeremiás a szenvedő megváltó előképe, Sz. Ágoston és Sz. Pál tapasztalták meg legerősebben magukon a megtérési kegyelemnek és Jézus szenvedésének hatását.

 

Ha az egész cselekményt áttekintjük, meglehetősen egységesnek találjuk:

A nagycsütörtök estéje.

1. A legnagyobb szerepet játssza Krisztus halálfélelme az Olajfák-hegyén: a legtöbb zsoltárt, így a 68., 69., 70. és 76-at is erre vonatkoztathatjuk.

2. Az utolsó vacsorát a 8. olvasmány adja elő, s ide kapcsolhatjuk a 71. zsoltárt is.

3. Az este egyes jelenetei

a) Júdás: a 4., 5., 6. és 8. resp.

b) az alvó tanítványok: a 8. resp.

c) az ellenség: a 9. resp.

4. Végül Jézus szenvedése általában: a 72., 73., 74., 75. zsoltár és a 6. olv.

Klasszikus helyek mindenekelőtt a responsoriumok, szép a 68. zsoltár és a 8. olvasmány; fölöslegesen szépek a siralmak.

*

 

A nagypénteki lamentáció. A trilógia második része és egyszersmind az egésznek csúcspontja a nagypénteki matutinum, amelynek ezt a címet is adhatnók: Krisztus kereszthalála. Bár itt sem halad a cselekmény történeti sorrendben előre, mégis középpontjául azt a jelenetet tekinthetjük, amikor Jézus a kereszten függ, és ha más jelenetek is jönnek, úgy foghatjuk fel azokat, mint a kereszten függő Üdvözítő lelki szemei előtt elvonuló képeket és emlékeket. A matutinum hangulata ezért igen szomorú. A fájdalmas és bánatos zsoltárokat válogatták össze e napra, s amennyire még lehetséges, a gyász fokozását látjuk a siralmakban is. Mélységesen szomorúak, de éppoly szépek is a responsoriumok; de ezek sincsenek történeti egymásutánba rendezve. Legjobban tesszük, ha magunk elé képzeljük a kereszten függő Üdvözítőt, és hallgatjuk érzelmeinek, fájdalmának kitöréseit. Hol a kimondhatatlan elhagyatottság, hol a fájdalmas panasz szavát halljuk ajkáról, amidőn az elmúlt nap és az előző este egyes jeleneteire gondol.

Vázoljuk röviden a matutinum menetét, s emeljük ki a legszebb helyeket! Az első nocturnus mindjárt a zsidóknak és a pogányoknak Isten- és Krisztus-elleni lázadásával kezdi (2. zs.). Ezután a türelmes Istenfiát látjuk a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A szenvedő Messiás zsoltárát énekeljük: „Elosztják maguk között ruháimat, és öltönyömre sorsot vetnek.” Ez a zsoltár a matutinum csúcspontjaihoz tartozik. Erre egy nyugodt menetű, bizalmat kifejező zsoltár következik, mely az Úr lelkiállapotát fejezi ki haláltusájában: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék?” Az olvasmányokban a menyasszonyt látjuk megalázottságában: „Kihez hasonlítsalak, vagy kivel mondjalak egyenlőnek Jeruzsálem leánya? … Mert nagy, mint a tenger a te szomorúságod.” Ezután a liturgia újra egy golgothai képet állít szemünk elé:

„A templom kárpitja kettéhasadt,

Az egész föld megremegett, s a lator a kereszten hangosan így kiáltott fel:

„Uram, emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz!”

A sziklák meghasadtak, a sírok megnyílottak,

És sok szentnek testei, kik meghaltak, föltámadtak.”

A harmadik olvasmányban maga Krisztus, a fájdalmak férfia lép föl: „Én vagyok az a férfiú, ki láttam nyomorúságomat haragjának vesszeje által. Engem vezetett és vitt sötétségbe, nem pedig világosságba.”

A második nocturnusban az ostorozás zsoltárát (37) imádkozzuk: „Nem hágy testemben haragod épséget, Nem enged csontjaimnak én bűnöm békességet.” Megrázóan hangzik Krisztus esti imádsága is a kereszten (39. zsoltár). Az olvasmányokban újra Sz. Ágostont halljuk, amint a 63. zsoltárt Krisztus szenvedésére alkalmazza. Az ötödik responsorium, tehát éppen a matutinum közepe, az Úr halálát festi.

A harmadik nocturnusban is van még egy csúcspont, és pedig a 87. zsoltárban: „Mert fájdalommal lelkem színig teljes, és a pokol közelget életemhez.” Az olvasmányok egy egészen új gondolatot tartalmaznak: Krisztus a mi örök főpapunk, aki a kereszt oltárán bemutatta egyetlen és tökéletes áldozatát; ő pap és áldozat egyszerre. Az utolsó responsorium ismét a végső képet, a Pietát állítja elénk:

„Elhomályosultak szemeim a sírástól,

Mert távol van tőlem az, aki megvigasztal engem;

Lássátok minden nemzetek,

Van-e még oly fájdalom, mint az én fájdalmam.”

*

 

A nagyszombati lamentáció. Ez a nagy trilogiának harmadik része. A helyzet: Krisztus a sírban fekszik, mellette ül az Egyház és siratja a halottat. A halott a kemény küzdelem után most már békésen nyugszik. Látszanak rajta súlyos szenvedésének nyomai. Míg tegnap a responsoriumok jórészt Krisztus ajkáról hangzottak el, ma elsősorban az Egyház panaszkodik. A siralmakból már remény sugárzik elő, és ma már minden nyugodtabb, tisztultabb. A matutinum azonban a vége felé visszatér a szomorú alaphanghoz, s ez nem is csoda, hiszen a matutinum az Egyháznak vőlegénye elvesztése fölötti gyászát akarja kifejezni. Még láthatók a holttesten a halálos sebek, ezek még állandóan büntetésért kiáltanak a hűtlen Izrael számára, s még dühöngenek Jézus ellenségei, akik még az emlékét is hazugsággal és rágalmakkal akarják kiirtani. Még mélységes gyász tölti el a tanítványokat és Máriát, s az Egyháznak szomorúan kell bevallania, hogy sok gyermeke hidegen és érzéketlenül megy haza a Golgotháról. Ha mindezt végiggondolja az Egyház, úgy tetszik, mintha a nagy halott sebei újra vérezni kezdenének.

Ebben a matutinumban az előzőekkel szemben bizonyos előhaladást érezhetünk a cselekményben. Ez főképpen az antifónákban és a zsoltárokban tapasztalható, míg a responsoriumok nem haladnak együtt a cselekménnyel. Megpróbálok hat felvonást megkülönböztetni ebben a drámában. Míg az Egyház a sírnál ül, hat kép vonul el lelki szeme előtt:

1. kép: a síri nyugalom. (I. nocturnus.) „Békében alszom és nyugszom”. A „szenthegyen fog megnyugodni”. „Testem békességben nyugszik”. (A zsoltárok.)

2. kép: Jézus lelke bevonul az alvilágba (II. nocturnus): „Emelkedjetek fel örök kapuk, hogy bevonuljon a dicsőség királya”. (23. zsoltár.)

3. kép: a föltámadás reménye. „Hiszem, hogy meglátom az Urat az élők földjén”. „Uram, visszahoztad lelkemet az alvilágból”. (26. és 29. zsolt.)

4. kép: a sír lepecsételése. A II. nocturnus olvasmányai.

5. kép: (visszaesés az alaphangulatba) mély szomorúság és gyász: „Olyanná lettem, mint akiknek segítsége nincsen …, mint a megöltek, akik a sírban alszanak”, (87. zsolt.) v. hozzá az 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7. responsoriumokat. Az utolsó responsorium adja nekünk a nagyszombat záróképét: Jézus a sírban nyugszik, s katonák őrzik a sírt.

Figyeljük még meg, hogy ennél a matutinumnál nagy szerepet visznek az antifónák, és hogy e zsoltárokra nem a teljes tartalmuk, hanem csak egyes verseik miatt esett a választás. (Pl. a 4., 14., 23. zsolt.)

A cselekmény feltartóztathatatlanul halad előre, egészen a föltámadási örömének küszöbéig, és most, amidőn az ember az örvendező alleluját várhatná, visszatér a halottsiratáshoz, mintha csak azt akarná mondani: várjatok még, forduljatok meg, a vőlegény még a sírban nyugszik!

Egészen különös varázsa van ennek a matutinumnak, amit csak szeretetteljes beleéléssel tudunk megérezni, s lehet, hogy ennek titka a szomorúság, remény és visszatartott öröm emez együttese.

 

 

5. NAGYPÉNTEK

5.1. Szunyogh Xavér Ferenc:  Misszále

Vö. Ord/3.3.

 

1. Tárgya. Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön eltöltött 33 éves áldozatos életének befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való kiengesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szakadéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.

2. Neve és jellege. A liturgiában a Nagypénteket Feria VI, in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az ő pászka-ünnepjükhöz szükséges volt. Másik neve: missa praesanctificatorum az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, az Üdvözítő maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar „csonka-mise” név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekjei fölé szétterjeszti, mert Krisztus halálának emlékezetére az Egyház a pénteki napokon a húsételek élvezetét megtiltja, Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, éppúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

3. Története. A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik. A IV. században az egész csütörtöki éjtszakát az Olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával; 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentiszteletet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végezték és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században) átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást, és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, mely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádása a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

4. A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi, kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke, és megvannak főként az „orationes fidelium”, a hívőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a felajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

5. A kereszt leleplezése. A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek leleplezése és az előtte való hódolat áll, az Adoratio Crucis. Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ún. Improperia-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua, (Szerzője: Venantius Fortunatus, Poitiers-i püspök, meghalt 600 körül.) Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diákonus ismét az oltáron lévő helyére állítja és a következő nap „Nona”-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteljük.

Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek, pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár, és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet „Cultus latriae relativus”-nak nevezik, ami kb. „átvitt értelemben való imádás”-t jelent. Krisztus tagjaival való érintkezés miatt, – mondja Aquinói Szent Tamás – és mert a kereszt az ő vérével volt itatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk. A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt.

Az Improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítőnek szájába adja. Az első három vers az ún. trisagion-ba van beillesztve; ez egy kibővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában istenségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltozást helyettesíti.

6. A szentáldozási szertartás. Az adoratio crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és a papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep és pedig a szentmise áldozási rítusából való imákkal. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképpen az ősegyház áldoztatási szertartásának maradványa ez. Így áldoztak keresztény őseink, ha a szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

7. Egyéb szokások. Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ún. szent-síron imádásra ki van téve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát oly szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval: a jövendölő próféta, a szenvedést elmondó evangélista és a királyhoz imádkozó Egyház szavával. A második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.

 

 

5.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve

Vö. Ord/3.3.

 

Nagypéntek: duplex I. classis – Stáció a jeruzsálemi Szent Kereszt-templomban

Latin neve Parasceve, amely a görög paraskeué-ből származik, és előkészületet jelent. Így nevezi az újszövetségi Szentírás Krisztus halálának napját, mert ez a nap a zsidóknál a húsvétra való előkészület napja volt. A kereszténységnek ez a nagy gyásznapja, s a római liturgiában az egyetlen nap, amelyen nincs szentmise, mert e napon maga az örök Főpap mutatta be véres áldozatát a kereszt oltárán.

A nap két vezéréneke lélekben a Kálváriára vezet minket:

„Feje fölé föliratot tettek, mely a halálos ítélet okát adta:

A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya.” (A Benedictus antifónája.)

„Amikor az ecetet megízlelte, így szólt: Beteljesedett — és lehajtván fejét, kiadá lelkét.” (A Magnificat antifónája.)

 

A reggeli istentisztelet.[1] A nagypénteki stációtemplom a „jeruzsálemi szentkereszthez” nevű régi bazilika, mely ma a Kálváriát képviseli. Itt őrzik a szentkereszt maradványit is. Belépünk a templomba. Az Isten-háza üres, meg van fosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi, az oltáron egy kereszt fekete lepellel borítva. Mindez lelkünk néma fájdalmát akarja kifejezni. Megkezdődik az istentisztelet. A pap bevonulásakor nincs introitus, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. (Az Egyház ma beszél leghangosabban a szimbólumok nyelvén.) A papok fekete ruhában jelennek meg és leborulnak az oltár lépcsőire. Ez a földön való tehetetlen fekvés fejezi ki az emberiségnek megváltáselőtti vigasztalan állapotát. A most következő szertartás igen régi és három részre oszlik. Ha közelebbről megnézzük, misére hasonlít, mert miként a rendes misében három részt különböztethetünk meg: az előmisét, az áldozati cselekményt és az áldozati lakomát, úgy itt is, csakhogy a konszekrációt itt a keresztleleplezés és keresztadoráció helyettesíti. A szertartás első része előmise, mégpedig tiszteletreméltó maradványa egy régi liturgikus missa catechumenorumnak, második része a kereszt tisztelete, amely a mai szertartás csúcspontja, a harmadik pedig az áldozás, melyet népiesen csonkamisének neveznek, a liturgia pedig missa praesanctificatorum-nak, azaz az előre megszentelt áldozati anyagok miséjének.

a) Az előmise. A reggeli istentisztelet egy igen régi előmisével kezdődik, olyannal, amilyen az első négy évszázadban az előmise volt. Ekkor még nem szerepelt az introitus, és a papok az oltárhoz érve, leborultak. Három olvasmány volt, és ezek között közbeeső énekként egész zsoltárokat énekeltek. Ezután jött a prédikáció, majd az előmise imádságos része: a keresztények egyetemes szükségleteiért való könyörgés. A nagypénteki liturgia első része megőrizte számunkra ezt a régi emléket, s nekünk nagy tisztelettel kell együtt imádkoznunk ezeket az imádságokat, mert egészen így mondták a katakombákban is. Az első olvasmány (Ozeás prófétából) mélyen szomorú, bánatos hangulatba hoz minket. Mindazáltal már a húsvét hírét is halljuk: „Megelevenít két nap múlva, harmadnapon feltámaszt”. Ezután egy, Habakuk prófétából való közének következik: „Uram, hallottam, amit hirdettél, és féltem: megtekintettem művedet és megrettentem. Két élőlény között jelensz meg …” A próféta megrettenve látja a keresztrefeszítés borzalmas színjátékát, „az Urat” a két lator között. A második olvasmány a húsvéti bárány megindító előképét mutatja be. Ma beteljesedett, hogy az igazi húsvéti bárány, Krisztus föláldoztatik! A most következő zsoltár Júdás árulását és Jézus szenvedését festi. Most, az előkép után hallgassuk meg a valóságot, a beteljesedést: következik Krisztus szenvedésének története, a passio. Ma Sz. János apostol, Krisztus kedvelt tanítványa mondja el nekünk Jézus szenvedését, aki Jézus Anyjával együtt a kereszt alatt állott s így szemtanúja volt a nagy eseményeknek. Míg a többi evangelista a szenvedéstörténetet inkább csak az emberi oldalról ecseteli, Sz. János úgy mutatja be a szenvedő Üdvözítőt, mint Istent, mint Királyt. Az ő előadásában valami egészen különös nagyvonalúságot tapasztalunk, ő a Királyt festi a kereszt trónján! A szenvedéstörténetet újra papok éneklik megfelelő szereposztással. Ti pedig, kedves keresztény hívők, olvassátok egyidejűleg magyar nyelven, mélységes tisztelettel.

Hárman szóltak eddig hozzánk: a próféta, a mózesi törvény és az evangelista. Most jönnek a régi könyörgések minden rendű és rangú emberért. Éppen a mai napra illenek jól az imádság szavai, hogy Jézus az Isten-ország Királya „fölemeltetett”, és most „mindeneket magához vonz”. Jézus, a második Ádám, halálának álmát alussza, és oldalából jön elő a második Éva, az Egyház. A könyörgésekben imádkozzunk az Egyházért, Krisztus jegyeséért, és minden rendű és rangú emberért, a másvallásúakért és a tévelygőkért is, a diakónus felszólítására pedig: Flectamus genua (hajtsunk térdet) mindannyiszor letérdel a hívősereg is, míg a szubdiákonus szavára: Levate (keljetek fel), újra fölállnak. Csak a „hűtlen” zsidókért mondott imádságban marad el a térdhajtás, mert ők a mai napon gúnyból hajtottak térdet Jézus előtt. A pap imádkozik az Anyaszentegyházért, a pápáért, mint az Egyház főpásztoráért, a különböző rangú papokért, hívőkért, a katechumenokért (hitújoncok, keresztelendők), az egész világ lelki és testi szükségleteiért, az eretnekekért, zsidókért és végül a pogányokért. Ezzel befejeződik a reggeli istentisztelet első része.

b) Hódolat a kereszt előtt. A mai nap szertartásának tetőpontja a kereszt, mint a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás is igen régi, és Jeruzsálemben kezdődött, ahol az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. A pap leveti a miseruhát, az oltár leckeoldalára áll, és megkezdi a kereszt ünnepélyes leleplezését. Azért borították be feketevasárnap lepellel a keresztet, hogy most az Egyház ünnepélyesen leleplezhesse, és hogy ily módon megrázóan fejezhesse ki: íme elérkeztünk Krisztus keresztrefeszítésének liturgikus pillanatához! A pap kezébe fogja, a diakonus pedig három részletben leleplezi a feszületet. A pap háromszor egyre magasabb hangon énekli: „Íme a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött”, mire a kar és a nép leborul és énekli: „Jöjjetek, imádjuk”. A pap most a leleplezett keresztet az oltár elé teszi egy vánkosra, a papság leteszi cipőjét s előbb a pap, majd a hívők is a kereszthez közeledve háromszor letérdelnek, majd megcsókolják a megfeszített sebét és így hódolnak a megváltó és megváltásuk jelképe előtt. Most értünk el a nagy nap csúcspontjára! Keresztény lélek, imádd a te véres Jegyesedet, és csókodba leheld bele iránta való egész odaadásodat! A kereszt-adoráció alatt a kar megindító éneket énekel, az úgynevezett impropériákat, amelyek Jézus panaszai, szemrehányásai hűtlen népéhez: szelíden és mégis hatalmas erővel panaszos hangon emlékezteti őket az Ószövetségben nekik juttatott sok jótéteményére, s szemükre veti hálátlanságukat. Ezek a panaszok nekünk szólnak, és Krisztus halálának színe előtt komoly megtérésre intenek. Újra és újra halljuk: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem, vagy mivel szomorítottalak meg? Felelj nekem!” Kevés olyan szívbemarkoló jelenet van a liturgiában, mint ez! Ezután azonban egy másik éneket is énekelnek, mely az előbbinél sokkal régibb keletű, s amely Krisztust, mint Istent dicsőíti. Ezt az éneket két nyelven is adják elő, görögül és latinul: „Agios o Theos”, „Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan! Irgalmazz nekünk!” Fönséges megvallása ez Krisztus istenségének a megváltás jele előtt. Sőt befejezésül még egy öröméneket is hallunk a keresztről és a feltámadásról: „Keresztedet imádjuk, Uram, és dicsérjük s dicsőítjük szent föltámadásodat; mert íme, fa által jött az öröm az egész világra”.

c) Az előreszenteltek miséje. A nagypéntek reggeli liturgia harmadik része áldozási szertartás. E napon a legrégibb idők óta nem volt szentmiseáldozat, de az első keresztények nem akartak lemondani a szentáldozásról, s ezért az előző napi szentmisében több kenyeret változtattak át, s eltették mára. Az ilyen előzetes áldozatbemutatás nélküli szentáldozást, ami egyébként a görög szertartásban a nagyböjt idején többször is előfordul, missa praesanctificatorum-nak, az előremegszenteltek miséjének nevezik. Mint már említettük, régen az összes hívők áldoztak, ma azonban csak a szertartást végző pap.

Ünnepélyes körmenetben hozzák most el a kelyhet a konszekrált ostyákkal abból a kápolnából, ahová tegnap a főoltárról elvitték, s közben a kar és a nép a már ismeretes Vexilla Regis („Királyi zászlók lobognak …”) kezdetű éneket énekli. Ez világosan kifejezi, hogy most az Úrnak áldozati testét hozzák, melyet a keresztfán érettünk adott. Az oltárhoz érve a pap a szentostyát a corporalé-ra (oltárabrosz) helyezi, a diakonus bort, a szubdiakonus vizet önt a kehelybe, amit azonban ma nem változtat át a pap, hanem csak öblítésre használ. Ezután az ostya és az oltár füstölése következik, miként az ünnepélyes misében. A pap megmossa kezeit, de ezalatt most nem szól semmit, csak utóbb elmondja az önfelajánlási imádságot (In spiritu humilitatis) és az Orate fratres-t (imádkozzatok, testvérek). Ez tehát a rendes fölajánlási szertartás egy része. Most aztán a pap egészen átugorja a szentmise átváltoztatási részét (a kánont) és mindjárt a Miatyánkba kezd, amelyhez hangosan énekelve hozzáadja a megváltásért esdő Libera kezdetű imádságot is. Most jobbjával fölemeli a szentostyát, hogy megmutassa a hívőknek, majd rögtön három részre töri — mint rendesen — és a legkisebb részt beleteszi a kehelybe. Ezután a három áldozási előkészítő imádság közül elmondja az utolsót, amelyben csak az Úr testéről (és nem egyszersmind a véréről is) van szó, és a háromszoros Domine non sum dignus után magához veszi az Úr testét. Majd magához veszi a kehelyben lévő bort is, és kitörli a kelyhet. Ezzel véget ér a szentáldozási szertartás.

Nálunk és a szomszédos országokban nagycsütörtökön még egy harmadik nagy ostyát is konszekrálnak, s ezt most egy fátyollal letakart szentségmutatóba teszik s körmenetben az úgynevezett szentsírhoz viszik. Ennek a szertartásnak sírbatétel a neve. Minthogy ez nem a római liturgia szertartása, azért egyes helyeken különbözőképen végzik. Az Oltáriszentség most kint marad imádságra (éjjelre természetesen elteszik) egészen a föltámadási szertartásig. Magyarországon a szentsírban (rendesen egy virággal borított oltár alja szolgál erre a célra) a meghalt Krisztus szobrát helyezik el, míg az oltár fölé gyertyák közé az Oltáriszentséget teszik ki a monstranciában.

Tekintsük most végig még egyszer röviden a nagypénteki liturgiát. A matutinumban Krisztust emberi megalázottságában néztük, „mint férget, mint gúnynak tárgyát”, a szertartásokban pedig úgy jelenik meg, mint Megváltó, sőt mint a kereszt trónján uralkodó Király, éspedig a szertartás mindhárom részében. Az első részben Sz. János passiójában és a könyörgésekben, a második részben a keresztleleplezésben és a kereszthódolatban, a harmadikban pedig az áldozásban, mint a megölt és mégis megdicsőült Isten-Báránya. E három részben fokozást vehetünk észre: Krisztus halála az első részben a szó leple alatt jelenik meg (a próféta, a törvény és az evangélium által), a második részben cselekményben és jelképben, a harmadikban pedig szentség formájában.

 

 

5.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A „csonka mise”

Vö. Ord/3.5. és Ord/3.8.

 

Ezen a napon nincs szentmise, az Egyház liturgiája ma sajátos módon, szokatlanul erőteljes jelekkel, drámai eszközökkel hozza a jelenbe a világ történelmének legkiváltságosabb óráját, melyben Jézus Krisztus keresztáldozata végbement. Isten legnagyobb történelmi tettét ünnepeljük, amely számunkra a hitben fogható: az idő és a tér megváltását, a teljes emberi élet és minden teremtett dolog egzisztenciájának megváltását. Az egész szertartás egyetlen hatalmas elmélkedés, az Egyház egyetemes jelentőségű és igen súlyos elmélkedése a kinyilatkoztatás csúcspontjáról Húsvét és Pünkösd sugárözönében, mely a jelek segítségével, azokon keresztül a jeleken túli isteni lényeget ragadja meg.

Mindazonáltal a nagypénteki főszertartás sokban hasonlít a szentmisére, innen ered a népies „csonka mise” elnevezés. A hasonlóság abban áll, hogy ebben is szerepelnek olvasmányok, van evangélium (a János-passió), hívek könyörgése és szentáldozás is. A nagypénteki liturgiából sem maradhat ki az Írások olvasása. Szent Pál írja a korintusiaknak: „Mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapra feltámadt, az Írások szerint.” (1Kor 15,3-4) Az Ószövetségről van szó, amely Krisztusra mutat s benne teljesedik be, és amely az evangéliumok egyik tartóoszlopa. A passió pedig elmaradhatatlan része annak a szent és merész kísérletnek, amellyel a nagypénteki liturgia próbálja megérinteni a teret és az időt, amelyben az Élet Szerzője meghalt értünk.

A szertartás központi helyén az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel és előtte hódolunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15) A Szent Keresztre való feltekintésnek ma mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.

A kereszt előtti hódolat ezért nem bálványimádás, hiszen itt Jézus azonos a kereszttel. Origenész ki meri mondani, hogy amennyire Jézus kinyilatkoztatja Istent, annyira el is fedi, mert amit kortársai láthattak, amit tapinthattak, amit hallhattak, az mind emberi. Olyan közel jött Isten, hogy felismerhetetlen, mint Isten, csak a hit tudja jelenlétét megragadni: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Persze ez másfajta látást feltételez, mint amivel általában kortársai néztek Jézusra. Eucharisztikus jellegű látást, olyat, mint amellyel az Oltáriszentségre tekintünk: testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, de lelki szemünkkel, a hit látásával magát az örök Igét szemléljük. Ha valaki csupán a szinoptikus evangéliumokat olvassa, hajlamos irigyelni Jézus kortársait, ha azonban elsajátítja ezt a jánosi látást, nem irigykedik többé. Felismeri, hogy a megtestesülés titka folytatódik az Egyház által őrzött szent jelekben: a szentségekben és a liturgikus szimbólumokban, amelyek megmentenek a tisztán „szellemi” Jézus eretnek képzetétől. Hiszen ugyanaz a Szentlélek a liturgia Lelke, mint akinek erejéből Jézus Krisztus fogantatott s a halálból feltámadott. Nagypéntek liturgiája annak számára lehet gyümölcsöző, aki a Lélek szerint képes nézni a szent jeleket, mert itt a „test nem használ semmit” (Jn 6,63).

A szinoptikus evangéliumokban, jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai, a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Amikor Nagypénteken hittel föltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.

Ma nincs epiklézis, Lélek-lehívás, és elmaradnak Jézus Krisztus átváltoztató szavai, e nélkül pedig nincs szentmise. Az Egyház ezen a napon lemond a konszekrációról, de nem mond le az áldozásról: mintha már elővételezné az eljövendő világot, ahol nyilvánvalóan megszűnik az átváltoztatás, viszont az áldozás lényege: a kommúnió megmarad. Itt most még a szent színek alatt megy végbe az egyesülés, mégis, ez már az eszkaton, a végső idők beköszöntét jelzi (a mise posztkommuniója éppen ezért rendszerint az eljövendő örök életre utal). A nagypénteki áldozásban már a feltámadott Úrral találkozunk, ő lép be életünkbe, hogy azt saját megdicsőült életévé alakítsa.

Amikor Nagypéntek végtelenül gazdag szimbólumairól és gesztusairól elmélkedünk, nehogy azt gondoljuk, hogy saját meglátásaink azonosak magával a misztériummal. Mindezek csak megközelítések, melyek után kimeríthetetlen mélységű csend burkol be mindent. Mégis szabad, sőt kell is merésznek lennünk ezekkel a megközelítésekkel. Ha a liturgia mozgását és erős jeleit követjük, mentek maradunk attól a vallási szubjektivizmustól, amely lerontja a misztériumot és kiüresíti a keresztény hitet.

 

 

5.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az Igeliturgia

Vö. Ord/3.6 és Ord/3.8

 

Az üres tabernákulum előtt kezdődik a szertartás, tehát nincs jelen az Eucharisztia. Nyitva áll az üres tabernákulum, akárcsak a keleti egyházakban a királykapu, mert a katona lándzsája megnyitotta Jézus oldalát, és abból vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34). Máté, Márk és Lukács Jézus halálának pillanatát összekapcsolja a templom kárpitjának kettéhasadásával. Nincs tehát többé a templomot a szentélytől elválasztó függöny. János azért nem említi ezt a külső mozzanatot, mert ő az új templomról, Jézus testéről mondja el ugyanezt igen ünnepélyesen, amikor oldalának megnyitásáról beszél.

Van egy kora-keresztény apokrif hagyomány a Szűzanyával kapcsolatban, amely sajátos módon világítja meg ezt a mozzanatot. Eszerint Máriát édesanyja, Szent Anna beadta a templomban szolgáló szüzek közé, akik a templom kárpitját szőtték. Ez az a kárpit, amely Jézus halálakor meghasadt, s a hagyomány ezt allegóriaként Jézus oldalára alkalmazza, hiszen az ő teste az új templom, ahogy maga mondotta (vö. Jn 2,21). A zsidó-kereszténység igen korai megnyilatkozása Mária istenanyaságáról ez az elképzelés.

Az egyik vád Jézussal kapcsolatban az volt, hogy a templom ellen beszélt. Az igazság az, hogy az Úr Jézus soha nem beszélt a templom ellen, ugyanakkor puszta létével kikezdte az ókori templomfogalmat. Gyakorlatával igazolta a templom létjogosultságát, hiszen feljárt oda imádkozni, és megtisztította az árusoktól, ám létével lerombolta, mert az istenség teljessége lakott benne, s személyében maga Isten volt jelen a földön. Amikor tehát a katona lándzsája megnyitotta oldalát, melyből vér és víz folyt ki, új szentély nyílt meg. Aranyszájú Szent János és az ókori egyházatyák nagyszerűen megértették ezt a titkot, és mivel hibátlanul beszéltek még a szimbólumok nyelvén, el is tudták mondani.

Nincs gyülekező ének, nincs introitus, nincs köszöntés, nincs közösség egymással: a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak. Eredetét tekintve minden bizonnyal igen korán kialakult vénia-tevés ez, amely egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt s a bocsánatért való esedezést. Szavakkal ki nem meríthető e néma gesztus gazdagsága, mellyel az ember Isten csendjére válaszol. Egész testünkkel átérezzük a pillanat egyedülálló voltát, megfoghatatlan nagyságát.

Néhány percig így maradnak, majd mindenki feláll, a celebráns pedig minden bevezetés nélkül, recto tono olvassa az orációt. Két könyörgés közül lehet választani. Az egyik Ádámot említi, és az ősbűnt, amelyet Krisztus Urunk kínszenvedésével eltörölt, s ezzel „megadta nekünk, hogy miként korábban a természet kényszeréből a földi ember képét hordoztuk, úgy most a kegyelem megszentelő erejéből a mennyeiek képét viseljük”. Ez azért fontos, mert ha Ádám bukását és annak következményeit lekicsinyeljük, a valóságról nem veszünk tudomást, és kevésbe vesszük Krisztus megváltását. A másik könyörgés azért megrendítő, mert nevén nevezi azt a legmélyebb titkot, amelyről egész Nagypéntek beszél: Isten irgalmát. „Emlékezzél meg, Urunk, sokszoros irgalmadról, és örökös oltalmad alatt szenteld meg szolgáidat, akik javára Krisztus, a te Fiad szent vére által létesítette a húsvéti misztériumot.” Amikor a szent liturgiában azt kérjük Istentől, hogy emlékezzék saját tetteire, természetesen nem arról van szó, hogy valami olyanra emlékeztetjük, amiről ő esetleg elfeledkezhet, hanem azért könyörgünk, hogy annak kegyelmeiből, amit most felidézni készülünk, a teremtő Lélek által itt és most bőségesen részesülhessünk.

Az ezután következő ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14), az újrómai liturgia szerint Izajás próféta könyvéből a Jahve szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Az ősi olvasmányrend szerencsésebb volt annyiban, mert az előképről szólva utal az igazi áldozati Bárányra, Krisztusra, aki azután a szentleckében mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16; 5,7-9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készített föl a János-passió mélyebb megértésére, Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.

A Traktusban ma az ószövetségi Szentírás talán legtitokzatosabb prófétai látomását, Habakuk énekét halljuk, melyben a próféta személyében az Egyház föltekint a keresztre, s megdöbbenve, megrendülve mondja: „Uram, hallottam a te szavadat és féltem, megláttam művedet, és rettegek.” Valóban minden képzeletet felülmúló s az emberi értelem számára felfoghatatlan, sőt szinte botrányos az a mód, ahogy Isten megváltásunkat megvalósítja. „Megrendült az én lelkem, midőn haragodban is megemlékezel irgalmasságodról.” Éppen ez a megrendítő csoda: az egyszülött Fiú meggyilkolásáért Isten jogos haragját és kegyetlen büntetését várhatnánk, s íme, helyette végtelen irgalmával találkozunk. A keresztben egyszerre mutatkozik meg az ítélő igazságosság és a gyöngéd irgalom. A „két élőlény között megjelenő” Úr egyrészt a két lator közt megfeszített Üdvözítő, másrészt viszont az utolsó ítéletre angyalok kíséretében érkező Király.

A traktusok az Egyház énekkincsének legrégibb rétegébe tartoznak. Közülük is kiemelkedő hely illeti a nagyhetieket. A Graduale Romanumban olvasható díszes dallamokat csak kevés kórus tudja megszólaltatni. Több helyütt ezért egyszerűsített traktusdallamokat használnak, melyek azonban a zsoltártónusoknál díszesebbek. A másik, a traktus eredeti jellegét legalább jelképesen megőrző megoldás, ha a zsoltározva recitált szöveg utolsó verséhez díszesebb melizmát adnak. Ebben az esetben a verseket három-négy férfi szólista énekelheti, az utolsó versnél pedig csatlakozik a kórus valamennyi férfi tagja. Aligha lehetne méltóbb módon bevezetni a nagypénteki passiót, mint Habakuk énekével, mely ebben az egyszerű, szinte kopárnak nevezhető előadásban is megdöbbentő drámaisággal hat.

A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban az isteni irgalomból született új világ ragyogása járja át. Nála Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, fölemeltetésének órája a beteljesedés órája, melyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló Jánosra és Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk” – olvastuk a szentleckében. Most, hogy már szabad utunk nyílt az Atyához, Krisztus által a Szentlélekben eléje is járulunk könyörgéseinkkel. Lex orandi – lex credendi: az imádság szabálya a hit szabálya. Ha megnézzük a könyörgések sorrendjét, láthatjuk, hogy a pápáért, a papságért, a hívekért, a keresztelendőkért és a keresztények egységéért mondott imák egyetlen tömböt alkotnak. Lényegében az Egyházért imádkozunk, amelynek tagja a pápa is és a keresztségre készülő is. Indokolt esetben, ha a nagy könyörgések számát valami miatt csökkentenünk kell, ezeket összevonhatjuk. A következőt azonban, a zsidókért mondott imádságot semmiképpen sem hagyhatjuk el, mert a hit új mozzanatát tartalmazza, s össze sem vonhatjuk a következővel, amelyben azokért imádkozunk, akik nem hisznek Krisztusban, mert a zsidóknak Krisztusra irányuló hitük van, még ha ennek nincsenek is tudatában. Miután imádkoztunk azokért, akik nem hisznek Krisztusban, azokért könyörgünk, akik nem hisznek Istenben, hiszen Isten Fia minden emberért, őértük is meghalt, akár pogányok, akár teljesen hitetlenek. A világi vezetőkért mondott könyörgés nem az Egyház és az állam összefonódásának maradványa. Már az első keresztények is imádkoztak azokért, akik hatalmat gyakorolták, beleértve az őket üldöző császárokat is. Végül a szenvedőkről is megemlékezünk, akik a mai napon leginkább hasonlítanak Krisztushoz.

Ezek a könyörgések valóban egyetemesek. Jézus szívének méreteit mutatják, nem a mi szűkös szívünkét. Szerkezetükkel, stílusukkal is tanítanak minket a krisztusi imára. Ahogy az anyanyelvünket édesanyánktól tanultuk meg, úgy imádkozni sem magunktól kell megtanulnunk: anyánk, az Egyház tanít meg minket Szentlelke által. Minden könyörgés imádságra való felszólítással kezdődik (egyszerűbb formában ez minden könyörgés előtt megtalálható valamennyi egyházi szertartásban: Könyörögjünk!). Utána a diakónus szavára az egész gyülekezet letérdel, és mindenki csendben, magában imádkozik. Ez a Szentlélekben létesített csend megmutatja az egyéni ima idejét, helyét és módját a liturgiában. A diakónus most felszólítja a népet, hogy álljon fel. (A legnagyobb tiszteletlenség ülve könyörögni. Sajnos hazánkban ennek ellenére sok templomban ülve maradnak a hívek a nagy közösségi könyörgések alatt.) Most a pap összefoglalja a szent nép könyörgését egyetlen nagy általános imában. A liturgikus könyörgésekben mindig az Atyaistenhez imádkozunk, a Fiú által a Szentlélekben, mert Jézus az út az Atyához a Lélekben.

 

 

5.5. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Hódolat a szent Kereszt előtt

Vö. Ord/3.8. (Vö. továbbá Cel/4.2., /4.3. és /4.5.)

 

Egeria, a tizenhat évszázaddal ezelőtt Jeruzsálembe látogató zarándoknő leírja, miképpen ünnepelték Nagypénteket a szent város keresztényei. Az olvasmányos istentiszteletek, az önálló passiós liturgiák után a nap csúcspontjaként a Golgota hegyén épült bazilikához vonultak, a püspök kihozta magát a szent keresztet a hívek elé, akik megrendült lélekkel hódoltak előtte, köszöntve megváltásunk szent eszközét. A római liturgiában – mely sok elemében a jeruzsálemi liturgiára megy vissza – ezek a szertartások a zsolozsmába és a főistentiszteletbe tömörültek. Ez utóbbiban az olvasmányok, a passió és az ünnepélyes könyörgések után lélekben ma is felzarándoklunk a Golgota hegyére, kihozzák rejtekhelyéről a szent keresztet, s mi elébe járulunk, imádni megváltásunk szent eszközét.

Ha megnézünk egy mai szertartáskönyvet, a szent kereszt előhozatalához sem szöveget, sem éneket nem ad, feltételezi, hogy azt csendben hozzák ki. A szent keresztet takaró lepel levétele után megkezdődik a hódolati körmenet, s ahhoz néhány kísérő ének található a római könyvekben. A szertartásnak ez a módja azonban nem régi: a tridenti liturgiára megy vissza. Ha ellenben a Trident előtti szertartáskönyveket olvassuk, azokban, a legrégibbekig visszamenőleg a szertartásnak másfajta, drámaibb felépítésű változatát találjuk. Ez olvasható a magyarországi szerkönyvekben is, s mint magyar hagyomány 1985-ben alternatív megoldásként jóváhagyást nyerve került be az Éneklő Egyházba.

A szertartásnak ezt az eredeti rendjét több ordináriuskönyv megőrizte. A leírás nem mindenütt egészen egyforma (például az Esztergomi Missale szerint az Ecce lignum crucis előtt beszéd van a néphez; másutt világosan beszélnek a nép által végzett keresztcsókolásról is), a lényeg azonban mindenütt ugyanaz. A könyörgések végeztével a celebráns és az asszisztencia levonul a Szent Kereszt oltár elé. Közben két diakónus vagy akolitus vörös dalmatikát öltve a sekrestyéből kihozza a vörös miseruhával vagy vélummal eltakart feszületet, másik két ifjú pedig karingre vörös dalmatikát húzva, égő gyertyákkal megy a kereszt előtt.

Miközben a keresztet behozzák, Krisztus panasza hangzik (a keresztet vivők egyike énekli, lassú, panaszos hangon): „Én népem, mit tettem én ellened, vagy mivel szomorítottalak meg téged?” Elősorolja az Isten számtalan jótéteményét, melyért viszonzásképpen „te lándzsával nyitod meg oldalát Üdvözítődnek”. A miseruhába öltöztetett vagy lepellel eltakart feszület maga a kereszt miseáldozatát bemutató Krisztus. Ő beszél népéhez, s nemcsak az egykori megfeszítőkhöz, hanem mindnyájunkhoz. Valójában ez a panaszkodás egyáltalán nem illik az Úr Jézus lelkületéhez. Ő soha nem rótta fel jóságát, ingyenes kegyelmeit, melyekre hálátlanság volt részünkről a válasz. Inkább a keresztény nép lelkifurdalása szólal meg itt, az Ószövetség szavaiból összefűzött panaszt Jézus ajkára adva. Az Egyház válasza a Trisagion, a háromszor szent ének: „Szent Isten, Szent Erős, Szent és Halhatatlan, irgalmazz nékünk.” Ez nem a misében elhangzó Sanctus, hanem valamennyi keresztény felekezet egyik legrégibb és legjelentősebb dicsőítő éneke, mely a római liturgiában már csak ezen az egyetlen napon hangzik fel. Talán veszteség, hogy így visszaszorult, ugyanakkor azonban éppen emiatt lett e napnak oly szívbe markoló éneke. A Trisagiont az egész Egyház énekli: kelet és nyugat, ezt jelzi a latin liturgiában is megmaradt görög–latin váltakozás. (Az Éneklő Egyház szerint ebbe bekapcsolódik a helyi egyház is, a gyülekezet anyanyelvén, magyarul ismételve meg a háromszor szent Isten dicsőítését.)

A „Panasz” (Improperium) három hosszabb szakaszból áll. (Van egy több rövid versszakból álló második része is, ez azonban nem tartozik a bevonuláshoz.) Másutt olvasható rubrikák szerint a bevonulást a három szakasznak megfelelő három megállás, stáció tagolja. A harmadik után megérkeznek a celebránshoz, aki felemeli a feszületet és siralmas hangon énekli: „Ecce lignum crucis...” („Íme a Keresztnek fája, melyen a világ üdvössége függött”), s közben kissé leemeli a miseruhát a feszületről. Erre együtt feleli a nép: „Venite adoremus” („Jöjjetek, imádjuk!”) Másodszor kissé feljebb emelve a hangot éneklik ugyanezt, és a celebráns a feszületet még jobban feltárja. Harmadszorra ennél is magasabbra emelik a hangot, miközben a celebráns a feszületet egészen felfedi. (A középkorban a „melyen a világ üdvössége függött” szövegnél már belépett a kórus, így a zeneileg esetleg kevésbé képzett pap sem került nehéz helyzetbe.) Minthogy ez az ének antifóna, a harmadik eléneklés után a 118. zsoltár kezdetét adták hozzá. Nagyon fontos a „vélum” eltávolításának mozzanata, vagyis a feszületet takaró miseruha, illetve lepel levétele: kinyilatkoztatás, reveláció a szó szoros értelmében. Mi évezredek óta egy hatalmi Istenről ábrándoztunk, s íme előttünk van négy szeg foglalatában. Isten utolsó kinyilatkoztatása önmagáról ez az öt véres lyuk Krisztus kezén, lábán és oldalán. Megrendítő gondolat: ha a halott Jézus nem hasonlítana jobban az Atyaistenre mint az élő, akkor sosem halt volna meg. Teljes kiszolgáltatottsága, szeretetből elnémult ajka, ártatlan szent teste a végtelen isteni odaadást nyilatkoztatja ki nekünk.

Ezután megkezdődik a kereszt előtti hódolat. Egy kivételesen szép szövegű és dallamú tétel tartozik hozzá, a Dum fabricator: „Amikor a világ alkotója a halálos ítéletet a kereszten elszenvedte, nagy hangon felkiáltva kiadta lelkét. És íme, a templom kárpitja kettéhasadt, a sírok megnyíltak, és földrengés támadt, mintha a világ kiáltaná, hogy nem tudja elviselni az Isten Fiának halálát. S amikor a katona lándzsája megnyitotta a keresztrefeszített Úr oldalát, onnan vér és víz jött ki, mely nekünk üdvösséges megváltást szerzett. Ó, mily csodálatos e váltságdíj, melynek súlya a világ fogságát megváltotta, széttörtek az alvilág pokoli zárjai, és megnyílott nekünk az Országnak kapuja!” Majd a hódolat további részében a Legnemesebb minden fák közt himnuszt éneklik, mely Krisztus egész megváltó életének beteljesedéseként zengi a győzedelmes kereszt dicséretét. S hogy a nép hosszú hódolati körmenete alatt a celebráns ne kényszerüljön tétlen nézdegélésre, a misekönyvek igen szép orációkat adnak a kezébe, hogy azokat imádkozza, amíg ez az esemény végbemegy.

A hódolat kifejezése a kereszt előtti térdhajtás és a szent sebhelyek megérintése, illetve megcsókolása. Szent János első levele említi, hogy „...amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről..., azt hirdetjük nektek”. Nem elég csak látni: érinteni, tapintani is kell a szent keresztet, Jézus testét, mint Tamás apostol, aki embert látott és érintett, de Istent vallott meg. Ezzel a talán kicsit szégyellős érintéssel vagy csókkal minden szónál mélyebben megvalljuk Isten utáni vágyunkat, kifejezzük megújított odaadásunkat, a visszavonhatatlan igent a megváltó Isten szeretetére, amely életünknek értelmet ad, s újra vállaljuk a krisztusi életet a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül.

Miért is szép a szertartásnak ez az imént felvázolt, eredeti elrendezése? Először is, a Popule meus, a panaszének, a tridenti és az újrómai rítusban is csak a hódolat alatti lehetséges énekek egyike, melyre kevés figyelem esik, s ma már jobbára el is marad. Ezzel szemben az eredeti szertartásrend szerint nem funkció nélküli aláfestő ének, melyet tetszés szerint elhagyhatunk vagy kicserélhetünk, hanem szerves helye van a cselekményben. Másodszor, az énekben szövege szerint Krisztus beszél. A szokásos kóruselőadásban azonban (már ahol egyáltalán éneklik) ezt inkább tudjuk, mint tapasztaljuk. A régi szertartásrend szerint ellenben a Panasz nem a kórusból hangzik, hanem a kereszt mögül, mintegy a Keresztrefeszített ajkáról jön. Viszont válaszul a kórus és a nép felől hangzik el a Trisagion. A két résznek ez a „sztereofóniája” pontosan megfelel a tartalomnak, s magyarázat nélkül is észlelhetővé teszi a szöveg felépítését. Az embert valóban maga Krisztus szólítja meg az éneken keresztül. A kereszt behozatala is drámaibb súlyt kap így. Tagadhatatlanul szép lehet a néma bevonulás is, de ott inkább azt érezzük, hogy „hozzák” a keresztet. Az énekelt bevonulás alkalmával a Kereszt közénk érkezik, beszél hozzánk, megszólít minket, és válaszunkat várja. Továbbá, ha az Impropériát a kereszt behozatala alatt énekeljük, akkor a kereszt előtti hódolat énekrendje bővülhet: először elénekeljük a Crux fidelist (Legnemesebb minden fák közt), azután sor kerülhet más gregorián énekekre (például: Keresztedet imádjuk, Urunk, Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, Mi pedig dicsekedjünk, ha jó énekesek vannak, akár a fent idézett Dum fabricator is), alkalmas polifon tételekre, s úgy következhetnek a népénekek, hogy nincs hirtelen törés a liturgia emelkedett stílusa és a népies modor között.

 

 

5.6. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az áldoztatás szertartása

Vö. Ord/3.8.

 

Az oltárt most leterítik, ráteszik a korporálét és a misekönyvet. Az Oltáriszentséget a pap, vagy ha van, a diakónus előhozza az őrzési helyről, a nép ezalatt csendben áll. Két gyertyavivő kíséri a szentséget, majd megérkezve leteszik gyertyáikat kétoldalt az oltár mellé. A pap ekkor az oltárhoz lép, és összetett kézzel szólítja a híveket az Úr imádságának elmondására. A Miatyánk kérései most, Krisztus passiójának kontextusában különösen mély értelmet nyernek. Vérrel verítékezésekor Jézus imájában értelmetlen halálának célt és értelmet adott: hogy ha másképp nem lehetséges, hát éppen ezáltal szenteltessék meg Isten neve és jöjjön el az ő országa. Valójában senki sem hallotta, milyen szavakkal imádkozott Jézus a Getszemáni kertben, hiszen a tanítványokat mind elnyomta az álom. Akkor hát honnan tudják az evangélisták, hogy azt kérte: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” (Lk 22,42)? Éppen abból az imádságból, amelyet maga tanított, amelyben Atyának szólította a fölséges Istent, és amelyben benne van: „Legyen meg a te akaratod.”

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a mindennapi kenyér most mint annak a Kenyérnek szimbóluma jelenik meg, melyet saját testeként nyújtott tanítványainak az utolsó vacsorán. „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: Jézus halála a bűnök bocsánatára történt, s azért, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani. „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”: Jézus is kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el, és engedelmességével kiérdemelte nekünk a védelmet a megpróbáltatások óráiban. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kérései beteljesedésének leszünk részesei, s méltókká válunk arra, hogy a Jézusnak a kereszten bemutatott hódolatához kapcsolódva megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”

Nagyon szép, ha a pap énekli az Ez az én testem antifónát a konszekrált kenyér felmutatásakor, az ősi esztergomi liturgia szerint. Igazi nagypénteki úrfelmutatás ez. Nem az Úr halálának évfordulóját ünnepeljük csupán, mert az évfordulók be vannak zárva a halállal és pusztulással megjelölt ciklikus időbe, hanem a Feltámadottat ünnepeljük, aki a kereszten halálával legyőzte a halált, és saját isteni életét adja nekünk itt és most a szentáldozásban. Ahogy a szertartás zárókönyörgése mondja: „A te néped, Urunk, szent Fiad halálát saját feltámadásának reményében ünnepelte...”

 

 

5.7. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – A szentsír megnyitása

 

A szertartás végén megnyitják a szentsírt, más néven úrkoporsót. Ez a mély értelmű mozzanat sajátosan közép-európai fejlemény a nagypénteki liturgiában. Kiindulópontja a kereszt imádása és az Oltáriszentség kitétele volt. A szentsír eleinte csupán a keresztet fogadta magába, ezt födték be gyolccsal gyászénekek kíséretében, majd meghintették szenteltvízzel és megtömjénezték, mint a temetéskor a ravatalt és a koporsót szokás. Később a drámai hatás fokozására követ is helyeztek rá, lepecsételték, sőt őrséget is állítottak melléje. Így fejlődött ki lassanként a ma szokásos szentsír, amely voltaképpen a jeruzsálemi Szent Sír helyi megfelelője. Legszebb hazai emléke az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött garamszentbenedeki úrkoporsó, amelynek Krisztus-korpusza minden valószínűség szerint egész évben az apátsági templom keresztjén függött, Nagypénteken azután levették, felravatalozták és három napra eltemették. Vannak keresztények, akik irtóznak az ilyenfajta naturalisztikus jelektől. Pedig ezek is csak arra szolgálnak, hogy a látható világból elvezessenek a láthatatlanba.

Az Úr Jézusnak egyébként földi életében komoly szorongást jelenthetett a temetetlenség lehetősége. Amikor látta a nép vezetőinek konok ellenállását, először azt gondolhatta, hogy ha meg is kövezik mint „hamis prófétát”, de legalább mint zsidót, vagyis a szent nép tagját végzik ki. A szőlőművesekről szóló példabeszéd korábbi változata úgy szól, hogy megkövezik a fiút, és kivetik a szőlőből. Azonban fordítva történt: előbb kivetették maguk közül, kizárták a zsinagógából, majd mint politikai felforgatóra kérték rá a halálos ítéletet, ami egyben azt is jelentette, hogy nem jár neki végtisztesség. Ezt tükrözi a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd későbbi változata, amely szerint előbb kidobják a szőlőből, és utána kövezik meg. Hogy Jézus is számolt ezzel az eshetőséggel, azt mutatják a betániai megkenés alkalmával mondott szavai: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem. Amikor ő kiöntötte ezt a kenetet a testemre, a temetésemre tette.” Így sejteti, hogy ellenségei alighanem olyan bestiálisan végeznek majd vele, hogy még arra sem lesz mód, hogy megkenjék a testét, mielőtt eltemetnék.

A mai napig sem tudjuk, hogy végül is megkenték-e Jézus holttestét, vagy sem. Egyes exegéták szerint ugyanis az evangéliumok által említett áloe- és mirhamennyiség olyan sok, hogy be sem fért volna a sírba. A túlzó adat egyfajta kompenzáció lehet Jézus tanítványai részéről, illetve önigazolás a farizeusok feltételezhető vádjával szemben, mely szerint még a legelemibb végtisztességet sem adták meg annak, akit imádnak. Az is fontos megjegyzés, hogy új sírba tették. A zsidók felfogása szerint ugyanis a kiközösített és kivégzett személy holtteste a többi halottat is tisztátalanná teszi. Az tehát, hogy új sírba tették, nem megtiszteltetés volt, hanem meggyalázott állapotának következménye.

Természetesen mi már nem így nézzük, hiszen hitben ünnepeljük, de azért Nagypéntek lényeges mozzanata az Úr eltemetésében való részvétel. Most Máriával és Jánossal elkísérjük őt földi életének utolsó mozzanatáig, testének sírba tételéig, hogy azután majd követhessük Szentlélekben a feltámadás világába. Igen erőteljes és merész jel a szentsír, ahová elzarándokol az emberek sokasága, hogy miután látták a halott Urat, majd a legszebb jelet, az igazán isteni stílusú jelet: az üres sírt is megláthassák és megérthessék.

 

 

6. HÚSVÉT VIGÍLIÁJA

6.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále

Vö. Ord/4.3.

 

Nagyszombat az Úr sírban való nyugvásának a napja.

Története. Eredetileg nem volt a zsolozsmán kívül semmi liturgia ezen a napon; a bazilikák üresek, magányosak, csendesek voltak. Csak szombat este kezdődött a liturgia és ekkor egész éjjelen át tartott (pervigilium Paschae, Pannychia). Tehát tulajdonképpen a Húsvét vigíliája volt, amely a mai liturgia egyik részével egyenlő volt, és amely közben kiszolgáltatták a keresztség szentségét a felnőtt hittanulóknak. A keresztelés után az újonnan megkereszteltek a papsággal és hívők seregével ünnepélyes körmenetben égő gyertyákkal a baptisteriumból a főtemplomba vonultak (Nagy Konstantin ez alkalommal az utcákat kivilágíttatta), ahol ünnepélyes éjféli mise kezdődött, amelyben már énekelték az Alleluját és az újonnan megkereszteltek megáldoztak. A IX. században történt az első nagy változás, amikor a keresztséget már nagyobbrészt gyermekeknek szolgáltatták ki, és ekkor az egész szertartást délutánra tették, és a mise után elmondták a vecsernyét is, hogy ne kelljen még egyszer elmenni a templomba. A XIV. században azután délelőttre került és így alakult ki a mai alakja.

A mai liturgiát tehát csak úgy érthetjük meg, hogyha tudjuk, hogy először egész éjtszakán át tartó húsvéti vigília volt, ezért hívja Szent Ágoston minden vigília anyjának – mater omnium vigiliarum – és másodszor, hogy a keresztség kiszolgáltatásának a napja. Latin neve: Sabbatum sanctum - a szent pihenőnap; a Fiúisten szent szombatja. Benne résztvenni pedig úgy tudunk legjobban, hogyha a megkeresztelkedők lelkületével veszünk benne részt, hogy hálát adjunk a mi keresztségünkért, és ha átéljük lelkünkben a feltámadást, a mi lelkünk feltámadását a sötétségből a világosságra: mert Krisztus most a mi lelkünkben támadt fel. A zsolozsmán még a szomorúság érzelme vonult át és az Egyház sírva virraszt a zsolozsmában Jegyesének sírban nyugvó teste mellett, de a délelőtti liturgia már átmenet Húsvéthoz, és három részből áll: l. a feltámadást jelképező szertartásokból; 2. a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatásából és 3. az Allelujás miséből.

 

1. A feltámadás jelképei. Legelőször három szertartásban az Úr feltámadását akarja jelképekben lelkünkbe vésni az Egyház. Ez a három szertartás: a) az új tűz, b) az új világosság, c) a húsvéti gyertya.

a) Az új tűz. Korán reggel a templomon kívül kovából szikrát csiholnak, és ezzel kis máglyát gyújtanak. A pap teljes kísérettel, violaszín palástban kimegy a tűzhöz, és ott először is három imádsággal a tüzet áldja meg. Azután megáldja még az öt tömjéngyertyát és a húsvéti gyertyát, melyekre a későbbi szertartások alatt lesz szükség.

Története. Rómában, amikor este kezdődött az istentisztelet minden alkalommal volt tűzszentelés (lucernarium) és körmenet, mert az éjtszakai istentiszteletnél csak megszentelt világosságot használtak. A templomban minden fényt eloltottak, mert az ószövetség kialudott, és jött a Világ Világossága. Krisztus maga nevezi így magát, és így a tűz és világosság gyakran lesz az ő szimbóluma. Most is Nagycsütörtökön a „sötétség zsolozsmáján” eloltottak minden tüzet a templomban és Nagyszombaton ünnepélyesen gyújtottak új világosságot. Ehhez járult, hogy a germánoknál tavasszal a tavasz istennőjének, Ostarának és a fény istenének, Balduinnak nagy máglyát szoktak gyújtani a jó aratásért. Ezt a szokást keresztelték meg az ír misszionáriusok, amikor Krisztus feltámadásán raktak a szabadban nagy máglyát, és ennek meggyújtásához csak kovát használtak, hogy valóban új tűz legyen. Az ír papok hozták ezt a szokást Rómába, ahol a két szertartás egyesült, és a mai alakját felvette.

Jelentése világos. A kő jelképezi az Úr Krisztust, akit az építők megvetettek, de aki szegletkővé lett. De a kovakőből kipattanó szikra is az Úr jelképe, aki sziklasírjából új életre támadt fel. Az Úr tüzet jött hozni és nem akart mást, minthogy égjen. Ahol a nép a liturgiával jobban együtt él, ott ma is szokásos, hogy otthonukban is kioltanak minden tüzet, és a megszentelt tűz maradékából visznek haza, és ezzel gyújtják meg a lámpákat és a tűzhelyeket otthon is.

Különösen ünnepélyesen és bensőségesen fordul a pap az utolsó imádságban (a szokásos „Oremus” bevezetése nélkül) Istenhez, hogy áldását kérje a tömjénszemekre és a húsvéti gyertyára. Ezen imádságot csak úgy tudjuk igazán megérteni, ha meggondoljuk, hogy ez a húsvéti gyertya tulajdonképpeni felszentelő imádsága. Az őskeresztény időkben a nép a húsvéti gyertyát is, mint tárgyi szentelményt használta. A húsvéti ünnep után a húsvéti gyertyát a nép között, de különösen az új keresztények között szétosztották. Ez a szokás később az Agnus Dei-hez vezetett, (Az Agnus Dei-k viaszalakok, amelyek Isten bárányának a képét viselik, innen a nevük. Ezeket a húsvéti gyertyákat tiszta fehér méhviaszból öntötték, és már az V. században nagyszombaton szétosztották a megkereszteltek között. Jelenleg a pápa szenteli meg azokat fehérvasárnap a szentmisében az Agnus Dei-nél és pedig uralkodásának első évében, azután pedig minden hét évben. A pápa szentelési imák között balzsammal és krizmával kevert vízbe mártja ezeket s közben azok részére, akik azokat tisztelik, az égből rendkívüli jótéteményeket és kegyelmeket kér. Az Agnus Dei-ket méltó helyen, tiszteletteljesen meg kell őrizni, megfelelően el kell zárni, hogy a tiszteletlenség ellen biztosítva legyenek.)

 b) A „Lumen Christi”, az új világosság. A tüzet és világosságot a liturgiában gyakran mint Istennek és Krisztusnak jelképét alkalmazzák. Sőt Krisztus magamagát is világosságnak nevezte, és apostolai is őt a világ világosságának nevezték. Minthogy ezen megszentelt tűz a kőből keletkezett, anélkül, hogy az eltört volna, éppúgy Krisztus is feltámadt a lezárt sírból, anélkül, hogy azt kinyitották volna. A feltámadt Üdvözítő ezen szimbólumának hozzá méltó tiszteletét és ünnepélyes értékelését a következő szertartásokban nyeri el.

 

2. Jelentése: A gyenge nád jelenti Krisztusunk gyenge emberi természetét, de a háromágú égő gyertya már az isteni természetének jelképe, melynek misztériumáról, a Szentháromságról ő világosította fel a világot. Mindhárom isteni személy: az első, mint a világosság Atyja; a második, mint az emberré lett Világosság a világosságból és a harmadik személy, mint világosságot árasztó Lélek, egyformán résztvett a megváltásban és a feltámadásban, valamint részt vesz most a keresztség kiosztásában.

A szertartásnál használt nádszál (arundo = zöld nád) három ágban végződik és mindegyik ág tetején egy gyertya van, de az ágak nem villaszerűleg, hanem háromszög alakjában oszolnak három karra és ezért triangulam-nak nevezik. Arundo-n zöldelő nádat és nem száraz botot értünk. Ennélfogva ha nád hiányában botot használnak, akkor azt friss zölddel veszik körül, és magát a triangulum-ot virágokkal díszítik fel.

c) A húsvét kihirdetése. A húsvéti szent gyertyának liturgikus dicsőítése a húsvéti misztérium ünnepélyes kihirdetésében (Praeconium paschale) és a húsvéti gyertya meggyújtásában éri el tetőpontját. Mihelyt a diákonus, a kiválasztott húsvéti hírnök, az oltárnál a paptól az áldást megkapta, odaáll, ahol az ünnepélyes nagymisében az evangéliumot éneklik, a húsvéti gyertya elé és elkezdi énekelni az összehasonlíthatatlanul szép „Praeconium paschale”-t, melyet kezdőszavai után ”Exultet”-nek is neveznek, a húsvéti dicséretet, melyet a gondolat mélysége, költői lendülete és dallamgazdagsága tekintetében semmiféle más liturgikus szöveg túl nem szárnyal, de még csak el sem ér. Ez elsősorban ünnepélyes kihirdetés és meghívás, azután egy prefácio-féle bevezetés után következik megváltásunk legszentebb titkának dicsőítő himnusza és végül könyörgés húsvéti örömért és húsvéti békéért.

Az ének közben beilleszti a megszentelt tömjénszemeket a gyertyába és lezárja azokat leginkább pirosra festett viaszdarabbal, amelyek a keresztrefeszítési szögek fejéhez hasonlítanak. A szöveg egy másik helyénél meggyújtja a gyertyát a triangulum megszentelt tüzénél és egy következő résznél a húsvéti gyertya tüzével meggyújtják az oltárok valamennyi lámpáit.

 

3. A húsvéti gyertya szimbóluma. A húsvéti gyertya gazdag liturgiájában a következő igazságok jelképeit találjuk meg: Az elején a húsvéti gyertya még nem ég, és így Krisztus Urunk sírban nyugvó szent testének a jelképe. A megszentelt tömjénszemek, amelyeket keresztalakban helyeznek el a gyertyában, a szent sebhelyek jelképei, mert ezeket még Krisztus megdicsőült teste is magán viseli. A gyertya fellángolása jelképezi az új életet, amelyre Krisztus megdicsőült teste a sírból feltámadt. A húsvéti gyertyát azért gyújtják meg a triangulum-ról, hogy jelezzük azt, hogy Krisztus testének feltámadása is az isteni erő hatása. A húsvéti gyertya tüzével a templomban lévő lámpákat is meggyújtják, hogy jelezzék, hogy Krisztus a világ világossága, az igazság, minden igazság tőle származik. A világító húsvéti gyertya képe annak a csodálatos lángoszlopnak is, amely Isten népe előtt világított, amidőn a pusztán keresztül az Ígéret Földjére vonult. Különösen akkor szolgált ilyen jelképül, amikor hajdan, Húsvét éjtszakáján, a megkeresztelendők előtt vitték a baptisteriumhoz, vagyis az Újszövetség vöröstengeréhez való körmenet közben. Krisztus, a Feltámadott, szintén világítónk földi életünknek a mennyország ígéretföldjére vezető puszta útjain. A húsvéti gyertyát Áldozócsütörtökig a főoltár evangéliumi oldalán egy magas gyertyatartóban állítják fel, és minden ünnepélyes istentiszteletnél meggyújtják. Feladata, hogy Krisztus emlékét bennünk ébren tartsa, aki feltámadása után még 40 napig élt a földön.

A húsvéti gyertya használatára vonatkozó legrégibb utalások a IV. századba nyúlnak vissza. Eredetileg a diákonus maga szövegezte meg húsvéti üdvözletét, amely a húsvéti gyertyához szóló dicsőítő beszéd volt. (Laus Cerei.) Szent Ágoston is említi a gyertya dicséretét. Egy VII. századbeli sacramentarium (Sacramentarium Gelasianum) tartalmaz már ilyen szöveget. A most énekelt szép himnusz a VII. században, Franciaországban már megvolt. Régi időben a húsvéti gyertyára felírták az illető év változó ünnepeinek dátumait, az évszámot, a pápa, a püspök és az ország uralkodójának uralkodási évét. Később ezt a feliratot pergamentre írva a gyertyára erősítették. Ma a fenti méltóságokat az „Exultet”-ben könyörgésképpen Isten kegyébe ajánlja az ének. Festményekkel is díszítik a húsvéti gyertyát, azoknak azonban az eredeti szimbolikus jelentőségét sohasem szabad befolyásolniuk.

 

4. A keresztség kiszolgáltatása. A feltámadott Úr Jézus hozta meg az emberiségnek az új természetfeletti életet. Ez az új élet a szentségek által van meg bennünk és ezek közül az első és legszükségesebb a keresztség. Azért most szolgáltatták ki. A húsvéti keresztelés liturgikus ünnepe három részből áll: az első a 12 olvasmány és a megfelelő imádságok, a második a keresztvíz megszentelése és a harmadik a keresztség kiszolgáltatása abban az esetben, ha megkeresztelendők vannak. A keresztelést tehát még ma is megtartják, annak ellenére, hogy az őskeresztény katechumenatus már nem létezik, mert a keresztelés szintén feltámadás új, jobb életre. – Az apostol is azt mondja: „Vagy nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az ő halálában keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet". (Rómaiak 6, 3, 4.) Ennélfogva az Úr feltámadását valamikor a szentkeresztség kiszolgáltatásában látták a legjelentősebben ábrázolva. Minket pedig, akik már meg vagyunk keresztelve, a nagyszombat ezen liturgikus imái, olvasmányai és cselekményei fel akarnak vidítani, és arra akarnak ösztönözni, hogy lelkünkben feltámadást tartsunk a bűnből Isten kegyelméhez, a tökéletlen életből a tökéletességhez, amint az apostol mondja: „Mert a mi húsvéti bárányunk, Krisztus, megöletett. Üljünk tehát ünnepet, de ne régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem egyenes lelkület és igazság kovásztalanságával. (I Kor. 5, 8.) „Azért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol az Isten jobbján ülő Krisztus vagyon. Az odafent való dolgokat keressétek, ne a földieket.” (Kol. 3, 1-2.)

 a) A 12 olvasmány. A húsvétéjtszakai szentkeresztség liturgiáját az ószövetségből való olvasmányok vezetik be. Valamikor latin és görög nyelven olvasták, de most már csak latinul. Ezek a hívőket és megkeresztelendőket megváltásunk mintaképeire emlékeztetik és imádságok és énekek által megszakítva, a szentéj legnagyobb részét betöltötték. Az olvasmányok száma valamikor különböző volt, és minden négy olvasmány után egy tractus következik, amely az előző négy olvasmányt egy gondolattá foglalja össze. Egyúttal megfelel a zsolozsma három nocturnusának.

Ezen olvasmányoknál a pap miseruhát visel, mert ez, mint az eredeti „Paenula”, az összes liturgikus funkciónál a papi öltöny volt. Csak a XI. század óta lett kizárólag miseruhává.

 b) A keresztelendők körmenete. A keresztelési liturgia második része a keresztelő kápolnához, vagy keresztkúthoz vonuló körmenet, olyan templomokban, amelyek keresztelőtemplomok. Elől viszik a lobogó húsvéti gyertyát, hogy vezessen, mint a világító felhő vezette a pusztában vándorló zsidókat. Mögötte jönnek, telve húsvéti reményekkel és keresztszülőik által vezetve a boldog megkeresztelendők. Így vonult valamikor a jámbor hívő sereg a húsvéti gyertya világánál a bazilikából ki a csendes, csillagoktól ragyogó éjtszakába a baptisteriumhoz és a 41. zsoltárt énekelte. „Amint kívánkozik a szarvas a vízforrásokhoz, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Isten! Szomjúhozik lelkem az erős élő Istenhez, mikor jutok el s jelenek meg az Isten színe előtt?” - Mielőtt azonban a pap a keresztelőkápolna küszöbét átlépi, még egyszer bensőséges imával Istenhez fordul ezen üdvszomjas lelkek megszentelésének a kegyelméért.

Történet. A keresztvíz megszentelésének szertartása ősrégi eredetű. Szent Vazul már azt állítja, hogy a szent apostolok korára megy vissza. Szent Ambrus leírja az akkori szokást, és az már a maival egyezik. Ez pedig a Gelasianus-féle misekönyvben, tehát az V. században már majdnem teljesen megvan. Ily ősrégi és tiszteletreméltó imádságok és szertartások közt történik ma is a szentkeresztség anyagának megszentelése.

 c) A keresztkút megszentelése. Azután egészen a keresztkúthoz megy, és egy imádsággal megkezdi a keresztvíz megszentelését.

Az imádság egy prefáció ünnepélyes énekévé fokozódik, amelynek lendülete nagyon közel jár a húsvéti dicséret szárnyalásához. Alázatos bizalmának bizonyítása után emlékeztet minket az üdvösségre és megszentelésre, amelyet Isten a világ teremtésénél és az özönvíznél a víz eleméhez fűzött és kéri Isten kegyelmének erejét ezen keresztkút számára is, hogy ez a földkerekség népeinek megújítására folyjék. A szentelési ének alatt felosztja a vizet négy irányba, jelezve, hogy az új paradicsom kegyelmi folyama a világ minden tája felé megoszlik. Megérinti azután kezével, annak jeléül, hogy azt Isten kegyelme érintse és megszentelje. Háromszoros keresztjellel megáldja Isten nevében, aki az ószövetségben a vízzel csodát tett és Jézus nevében, aki az újszövetségben tett csodát a vízzel. Akkor kiönt a vízből a négy világtáj felé, annak az emlékezetére, hogy az Úr megbízta az apostolokat, hogy a keresztséget a világba mindenhová elvigyék. Ezután keresztalakban háromszor rálehel a vízre Isten áldásának jeléül, hogy az a víz fölött szétáradjon. Leghatásosabban teljesítette a víz ezen szentelését az Istenember, amidőn a keresztelésnél lement a Jordán folyóba. Ennek emlékezetére a pap most a húsvéti gyertyát háromszor vízbe mártja, és minden alkalommal ezt énekli: „Szálljon le a kút teljébe a Szentlélek ereje.” Mikor ezt háromszor megtette, a gyertyát a vízben hagyja állni, e köré egy görög „Psi”-betű, azaz kereszt formájában a vízre lehel és közli vele a psychét (a „psi" ezt is jelenti) a lelket, majd tovább énekli: „És e víz teljes lényegét termékenyítse az újjászületés eszközlésére." Akkor kiemeli a gyertyát és befejezi a szentelési éneket egy szép kéréssel.

 Az ily módon megszentelt vízzel meghinti a pap a jelenlévő népet és megtölt vele egy kisebb, a tulajdonképpeni keresztelésre szolgáló és elzárható medencét. Abba önt a katechumenek olajából egy keveset, azután krizmát és végül mindkettőt összevegyítve. Az így összevegyített vízzel most kiszolgáltatja a szent keresztséget, ha vannak megkeresztelendők is a templomban. Sok helyen az utolsó héten született gyermek megkeresztelésével emiatt várnak Nagyszombatig: Az Egyháznak ugyanis az a kívánsága, hogy ha vannak esetleg megkeresztelendők, amennyire lehetséges, ezen az ünnepen tartsuk keresztvíz alá. Az ókorban a megkeresztelteknek mindjárt a bérmálás szentségét is kiszolgáltatták.

Ezen felemelően szép szentelési szertartás, amelynél Krisztus jelképét, a húsvéti gyertyát a keresztkútba belemártják, és ezzel ezt szent Jordán folyóvá avatja, alapja lett annak az igen régi szokásnak, hogy a keresztkút fölött Krisztus keresztelését vagy pedig a folyó partján ivó szarvast, az üdvöt szomjazó katechumen szimbólumát ábrázolták. Innen van az, hogy a maga idejében Szent Ambrus gáncsolta azt a gyakori óhajt, hogy az emberek az igazi Jordánban, Palesztinában szerettek volna megkeresztelkedni és mondja: „Ahol Krisztus van, ott a Jordán is van és ugyanaz a szentelés, amely valamikor azt a keleti folyót megáldotta, megszenteli a Nyugat vizeit is”.

 

5. A litánia. A húsvétéjtszakai szentmise ünnepe alkotta e szent éj misztériumainak legméltóbb befejezését. A keresztkútnál történt szertartások után papság és a megkereszteltek megint visszamennek a templomba a rövidített „Mindszentek litániája” éneklése közben, úgy, ahogy az az ősegyházban minden szentmise kezdetén szokásban volt. Az oltárhoz érve, a celebráns és a szerpapok levetik ruhákat, kivéve a stólát és arcukra borulnak az oltár lépcsőin a húsvéti, szent titok legalázatosabb imádására. A litánia e szavainál: „Peccatores: Te rogamus audi nos” felállnak, és a sekrestyében fehérszínű ruhákba öltöznek, hogy a litánia végén a Húsvét vigíliamiséjét megkezdjék. Eközben az oltárt az ünnepi miséhez megfelelően feldíszítik és a violaszínt fehérrel cserélik ki.

Ma már nincsenek kathekumenek és nincs ünnepélyes keresztelés Nagyszombaton (kivéve a missziós-területeket), de azért ez a liturgia nem vesztette el jelentőségét reánk nézve. Eszünkbe idézi a mi keresztelésünk boldog óráját, amikor a keresztvízben, mint Krisztus a Golgotán, mi is vele együtt meghaltunk a bűnnek és a keresztvízből, mint Krisztus az ő sírjából, mi is vele együtt feltámadtunk az új életre. A kora középkornak (VIII. és IX. század) külön miséje volt a keresztelés évfordulójára és ennek neve „pascha annotina” volt. De ha nincs is meg, találhatunk-e megfelelőbb időt, mint Nagyszombat, hogy a jövendölések felolvasása alatt mi is számot vessünk magunkkal, hogyan tartottuk meg a keresztségi fogadást. Utána pedig az Allelujás misében hálát adjunk a Feltámadottnak, hogy a keresztségben a megváltás kegyelmét a Szentlélek által lelkünkbe öntötte.

 

6. Az Allelujás mise. Valamikor éjjel mondották és tulajdonképpen az Egyház dicsérő és hálaáldozata az új tagokkal való gyarapodásért, kiket a keresztség által nyert, de egyúttal az Egyház első üdvözlete a sírjából feltámadt Üdvözítőhöz. Egyike a legrégibb időkből származó miséknek, azért a többiekkel szemben jobban megőrizte a régi állapotot. Először is az énekelt részek (introitus, offertorium, communio, Agnus Dei, credo) még hiányzoznak, mert ezeket a IV. század után vették be a liturgiába.

A Gloria eléneklésére az orgona hangja ismét megszólal és végigbúgja a legörvendetesebb ujjongás akkordjait a templom csarnokain. A tornyokban a harangok is megcsendítik ércszavukat, s hatalmasan és ünnepélyesen hirdetik világgá, város és falu fölött a húsvéti üzenetet. A violaszínű leplek, amelyek a passio napja óta a templom belsejében lévő képeket födték, lehullanak. A papok fehér ünnepi ruháikban állnak az oltárnál. A neofiták (= az újonnan megkereszteltek) boldog serege vakító fehér keresztelőruhákban, ünnepélyes, örömtől sugárzó, húsvéti képet nyújt. Húsvétja lett az egész ájtatosan imádkozó seregnek, tehát mindazoknak, akik a szent éjt ezen reggeli óráig átvirrasztották, amelyben az Úr a sírból dicsőségesen feltámadott. Húsvét van a megkeresztelteknek tiszta lelkében is.

A húsvéti nagy szent öröm kifejezésére szolgál a következő szertartás is, melyben az előénekesek is ünneplik a Húsvétot. A szentlecke után a püspöki szertartáskönyv szerint a subdiákonus a prelátus trónja elé lép, és hangos szóval mondja: „Főtisztelendő atyám, nagy örömet hirdetek, ez az Alleluja.” Azután a prelátus az Alleluját háromszor kezdi énekelni, mindig magasabb hangon, és az énekkar ezt mindig örömteljes dallamban ujjongva ismétli. Alleluja annyit jelent, hogy: „Dicsőítsétek az Istent”, és már az ószövetségben a hálatelt öröm kifejezése volt.

Az evangélium már az üres sírhoz vezet minket és elmondja, hogy az angyalok hogyan adták tudtul a jámbor asszonyoknak a feltámadást. Az akolythusok most nem visznek gyertyát az evangélium felolvasásához, amit Gavantus, a liturgikus, jelképileg a jámbor asszonyokra vonatkoztatva magyaráz, akik a sírhoz fűszerekkel (tömjén) mentek ugyan, de a feltámadásban való hit világossága nélkül („Devotio aderat sed non Fides”).

Egyébként az egész mise magán viseli az őskeresztény misék jellemző vonásait. Azért hiányzik belőle a Credo, mert ez csak a XI. század óta tartozik a mise rítusához. Ugyanezen okból hiányzik az Agnus Dei is. Elmarad a felajánlási antifona is, amelyet a régi miseliturgiák sem ismernek, s amely ebben a misében nem is engedhető, mert ezen az éjtszakán nem volt áldozáshoz való körmenet. Most ugyanis az Egyház adta az áldozati kenyereket. A hívők közössége pedig leginkább húsvéti gyertyát, vagy egy bárányt áldozott. Ezért sok helyen szokásos ma is, hogy egy szép fehérre mosott és piros zászlóval díszített eleven bárányt visznek a templomba, és azt a pap megáldja.

Az „Osculum pacis", a békecsók, a keresztény hitegység és hitközösség jele szintén elmarad, mert már a keresztelőünnepet a békecsók zárta be. Durandus, a középkor liturgikusa, elmésen mondja: „A békecsók elmarad ezen a húsvéti éjtszakán, mert Krisztus, a mi békénk, a békét még nem hirdette ki.” Az áldozás antifonája is hiányzik, mert az áldozási ünnephez a vecsernye csatlakozik. Ez most csak egy zsoltárból és a „Magnifat”-ból áll azon imádsággal együtt, amelyet az egész húsvéti időn át, mint liturgikus szentáldozási imát kell elvégezni. Amint az ősegyházban minden misénél, így ennél is az összes jelenlévők szentáldozáshoz járulnak; sőt a gyermekeknek is, akik megkereszteltettek, odanyújtották az Úr testét.

 

7. Nagyszombat vigilia-ünnep. A Nagyszombat miseünnepe még az őskeresztény Pannychiák-nak, vagyis azon vigíliáknak maradványa, amelyek az egész éjtszakán át tartottak, és amelyeknél az Eucharisztikus áldozási ünnep egy zsoltárral és a Magnificattal zárult. Az első keresztények már az apostolok idejében gyülekeztek a közös szeretetlakomához, amelyet Agape-nak neveztek. És pedig az esti órákban jöttek össze, hogy az utolsó vacsoráról megemlékezzenek, és azt lehetőleg híven utánozzák. Célja volt, hogy a keresztények között az egységet és szeretetet, nevezetesen azonban a szegények karitatív támogatását előmozdítsa. Az Agape-hoz azután, egészen úgy, mint a jeruzsálemi vacsorateremben, csatlakozott az eucharisztikus ünnep, áldozással együtt. Midőn azonban a második században lassanként ez már a reggeli órákba tolódott el és az áldozásnál a testi éhgyomor lett a szabály, az Agape este a zsoltárral és a Magnificattal bezárult. Ekkor az Agape már a vigília-istentiszteletnek volt a bevezetője, amelyeket a vasárnapok és ünnepnapok, valamint a vértanuk évfordulója előtt szoktak tartani.

 Íme, így vezet át Nagyszombat liturgiája az előző nap szomorúságából a holnap örömére. Ennek az örömnek fokozatai: az új tűz, a Lumen Christi, a húsvéti gyertya, a keresztség, a Glória harangzúgása, az ünnepélyes Alleluja és a szentmise misztériumában a feltámadt Krisztus ragyogása. Ezzel a szent örömmel várjuk a holnapot.

 

 

6.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve

Vö. Ord/4.3.

 

Nagyszombat: duplex I. classis – Stáció Sz. Jánosnál a Lateránban.

 

1. A húsvét-éjjeli szertartás. A nagyszombat az Úr szent nyugalmi napja, mondhatnók azt is, hogy a teremtés utáni második sabbat — nyugalomnap. Az Anyaszentegyház Sabbatum sanctumnak hívja, magyarul nagyszombatnak mondjuk. E napnak kellene az egyházi év legcsendesebb napjának lennie; a középkorig nem is volt istentisztelet ezen a napon. Az a szertartás, melyet ma reggel a templomban végeznek, a valóságban húsvét éjjelre való, a szombatról vasárnapra virradó éjjelre, mert az egész nagyszombati liturgia már húsvéti szertartás. A liturgikus megújulás egyik nagy feladata, hogy visszaadja a katolikus világnak a második szent éjszakát, a húsvét éjszakát, „az összes vigíliák anyját”, amint azt Sz. Ágoston hívja. Az utolsó négy évszázad liturgiátlan szelleme és érzéketlensége megfosztott minket a legszentebb éjjeltől, reméljük azonban, hogy évszázadunk liturgikus szelleme majd jóváteszi ezt a hibát.

Tartsuk a nagyszombati liturgiát — legalább is lélekben — éjjel, és képzeljük magunkat keresztelendőknek. Drámai kifejlődésében éljük át Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött és lelkünk föltámadását. Krisztus ma mindnyájunkban föltámad. A következőkben föltételezzük, hogy a szertartás éjjel megy végbe.

a) A húsvéti gyertya. Egész nap csendes és üres volt a templom, az oltárok megfosztva — a lélek néma fájdalma szó, cselekmény, istentisztelet nélkül beszél. Elmúlt a nap, s elérkezik az éj, a második azóta, hogy az Úr a sírban pihen. Az istenháza homályba borul, besötétedik. A hívők most este a ki nem világított templomban gyűlnek össze. A papság a templom elé vonul, ahol kovakőből tüzet csiholnak, és megszentelik azt. Ilyen tűzszentelést (lucernarium)  és gyertyás körmenetet régen minden esti istentisztelet előtt tartottak, mert az Egyház csak megszentelt fényt akart használni az istentiszteletnél. A templomban minden fényt eloltottak: az Ószövetség véget ért, s most jön a világ világossága, Krisztus. S amiként a tűz szűziesen jön elő a kőből, úgy jött a világra Krisztus a Szűz méhéből, és így jön elő ma is, húsvét éjjelén, az elzárt sírból a megdicsőült életre. Nem mutatkozik-e művésznek az Egyház az ő szent szimbólumaiban? Ez a föltámadási szertartás kezdete. Megszentelik a tüzet, majd az öt tömjénszemet, melyet majd a húsvéti gyertyába illesztenek Krisztus öt megdicsőült sebének jelképéül. Régen ezeket elégették a gyertyán. Most azután meggyújtanak egy gyertyát a megszentelt tűzön, s a papság ezzel a gyertyával bevonul a még sötét templomba. A diakónus fehér dalmatikát visel, ő a húsvét hírnöke. Lassan vonul végig a templomon a menet, a diakónus egy háromágú gyertyatartóállványt visz (triangulum a neve), a menet háromszor megáll, s a diakónus mindannyiszor meggyújt egyet a triangulum gyertyái közül a szentelt tűzön gyújtott gyertyáról, s közben énekli: Lumen Christi — Krisztus világossága! Egyre magasabb hangon énekli ezt, egyre beljebb haladnak a templomba, mely egyre világosabbá válik; — íme, a világosság szimbólumának kifejlesztése! A menet közben az oltárhoz ért, s a diakónus most hozzáfog az Úr feltámadásának ünnepélyes meghirdetéséhez, a híres húsvéti örömének, a Praeconium paschale: az Exsultet eléneklésével, és a húsvéti gyertya megáldásával. Az Exsultet liturgiánknak költői és zenei szempontból legértékesebb énekei közé tartozik. Emelkedett, költői nyelven énekli meg e szent éj méltóságát és titkát, s egyszersmind Krisztus nagy megváltási művét: „Ó megbecsülhetetlen szerelmes szeretet! Ki, hogy a szolgát megváltsad, Fiadat halálra adtad! Ó szerencsés vétek, mely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt!” A húsvéti gyertya a föltámadt Üdvözítő jelképe, aki fényt árasztva, dicsőségesen hagyta el sírját. Ezért ég a húsvéti gyertya az istentisztelet alatt egészen Krisztus mennybemeneteléig. Miután a diakonus az öt tömjénszemet betűzte, és a húsvéti gyertyát meggyújtotta, meggyújtják a templom minden fényét. Ez a föltámadás meghirdetése.

b) Keresztvízszentelés. Ezen ünnepélyes húsvéti nyitány után következik a keresztség kiszolgáltatása. Először is 12 próféciát olvasnak fel, amelyek nagyszerű összeállításban a keresztség hatásait és a keresztény állapot nagyságát mutatják be. Céljuk tehát, hogy a keresztelendők előtt még egyszer összefoglalóan megmutassák a kegyelem jelentőségét, amelyben a keresztség által részesülnek. Ezután következik a keresztvíz megszentelése, és azután az éjjeli istentisztelet csúcspontja: a keresztség, amely azonban manapság rendszerint elmarad. Mi azonban érezzük most magunkat keresztelendőknek, és újítsuk meg lelki újjászületésünket.

A papság, de a keresztelendők is most a keresztkúthoz vonulnak. Elől viszik a húsvéti gyertyát. Útközben a keresztelendők ezt éneklik:

 

„Mint szarvasgím a források vizére,

Úgy sóvárog utánad, én Istenem, a lelkem,

Szomjazik lelkem az Isten után,

Az élő Isten, az erős után.

Mikor lehet már elejébe mennem

És arca előtt megjelennem!

Könny a kenyerem éj-nap untalan,

Amikor egyre mondják: „Istened merre van?”

 

Ez az ének megsejteti velünk a keresztelendők vágyakozását a keresztség kegyelme után. A keresztvízszentelés prefáció formájában történik. A jórészt énekelt imádságokban a megszentelt víznek egész történetét halljuk: "Isten, kinek Lelke már a világ kezdetekor a vizek fölött lebegett … ki a vétkes világ bűneit vízzel lemosva, már a vízözön hullámaiban megmutattad az újjászületés előképét: hogy ugyanazon elem misztériuma által mind a gonoszságok véget érjenek, mind az erények feltámadjanak”. A pap most a vízhez szól: „Aki téged a paradicsomi forrásból fakasztott, és neked meghagyta, hogy négy folyamban az egész földet megöntözzed … Megáldalak Jézus Krisztus, az ő egyszülött Fia, a mi Urunk által, ki téged a galileai Kánában bámulandó csoda által hatalmával borrá változtatott át, ki lábával rajtad járt; ki téged vérrel együtt oldalából ontott és ki tanítványainak megparancsolta, hogy a hívőket benned megkereszteljék”.

A pap most bemártja a vízbe az égő húsvéti gyertyát: „Szálljon le ebbe a gazdag forrásba a Szentlélek ereje”. A görög ψ, a Szentlélek jelének formájában rálehel a vízre, majd a keresztelendők olaját és krizmát önt a vízbe, hogy valóban benne lakjék ebben a vízben az isteni kegyelemnek és az Egyház áldásának teljessége.

c) A keresztség. Most kellene következnie a húsvétéjjeli szertartás csúcspontjának, a keresztelendők keresztségének. Keresztények, képzeljétek csak el, milyen mélységes hatást keltene, ha most egy csoport felnőtt keresztelendő állna itt, férfiak, akik eljutottak a hitig, hajadonok, akik talán gazdag házasságot utasítottak vissza, s akiket most szülőik kitagadnak az örökségből, ezek állanának most itt, hogy a keresztség vizében új életre szülessenek. Ma, sajnos, a szertartásnak eme helyén csak ritkán szolgáltatják ki a keresztséget. Mindazáltal ez lehetséges, sőt az Egyház előírása, hogy ha vannak keresztelendők, ezeket most keresztelje meg a pap. Kérjétek meg plébánostokat, tegye lehetővé, hogy nagyszombaton gyerek- vagy felnőttkeresztelés legyen. De mindenesetre újítsátok meg ekkor keresztségi fogadástokat, és így elevenítsétek föl a keresztség kegyelmét.

A keresztség után a megkereszteltek megkapják a fehér papi ruhát és az égő gyertyát, s így most föl vannak készítve arra, hogy első ízben elvégezzék a szent papi szolgálatot, és hogy résztvegyenek az áldozati lakomában. Mily megkapóan szép lehetett, amikor most a megkereszteltek fehér csapata égő lámpással, körmenetben a lateráni templom keresztelőkápolnájából az istenházába vonult! Ez volt a húsvétéjjeli mise ünnepélyes introitusa (bevonulás, kezdet). Útközben régebben és most is a mindenszentek litániáját éneklik; ez könyörgés az újonnan kereszteltekért, de egyszersmind közösségi tudatunk kifejezése is, mert élénken megemlékezünk a szentek közösségéről.

d) A húsvétéjjeli szentmise. A litánia egyszersmind átmenet is a szentmiséhez, amelyre a papság fehér ruhában jelenik meg. A szentmise a húsvétvigília miséje, hasonló az első karácsonyi miséhez, s miként azt, úgy ezt is éjjel kellene végezni. Az igazi húsvéti öröm majd csak a holnapi nagymisében tör fel. Egész különösen keresztségi mise ez. Primicia, az újonnan kereszteltek zsenge-áldozata, akik most hivatalosak először a bárány lakomájához. Legyen ez a mise a mi számunkra is keresztségi mise és keresztségi fogadalom. A szentmisének bizonyos sajátságai vannak. Hiányzik belőle az introitus, a Kyrie, az offertórium, az Agnus Dei, — a miseszöveg ugyanis igen régi eredetű, amikor még nem voltak meg ezek az énekek. Ezzel szemben ott van a mindenszentek litániája, amelyet a stáció-istentiszteletek alkalmával mindig énekeltek a szentmise előtt, amely az introitusnak felel meg, és Kyrie-vel végződik. A Glóriára az összes harangok megszólalnak, s a húsvéti öröm így most kiárad a világba. A Glória ma húsvéti ének, s régen kizárólag csak az volt. A könyörgés feltételezi, hogy éjjel van, és az újonnan kereszteltekért esd, hogy tökéletesen tudják teljesíteni keresztényi kötelességeiket. A szentlecke nekik szóló tanítás: „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat!” Most ismét egy igen jelentős pillanat következik: a pap háromszor énekli egymás után egyre magasabb hangon az alleluját, a tulajdonképpeni (a legigazibb) húsvéti éneket; ezt hetvenedvasárnaptól kezdve nélkülöztük, s most újra hűséges kísérőnkké lesz az egész éven át. 

Az evangélium az első húsvéti hír. Szándékosan választották ezt a szöveget, mert megjelöli a föltámadás idejét: „Szombat végén pedig, mely a hét első napjára virrad”. Mi ezt a misét (lélekben) húsvétvasárnap hajnalán végezzük, és Mária Magdolnával együtt megyünk megnézni a sírt, és halljuk a húsvéti hírt. A pap áldozása után (a hívők is áldozhatnak ma, de csak a misében, vagy közvetlenül a mise után) gyönyörű hálaéneket hallunk: a Magnificatot, Mária hálaénekét istenanyai méltóságáért; ez egyszersmind a napi vesperás. Még egyszer halljuk az ünnepélyes alleluját az Ite missa est után, s ezzel már benne is vagyunk a húsvéti örömujjongásban. Ennek a misének alapgondolata: Krisztus föltámadt az újonnan kereszteltekben (bennünk).

Közben már elmúlt az éj, s a nap megvirradt — ez az Úr föltámadásának szent pillanata.

 

2. A tizenkét prófécia. A nagyszombati próféciákat eddig a legtöbbször mostoha ellátásban részesítették; igen gyakran úgy tekintették, mint a szertartás terhes meghosszabbítását, amelyen a hívek csak unatkoznak. Ez is a liturgikus megújulás érdeme, hogy ma már újra több figyelemre kezdik méltatni.

Mindenekelőtt ezekben az olvasmányokban a vigíliáknak vagy a matutinumnak egy régi formáját találjuk meg; abban az időben az olvasmánynak volt uralkodó szerepe, a zsoltár inkább csak responsorium volt, vagy visszhang az olvasmányra. Most is megállapíthatjuk a három nocturnusra való beosztást, mert négy-négy olvasmány alkot egy csoportot.

Az első nocturnus (az 1—4. prófécia) Mózes könyveiből való, és négy képben mutatja be a megkeresztelteknek az Isten-országot. Mind a négy kedvelt képe volt az ősegyháznak, s gyakran találkozunk velük a katakombákban. 1. pr. A teremtés az újjáteremtésnek (megváltás, a keresztség kegyelme) képe. 2. pr. A bárka az Egyház jelképe; Noé Krisztus típusa (a világ megújul Krisztus által). 3. pr. Izsák áldozata a keresztáldozat előképe; Ábrahám minden hívőnek atyja. 4. pr. A Vörös-tengeren való átkelés a keresztség kedvelt képe. Ez a négy kép Krisztus Isten-országának minden kiemelkedő mozzanatát felöleli; a négy patriarcha: Ádám, Noé, Ábrahám és Mózes a kinyilatkoztatás nagy hordozói és egyszersmind Krisztusnak is előképei. Figyeljük még meg, hogy az egyes olvasmányokat követő oráció rendesen magyarázatot nyújt. Az olvasmányok első csoportja tehát egyöntetű, és Mózes dicsőítő énekével végződik, amely a megkereszteltek és az Egész egyház hálaadását fejezi ki a megváltás kegyelméért.

A második nocturnusban (az 5—8. prófécia) a próféták szólnak hozzánk (tehát Mózes és a próféták tesznek bizonyságot Krisztusról). A második csoport mindazáltal nem olyan egységes. Talán a negyedik oráció ad fogódzópontot e csoport megértéséhez: Izrael népének minden előjoga és Isten által való vezettetése magasabb értelemben az Egyházban valósult meg. 5. pr. Izaiás próféta az Isten-ország javait festi: a keresztség vizét, az Eucharisztia borát és tejét; a vezér Krisztus, Istennek a bűnbocsánatban megnyilvánuló irgalma. 6. pr. Az igazi bölcsesség az Egyházban lakik; az újonnan kereszteltek már megízlelték a bölcsesség savát, most pedig majd magát az emberré lett Bölcsességet (Krisztust) fogják meglátni. 7. pr. Ezekiel próféta egy csontokkal telt mezőt lát, amelyet Isten lehellete megelevenít. Fölséges képe ez Krisztus megváltói feladatának: a lélek új életre keltése a keresztségben és föltámasztása a halálból, mint ahogy ezek elsőszülöttjeként ő maga kel ki a sírból. 8. pr. Izaiás megjövendöli a választott népnek, hogy a bűn nyomorúságának ideje után a legnagyobb boldogság fog rávirradni, ami az újszövetségben valósul meg: most kel ki Isten új vetése. Minden keresztény „szent”, és beírják nevét a mennyei Jeruzsálem könyvébe. A köd- és tűzoszlop Krisztusnak az Egyházban való igazi jelenlétére emlékeztet. A második olvasmánycsoportot bezáró ének mindezeket összefoglalja: Az új Izrael. Istennek igazi szőlleje az Egyház.

A harmadik nocturnus (a 9—12. prófécia) újra több elbeszélést és képet nyújt. 9. pr. A húsvéti bárány, melyről nagypénteken hallottunk, itt kétségtelenül az Eucharisztiára utal. 10. pr. Jónás próféta Krisztusnak előképe, a bűnbánó niniveiek pedig a megkereszteltek. 11. pr. Mózes búcsúbeszéde úgy hangzik, mint az Egyház anyai intelme, mellyel a jóban való állhatatosságra, szilárdságra figyelmeztet. Ehhez az utolsóelőtti próféciához csatlakozik egy, az Úr hűségéről szóló ének; ez a megkereszteltek és a hívő közösség örömteljes válasza a figyelmeztetésekre. Az utolsó prófécia lezárja a vigíliát, és már a reggeli istentisztelet. A tüzes kemencében lévő három ifjú a régi egyház kedvence volt, nem hiányzott ez a kép egyetlen éjjeli istentiszteletből sem, és átmenetet alkotott a reggeli eucharisztia-áldozathoz. A régi egyház a föltámadás jelképének tekintette, és egyúttal biztatásnak a vértanúságra. Ez a rövid áttekintés is mutatja, hogy a tizenkét prófécia megérdemli, hogy több figyelemben részesítsük.

Az első alleluja. Ebben a fölséges dallamban (föltételezve, hogy a hivatalos kiadás nyomán és helyesen éneklik) valami kimondhatatlan rejlik: Az ének az elején mintegy tapogatózva kisterccel kezdődik, utána pedig többszörös szárnycsapással följut és megpihen a megkettőzött, sőt megháromszorozott g-hangon, mintha először ki akarná próbálni a repülést, és végre egy quart-ugrással a teljes győzelemre lendül fel. Ez a háromszoros örömének egyszersmind a Szentléleknek első szava, az Isten galambjának első kiáltása az újonnan született Isten-gyermekek szívéből, a bennük lakó szentháromsági életnek első lélegzetvétele. És milyen gyönyörű, hogy ezt az éneket előre énekli a pap, és utána énekli a kar: az Anyaszentegyház megtanítja gyermekeit erre az első szóra, amelytől örökké visszhangoznak a mennyei Jeruzsálem utcái. És mi is, akik már régen meg vagyunk keresztelve, minden évben újra megtanuljuk Anyánk ajkáról ezt, mint Canticum novum-ot, a mi új énekünket.

 

 

6.3. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Az Úrnak szentelt éjszaka

 

 „Az ősi hagyományok szerint ezt az éjszakát az Úrnak kell szentelni (Kiv 12,42 skk.). Az evangélium intő szava szerint (Lk 12,35 skk.) a kezükben égő gyertyát tartó hívek hasonlókká lesznek azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére, hogy amikor megjön, ébren találja, és terített asztalához ültesse őket” – olvassuk a liturgikus előírásokban a Szent Háromnap csúcspontját jelentő Húsvét éjszakai virrasztásról, amely „minden vigíliának anyja”.

Semmiféle úgynevezett lelkipásztori szempont nem indokolhatja, hogy ezt a szent virrasztást délutáni vagy kora esti időpontban tartsák, amikor a nap még jócskán fenn van az égen (ebben az esetben nem is lehet virrasztásról beszélni). Nem pusztán azért, mert például a húsvéti gyertya lángja mit sem mond a verőfényes napsütésben, hanem elsősorban azért, mert a liturgiának is megvan a maga sajátos természete, amelyen nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy hitünk kárt ne szenvedne. Az Úr Jézusra való virrasztó várakozás nem mellékes, jelentéktelen mozzanata az evangéliumoknak (különösen a Lukács-evangéliumnak), hanem a keresztény hívő alapvető magatartása. Ha az Egyház soha nem virrasztana, nem lehetne Krisztus Egyháza. A virrasztásra való felszólítást pedig nem szabad csak átvitt értelemben felfogni. Ezért az Egyház liturgiája által gondoskodik arról, hogy egy évben legalább egyszer testileg is eleget tegyen a keresztény az Úr felhívásának. (Érdekes, csak a húsvéti vigília esetében okoz gondot a késői időpont, míg Karácsonykor a hívek – és a máskor templomba sem járók – nagy tömegei részt tudnak venni az éjféli misén. De még ha sokan nem tudnának is eljönni, ez sem ok arra, hogy emiatt ünneplésünk körülményei éles ellentétbe kerüljenek az ünnepelt misztérium teológiai tartalmával.)

Ez a mostani virrasztás az ószövetségi húsvétot is ünnepli, melynek éjszakáján a zsidók megemlékeztek az Úr átvonulásáról. Ám nem csupán a liturgiának, a hitnek is lényeges eleme ez „az Úrnak szentelt éjszaka”. Az Apostolok cselekedeteiben látjuk, amint az Egyház virraszt Péterért. Az ősegyház katakomba-istentiszteleteiről is vannak adataink: „Hajnal előtt Krisztusnak mint Istennek énekeket énekelnek” – írja ifjabb Plinius a császárnak. A nép egészséges hitösztönével mindmáig megőrizte ezt a lelkiséget: virraszt Nagycsütörtökön az Oltáriszentség előtt, Nagypénteken a szentsírnál, virraszt a búcsújáró helyeken, virraszt a halott mellett. Csöndes és figyelmes várakozás ez, amely azért szükséges, mert az igazi javakat nem lehet megszerezni vagy kiérdemelni, csak kegyelemként elfogadni. Ebben ismét csak a Szent Szűz a példakép. Ő kész volt feladni minden előzetes fogalmát Istenről, kivéve azt az egyet, ami a legfontosabb, hogy ő az ígéretek Istene, hogy ő a szeretet. Neki nem voltak olyan elképzelései, amelyek bezárták, megbénították, emberi, kicsinyes elvárásaiba börtönözték volna a mindenható Istent, s így alkalmassá vált arra, hogy együttműködjön vele az ő minden emberi képzeletet felülmúló művének végrehajtásában. Ezért mondja Jézus, hogy ha a szolga egész nap dolgozott, és mindent megtett, nem tett semmi rendkívülit, csak azt, ami a kötelessége, s amikor hazajön az ura, azt mondja neki: szolgálj ki. De ha éjfél után vagy még később jön az úr, és észreveszi, hogy hűséges szolgája ébren várja őt, egyszerre kiesik a szerepéből: felövezi magát, és maga szolgál fel neki. (Vö. Lk 12,37-38)

A virrasztás tehát a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, s ezért alapvető evangéliumi magatartás. Lényege, hogy éjfél után is várjuk az Urat. Ha éjfélig kitartunk, az még csak azt jelenti, hogy sokáig fenn voltunk. Éjfél körül azután a test kezd elfáradni, figyelmünk ellankad, s az álmosság már-már erőt vesz rajtunk. Az egész emberi életben benne van ez a kritikus pont, amikor megkérdőjeleződik az egésznek az értelme, amit eddig csináltunk. Ezen a ponton át kell esni. Lelkesedni egy lelkigyakorlat alatt, aztán egy-két évig vallásosnak lenni, ez evilági esemény, ennek semmi köze egy igazi Isten-emberi drámához. De ha konokul ragaszkodunk Istenhez, ha akkor is kitartunk mellette, mikor már kezdünk belefáradni szolgálatába, ráléptünk a szentség útjára. Erre nem is vagyunk képesek másképp, csak a Szentlélek erejében.

A virrasztás és várakozás szellemileg is alaposan igénybe veszi az embert. A virrasztás lényege a figyelem. Ha a figyelmet kispóroljuk a szellemi munkából, akkor nem dolgozunk. Ha a figyelmet kivesszük a szeretetből, az többé nem szeretet, ha pedig az imából, az többé nem ima. A szív melege sem pótolhatja a figyelmet, amely egyedül képes arra, hogy felfogja Isten kegyelmét és fenntartsa emberi kapcsolatainkat.

A húsvéti vigília négy fő részből áll: lucernáriumból, igeliturgiából, a keresztvízszentelés és a keresztelés szertartásából, és az eucharisztia ünnepléséből. A templomon kívül a tűzoltár körül gyülekeznek a hívek, majd ide vonul ki a papság és az asszisztencia. A sekrestyében a következőképpen áll fel a menet: elöl megy a ceremonárius, mögötte a ministránsok, a thuriferek, két akolitus, egyikük tálcán viszi az öt arany tömjénszemet, másikuk viszi a szentelőt, ezután következik a papság, a diakónus albában, kezében háromágú gyertyatartó, a librifer a nagy könyvvel, végül pedig a főcelebráns, vörös pluviáléban (melyet a keresztelési szertartás után fehér vagy aranyszínű miseruhára cserél). Az énekvezető és a kórus alkalmas helyen, a tűzoltár mellett áll. Gondoskodni kell megfelelő számú gyertyáról, hogy minden jelen lévő hívőnek jusson.

 

 

6.4. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Lucernárium

Vö. Ord/4.8.

 

„Én vagyok a világ Világossága” – mondja a mi Urunk. A fény magát a feltámadott Krisztust jelenti. A Világosságot ünnepeljük, aki bevilágítja a bűnös világ sötétségét.

A szertartás a templomon kívül, a tűzoltárnál kezdődik. A tűzoltárt a szabadban állítják fel, ezzel is jelezve, hogy Urunk megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása nem szakrális helyen történt, hanem a profán térben, amely éppen őmiatta válik szentté. Az Egyház liturgiája most természetfölötti merészséggel arra vállalkozik, hogy ábrázolja az ábrázolhatatlant: a feltámadás pillanatát. A feltámadás az éjszaka csöndjében történt, nem volt más tanúja, csak az Isten. Mégis, a liturgia szemléletessé kívánja tenni ezt a pillanatot a láng fellobbantásával a parázsból. Először azonban az Egyház megszenteli a tüzet, mert tudja, hogy a tűz önmagában, akárcsak a többi őselem, ambivalens: ártani, pusztítani éppúgy képes, mint életet adni. Hésziodosz tanítása szerint tűzből keletkezett a világ, a Biblia pedig azt tanítja, hogy tűzben van az Isten (Kiv 3), ugyanakkor a kárhozottak is tűzben gyötrődnek. Amikor tehát az Egyház szolgája megáldja az új tüzet, az áldással a teremtés isteni művét teszi egyértelműen jóvá számunkra, akiknek a világhoz fűződő viszonya a bűn miatt megromlott.

A pogány világ szakrális hagyatékában is szerepel a tűz tisztelete, különösen az új tűzé tavasz felé. A germánok például tüzeket gyújtottak isteneik tiszteletére, hogy elégessék a tél és a sötétség démonjait, és földjeikre megtermékenyítő erőt hozzanak. Az Egyház ennek az ősi szokásnak adott új, krisztológiai értelmet a nagyszombati tűzszenteléssel. A kovakő, amelyből tüzet csiholnak, a Kősziklát: Krisztust jelenti, a tűz pedig a Szentlelket. (János evangéliumában a Szentlélek egyszer tűz, máskor víz, örök életre szökellő vízforrás, kenet.) Maga a lucernárium azonban nem egyszerűen e pogány szokás ellenhatásaként keletkezett, hanem a keresztény hit belső természetéből fakadt és alakult ki. Valószínűleg belejátszik a szombati fénygyújtás zsidó szokása, és az a hagyomány, amely szerint az őskeresztények már összekapcsolták a feltámadt Krisztushoz intézett imádságot (Phósz Hilárion) az esti lámpagyújtással. Végül, de nem utolsósorban az egyszerű fizikai szükséglet is, hiszen ahhoz, hogy a kezdődő virrasztáshoz világosságot nyerjenek, meg kell gyújtani a tüzet.

Kivonuláskor a kórus Prudentius ősi himnuszát énekli: Tündöklő fényeknek teremtője, Isten, az első versszakot az egész gyülekezet refrénként ismétli minden versszak után. Mielőtt a pap megáldaná az új tüzet, az esztergomi rítus szerint a következő könyörgés vezeti be az ünneplést: „Mindenható Úristen, a világ teremtője, a világosságnak és mind a csillagoknak alkotója, kinek szóval kifejezhetetlen hatalma által vette minden fényesség kezdetét, téged idézünk le saját teremtményeidre: nyisd meg ajkunkat, hogy nevedet magasztaljuk és dicsőségednek dicséretet mondjunk, hogy méltóképpen megülhessük ezt a szent szertartást, melyben a legszentebb éjszakának virrasztása alatt saját ajándékodból a húsvéti gyertyát felajánljuk neked.” Éjszaka van.A sötétség nem csupán a bűnös, megváltatlan állapot képe, hanem még mélyebben a nemlétezésé. Ezért az Egyház most is, mikor Krisztusnak a Lélek erejében való feltámasztását készül megünnepelni, Istenhez, mint Teremtőhöz fordul. Nemcsak a teremtés megvalósult művét ünnepli, hanem mindenekelőtt a teremtői aktust magát, amely sokkal hatalmasabb és csodálatra méltóbb, mint ami eredményeképpen létrejött: a világmindenségnek a csillagokkal is jelzett mérhetetlen tágassága, félelmetes rendje, millió és millió törvényszerűsége. Az áldás a teremtés erőterébe, eredeti ártatlanságába vonja a tüzet és a vizet, a tömjént és a húsvéti gyertyát, s magukat a híveket is. Ádám bűne Krisztus halálában érte el teljességét és áradt ki az egész teremtett világra, ezt jelezte a hatodik órától a kilencedik óráig tartó sötétség a Golgotán. Jézus Krisztus átokká lett értünk, hogy megnyissa az áldás forrását. Ezen a szent éjszakán azután a liturgia elindítja az áldások özönét, amely az Exsultetben folyammá szélesedik, hogy végül a konszekrációba torkolljék. Mindeközben az Egyház a legegyetemesebb és legmélyértelműbb nyelven szól hozzánk: az ősképek és szimbólumok nyelvén. Tűz és víz találkozik, amikor a pap belemeríti a húsvéti gyertyát a keresztkút vizébe, szent olajokat használ a keresztség és bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor, kenyeret és bort az Eucharisztia bemutatásához.

Az esztergomi rítus szerint így hangzik az áldás szövege: „Isten, aki Fiad, vagyis a Szegletkő által adtad meg híveidnek a te fényességed tüzét, szenteld meg ezt az új tüzet, és engedd nekünk, hogy a Húsvét ünneplése által a mennyei vágyak fellángoljanak bennünk, és így az el nem múló fényesség örök ünnepére tiszta elmével eljuthassunk, ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Ezzel az imádsággal indul most az Egyháznak, a feltámadt Krisztus Titokzatos Testének mennyei élete. Az első könyörgést Istenhez, az Atyához intézzük megdicsőült Fia által, de hol van itt a Szentlélek? Sajátos isteni természete szerint, titokzatosan jelen van ő is, hiszen ő az igazi, égi tűz, akit a feltámadt Jézus első ajándékul a hívőknek adott, hogy szívüket mennyei vágyakra lobbantsa.

A tűz megáldása után az új tűz fényével vonul be a gyülekezet a templomba, halad végig a sötét templomhajón, míg a fény a szentélybe nem ér. Menetközben háromszor megállnak, s a gyertyát vivő diakónus mindannyiszor egyre magasabb hangon énekli: „Krisztus világossága!” Ez a bevonulás szimbolikusan jelzi a világból, a profánból a szent hely, az Isten szentségi jelenléte felé tartó hatalmas utat. Nem kell bizonygatni, hogy sokkal fontosabb, mint az újabb keletű húsvéti körmenet, amely nem tartozik szorosan a szertartáshoz, s minden különösebb lelki kár nélkül el is maradhat (sajnos, mégis sokan csupán erre az egyetlen mozzanatra korlátozzák a feltámadás ünneplését, megfosztva magukat ennek a szent éjszakának végtelenül gazdag kegyelmeitől). Az esztergomi rítus szerint ez az ünnepi bevonulás nem a húsvéti gyertyával történt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az hatalmas, oszlopszerű építmény volt, mely ott állt a szentély bejáratánál. Az új tűzről vett világosságot háromágú gyertyával hozta be a diakónus – szimbolikusan utalva arra, hogy Jézus feltámadása is szentháromságos esemény –, és erről gyújtotta meg a húsvéti gyertyát, az Exsultet éneklése közben.

A lucernárium csúcspontja kétségkívül a Húsvét örömének meghirdetése, az Exsultet eléneklése. Az Exsultet az Egyház liturgiájának egyik legbecsesebb szövege. „Mind tartalmát, mind dallamát tekintve kiemelkedő méltóságú tétel”, „csak a Te Deum fogható hozzá”, „egy liturgikus tartalom ünnepélyes és művészileg formált kifejezésének mintapéldája” – ilyen és hasonló szavakkal méltatja a tudományos irodalom, s nem különbözik ettől a liturgikus és lelki író véleménye sem: „A gondolat mélysége, költői lendülete és a dallam gazdagsága tekintetében semmiféle más liturgikus szöveg túl nem szárnyalja.”

Az Exsultet legismertebb neve: „Praeconium Paschale”, vagyis a Húsvét meghirdetése. Tartalmilag ugyanis bejelenti és költői szavakkal kifejti a húsvét-ünnep tartalmát. Másik elterjedt neve viszont funkciójára utal: „Laus Cerei” (a Gyertya dicsérete), vagy még inkább: „Benedictio Cerei” (a Gyertya megáldása), „Consecratio Cerei” (a Gyertya felszentelése). Az Exsultet tehát úgy szerepelt a vigília szertartásában, mint hatalmas áldó imádság, amelynek keretében, az éneklést bizonyos pontokon megszakítva a diakónus a hívek előtt „szerelte fel” a húsvéti gyertyát: elhelyezve rajta a öt aranyozott tömjénszemet, rákarcolva az évszámot, az Alfát és az Ómegát – kifejezve ezzel, hogy Krisztusé az idő és az örökkévalóság –, majd megáldotta, megtömjénezte és meghintette szenteltvízzel, s kezdte osztani róla a fényt a gyülekezetnek. Mire az Exsultet éneklése véget ért, az egész templom gyertyafényben úszott.

A liturgia szövegeit – némi egyszerűsítéssel – három csoportba oszthatjuk. Vannak, amelyek alapvető üdvtörténeti tényt állítanak szemünk elé a maga egyszerűségében, mint pl. az evangélium, amikor elmondja Krisztus feltámadását. Mások, elsősorban a liturgikus énekek, a Szentírás különféle szakaszainak alkalmazásával gazdagítják az ünneplés megértését, mint például a húsvéti introitus, mely a 138. zsoltárt idézve így énekel: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet, csodálatos előttem a te tudásod.  .” Ezeknek a szövegeknek művészi hatása éppen az alkalmazás finomságából, bizonyos fokú áttett, stilizált, rejtett beszédességéből adódik. A harmadik szövegtípust az Egyház által fogalmazott szövegek jelentik, amelyek szintén értelmezik, részleteiben feltárják az ünnepelt titkot, bár művészi stílusban, de mégis elsősorban az értelemhez szólva. Mivel itt nem alkalmazott szövegről van szó, ezekben fejeződik ki legteljesebben és legvilágosabban az Egyház liturgikus tudata, tehát az ember is ezekből tanulhatja meg legkönnyebben és legpontosabban az Egyház gondolatait, sőt gondolkodásmódját. Ilyen szövegek elsősorban az orációk (könyörgések), a prefációk és még néhány hasonló stílusú klasszikus szöveg. Ezek közé kell sorolnunk – elsők közt – az Exsultetet.

Az Exsultetműfaja tehát kiválóan alkalmas arra, hogy belőle megismerjük az Egyház felfogását, pontosan kifejtett liturgikus tanítását éppen a legfontosabb üdvtényről, a húsvéti misztériumról. A műfaj is, a liturgikus évben elfoglalt hely is e tétel fontosságára int, s ennek következményeit le kellene vonni a fordítás, a katekézis, az egyéni lelkiéletben való megbecsülés szempontjából egyaránt.

Megfontolandó továbbá, hogy az Exsultet eredeti kettős funkciójának megfelelően nem kellene-e a húsvéti örömhirdetést és a Gyertya felszentelését a fent leírt módon ismét összekapcsolni. Ez az ősi magyar hagyományt őrző megoldás nem nehezen kivitelezhető, ugyanakkor a mai gyakorlatnál sokkal látványosabb, drámaibb, kifejezőbb. Ha sem diakónus, sem pap nincs, aki az Exsultetet méltó módon megszólaltassa, az újabb egyházi rendelkezések értelmében lehetőség van arra is, hogy felszenteletlen énekes legyen a húsvéti öröm meghirdetője, míg a Gyertya megáldását, felszentelését ebben az esetben is a celebráns vagy segédkező pap, diakónus végzi. 

 

 

6.5. Guzsik Tamás: A fény ünnepe

 

A nagyszombat illetve a húsvéti vigília szertartása valamennyi ó- és középkori eredetű liturgiában talán a legbonyolultabb az év során, egyszersmind a legtöbb jelképi értelmezést rejti magában. Három fő eleme, az új fény ünneplése, az Egyház új tagjainak megkeresztelése és a vigília-mise már a legkorábbi liturgikus formulákban megtalálható; a részletek idővel eltérő módon gazdagodtak. Az első rész, a „fény ünnepe" számos ókeresztény vagy még a kereszténység előtti szakrális elemet és jelképet szintetizál.

A természet megújulása, „föltámadása" a legtöbb ókori nagy vallásban a tavaszponthoz, a tavaszi napéjegyenlőséghez kötődött: a nappal hosszabb lett az éjszakánál, a fény legyőzte a sötétséget, a jó a rosszat (egyiptomi hitvilág, mazdaizmus, Mithrasz-kultusz). Ehhez további fényszületésként társult a tavaszpont utáni holdtölte, amikor is nemcsak nappal, hanem az éjszakában is győzött a fény. Az egyistenhívő zsidó vallásban is helyet kapott ez az ősi hagyomány: a régi zsidó évkezdet nem ősszel, hanem tavaszkezdetkor volt (Niszán hónap), s ennek holdtöltéje lett a legnagyobb ünnep, az Egyiptomból való megszabadulás napja (Pészach). De a római naptár évkezdete is Mars isten hónapja, azaz március volt már a Numa Pompilius-féle naptárban (Kr. e. 540 k.).

A keresztény húsvét napja, Krisztus föltámadása a zsidó naptár Niszan havának 15. napjához kötődik, így a tavaszhoz és fényhez kötődő jelképek adottak voltak az egyéb antik hatásoktól függetlenül is. A korai rómavárosi liturgiában a vasárnapokra készülő virrasztó istentiszteletek előtt rendszeresen volt tűzszentelés (lucernarium) és körmenet, s a gyülekezőhely (háztemplom, katakomba, oratorium) világító eszközeit az új, megszentelt tűzről gyújtották meg. A keresztény vallás hivatalos római (császári) elismerését követően Nagy Konstantin császár (306-337) húsvét éjjelén Róma városának utcáin is díszkivilágítást rendelt el, mintegy jelezve, hogy az egész város osztozik az új tűz fényében, Krisztus világosságában. Idővel a minden héten tartott tűzszentelés elmaradt, csak húsvét éjjelén őrizték ezt a kora-keresztény hagyományt.

A keresztény térítések során új elemet hozott a germánok ősi szokása, hogy tavaszpont idején Ostarának, a tavasz istenének és Balduinnak, a fény istenének nagy máglyát gyújtottak. Ezzel találkoztak az ír misszionáriusok, akik a germán hagyománynak keresztény tartalmat adva azt megőrizték. Az ír szerzetesek révén került el a szokás Rómába, ahol az ókeresztény tűzszentelési szertartás felújításaként része lett a nagyszombati vigíliának. Mindez a VII-VIII. században történt. A szertartás folytatása, a megszentelt tűzről vett fény bevitele a templomba a gallikán liturgiákban gyökerezik. A pap templomon kívül gyújtott tűzről háromágú gyertyatartó gyertyáit gyújtotta meg, ezt vitte be a templomba, s erről gyújtotta meg a húsvéti gyertyát is. A hármas gyertya (triangum, Szentháromság-szimbólum) használata egyben tiltakozás is volt az ariánusok Szentháromság-tagadó tanításával szemben. Ennek továbbfejlesztéseként gyertyatartóként háromágú nádszálat használtak: a gyenge nádszál Krisztus emberi, a három gyertya isteni természetét jelképezte. Hasonló elem a bizánci liturgiában is létezik: a pap a húsvét éjjeli szertartást háromágú gyertyatartóval (trikirion) a kezében végzi. Az Antiochiához és Kappadókiához kötődő korai liturgiákban a tűzszentelésnek ilyen szokása nem alakult ki. Talán azért, mert a területen sokáig erősen éltek éppen a tűzzel és fénnyel kapcsolatos pogány misztériumvallások, elsősorban a Mithrasz-vallás, s nem volt cél, hogy ezek hagyományai a kereszténységben tovább éljenek. Éppen az örmény egyház történetéből tudjuk, hogy még az V-VI. században is komoly harcot kellett folytatni az említett pogány szokások ellen (pl. az arzoni zsinat 410-tol a mazdaizmussal szemben lépett fel). Általában a keleti liturgiákban a fény-szertartás a vigilia-misét megelőző zsolozsmába épül be. Az örmény nagyszombati imaórákban a negyedik olvasmány után gyúlnak ki a templom fényei az „Ajszor harjav ..." ének hangjainál. Ismereteim szerint szabadtéri tűzgyújtás csak az etióp liturgiában szerepel nagyszombat este.

A fény ünnepének másik fontos eleme a húsvéti gyertya. Használatáról már a IV. századtól tudunk, a VII. századtól lett általános a használata nyugaton. A szentélyben álló nagyméretű gyertyát a diakónus gyújtotta meg a háromágú gyertyatartóról, majd ünnepélyes énekkel köszöntette az új fényt, a húsvétot. A „Laus Cerei" (a gyertya dicsérete) szövegét kezdetben a diakónus szabadon alakította, de a 495 körül keletkezett szertartáskönyv, a Sacramentanum Gelasianum már leírt formában is megőrzött ilyen szöveget. Ebből alakult ki gallikán hagyományként — a VII. századtól a nyugati liturgiában máig is használatos „Praeconium Paschale", a húsvéti misztérium ünnepélyes kihirdetése. (Kezdő szaváról Exsultet-nek is nevezik.) Csodálatos dallama és mély értelmű, jelképekkel teli szövege máig is a liturgikus irodalom és ének egyik legértékesebb darabja. Újabban magyarul felhangzó dallama és szövege nem a legszerencsésebb.

A húsvéti gyertya bőséges szimbólumrendszeréből csak néhány elem: a pusztában vándorló választott nép előtt vonuló felhőoszlop, az önmagát feláldozó, az embereknek világosságot hozó Krisztus, a Szentlélek kinyilatkoztatása a Jordán folyónál Jézus keresztelésekor, stb. A pap a keresztvíz megáldásakor a húsvéti gyertyát belemártja a vízbe, s maga a keresztelés is a húsvéti gyertya fényénél történik. A gyertyára vésett jelek (kereszt, évszám, alfa-omega) szintén külön-külön jelképi tartalommal bírnak: A húsvéti gyertya áldozócsütörtökig, azaz Jézus mennybemeneteléig (újabban pünkösdig) áll az oltár mellett.

A húsvéti fényszimbólika számos egyéb elemének bemutatása még egy nagyobb tanulmány kereteit is meghaladná. Formai elemek, külsőségek, de közös a gondolati tartalmuk: az ünnep köszöntése, s a húsvét misztériuma: „Kriszdosz harjav i merreloc" — „Krisztus feltámadt halottaiból!"

Megjelent az Ararát VI/4. 2000. Április 30-i számában, újraközölve: Magyar Egyházzene X. (22-23): 252-254.

 

 

6.6. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – "Tuba salutaris"

Vö. Text/4.2. és Mel.4.2.

 

Liturgiánk egyik legfontosabb szövegének, a húsvét éjszakáján elhangzó Exsultetnek elején hangzik el ez a kifejezés: "et pro tanti Regis victoria tuba insonet (vagy más változat szerint: intonet) salutaris", vagyis: "és mert győzelmet szerzett a nagy Király, az üdvösség harsonája szólaljon meg végre!".

Az Exsultet szövegét, s általában a keresztény ókor fontos szövegeit szakemberek légiói vizsgálták meg az elmúlt száz év folyamán a legnagyobb gondossággal. A teológus, a lelkipásztor már nincs magára hagyatva, ha meg akarja érteni a szövegeket, igazi szakértők sietnek segítségére. Erről az egyetlen szópárról: "tuba salutaris" is hozzájuthat a megfelelő cikkekhez, aki akar. Sőt az egyik legérdekesebb cikk kapcsolatba hozza a nyelvi anyagot a képzőművészeti ábrázolásokkal, éppen a régi Exsultet-tekercseket díszítő gyönyörű miniatúrák képeivel. Hiszen azok festői még tudták, mit mond a szöveg, s azt akarták megfesteni.

E tekercseken látjuk a "divina mysteria", az Isten körül szolgáló égi szellemeknek, vagyis a keruboknak és szeráfoknak képét, később a földkerekséget is, amint villámszerűen hasít bele sötétségébe a feltámadás fénye; látjuk a megszemélyesített "caligo"-t, homályt is, amint igyekszik csendben elosonni, megrettenve a nagy eseménytől. Ott van a fellobogózott ecclesia (egyház = templom) is, ablakain a viharszerű szél által fújt függönyökkel, és sorba, a szöveg többi elemének ábrázolása. A második vagy harmadik kép pedig a "tuba salutaris" ábrázolása, azé a harsonáé, melyet egy vagy két angyal fúj, a megváltás kihirdetésére.

A nyelvi magyarázatok világossá teszik, hogy ez a harsona a bibliából került az Exsultetbe. Isten hatalmas tetteit harsona adja hírül az aluszékony, elcsüggedt, fáradt, sötétben alvó, vagy az események előtt értetlenül álló világnak. A harsona nem csak jelet ad, hanem hirdet, sőt nemcsak hirdet, hanem valamiképpen meg is magyaráz. Olvassuk csak el ehhez a Jelenések Könyvének megfelelő helyeit. De természetesen az ószövetségből is megtaláljuk az analógiákat.

Ha most a képi ábrázolástól a valósághoz megyünk át, azt találjuk, hogy a harsona mindig az angyallal áll kapcsolatban. Sőt, igazából magának az angyalnak szava a harsona. Angyal adja hírül a pásztoroknak Jézus születését, angyal hengeríti el a követ Jézus sírja elől akkor, mikor még az egész föld aludt, s ugyancsak angyal magyarázza el az apostoloknak, mi történt. Az apostolok szinte elbutulva állnak a Mennybemenetel helyén, s máris ott vannak az angyalok, akik hogy úgy mondjam, helyükre, ti. üdvösségtörténeti helyükre teszik az eseményeket. Ugyanennek az angyalnak harsonája fogja meghirdetni a második eljövetelt.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a "tuba salutaris" nem földi hangszer, amivel a feltámadás örömére az emberek koncertet adnak ("búgó kürtök áldva áldják", mondja a magyar oltári misekönyv). A "tuba salutaris" túlvilági hangszer, az az angyali szózat, hangos kiáltás (mely akkor is hangos kiáltás, ha csendes emberi szó!), mely áttöri a földi viszonylatok függönyét, beleharsogja a földi létbe az isteni eseményt és annak értelmét. És "salutaris" ez a harsona, mert az üdvösséget hirdeti, azt az üdvösséget, mely földi szemmel elbukott Nagypénteken, de most, húsvét hajnalán bizonyította győzelmét.

Meghallván ezt a harsonát jogosan kap új életre a föld is, azon belül a választottak közössége, az Egyház is:

"Most örvendjen a föld is, sugárzásában e villámló fényeknek, és megvilágosítva az örök Király ragyogása által, az egész földkerekség lássa meg, hogy a sötétség már eltűnt róla. És vigadjon a mi Anyánk, az Egyház is, ily nagy fényesség sugaraival ékesen, s az egybegyűlt népek hangos szózatát visszhangozza e templomcsarnok!"

 

6.7. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Az Exsultet olvasása

Vö. Text/4.2. és Mel.4.2.

 

A keresztény esti istentisztelet az őskeresztény korban rendszeresen a fények ünnepi meggyújtásával kezdődött. A milánói egyház vesperását ma is napról napra a "lucernárium" énekei vezetik be. A görög egyház szép esti éneke, a Phósz hilaron (Enyhe világossága) is minden este eszünkbe juttatja, hogy a ránk törő homályban felvilágló fény a liturgia hatékony erejével a világ sötétségében fényt adó Krisztust jelképezi. Ha ez a "lucernárium" fontos része volt a napi vesperásnak, méltó volt, hogy liturgikusan még ünnepélyesebb és teológiailag még kifejtettebb módon indítsa a legszentebb éjszakának, húsvét vigíliájának megünneplését.

A húsvéti gyertya az ókeresztény századokban még valóban a templom legkiemelkedőbb fényjele volt. Nemcsak azért, mert nem nyomták el világosságát a villanykörték, hanem méreteivel is uralkodott a templomtérben. Az Exsultet szövegét tartalmazó régi pergamentekercseken le is festették, hogy az emeletnyi magas állványon álló, ölnyi vastagságú szövétnek (inkább fáklya, mint gyertya) hatalmas tűzcsóvája ahhoz a tűzoszlophoz hasonlított, mely Izraelt átvezette a Vörös tengeren, s a megáldását, meggyújtását végző diákonusnak hosszú pálcát kellett lépcsőkre felhágva felnyújtania, hogy elérje vele a "gyertya" kanócát.

Ennek a diákonusnak volt talán egész éven át legmagasztosabb feladata volt elzengeni ennek a gyertyának dicséretét, konszekrálni a gyertyát és ezzel megkezdeni a húsvéti vigília ünneplését. Szent izgalom, szinte rettegés fogja el a diákonust e feladat előtt, tudja, hogy a legszentebb éjszakát szeplősíti meg, ha hibáz, ha erőtlen, ha értelmetlen, ha akár felkészületlensége, akár élete méltatlanná teszi e szolgálatra. Lámpalázában a hívőkhöz fordul, s "együttizgulást", imádságos segítséget kér tőlük, mielőtt megkezdené a konszekrációk kötelező formájában, a prefációk szabályai szerint szerkesztett "laus cerei"-t, a gyertya dicséretét.

 

"Most kérlek azért, kedves testvérek, titeket,

kik e szent fény csodálatos világánál körülöttem álltok:

a mindenható Istennek irgalmát velem együtt kérjétek,

hogy Ő, ki engem, – bár nem vagyok rá érdemes –,

levitáinak sorába kegyesen meghívott,

fényének ragyogásával töltsön el,

s e Gyertyának dicsérő énekét vigye végbe ajkam által!"

 

Az őskeresztény lelkiséget árasztó csodálatos szövegről már sokan írtak, most nem annak sorrendjét akarom követni, hanem néhány motívumát kiemelni. Kérem, az olvasó imádkozza el ismét és ismét az Exsultet mellékelt szövegét, mert ami itt következik, csak gyenge kísérlet a közelítésre, a lényeg nem ez, hanem amit az egyház énekel.

 

Szent éjszaka. Az ének nemcsak a gyertyának, hanem az éjszakának dicséretét is hirdeti. Ennek a holdtölte, misztikus éjszakának kettős arculata van: szinte foghatóvá teszi a sötétség erőinek rettenetes erejét, s ugyanakkor benne látszólag szelíden és elrejtetten, felragyog az a fény, melyé a győzelem a sötétség erői fölött. Ezen az éjszakán a fáraó tobzódik, s ezen az éjszakán Izrael száraz lábbal kel át a Vörös tengeren. Ezen az éjszakán pusztító angyal jár Egyiptom földjén, s a leölt Bárány vére árán menekülnek meg a kiválasztottak. Ezen az éjszakán elégedetten alszik Kaifás és Pilátus: művük bevégezve, a Nyugalom napja után most már az ő nyugalmukat sem háborgatja a megfeszített Messiás. És ezen az éjszakán "széttörve a halál bilincsét Krisztus az alvilágból mint győztes tért vissza." A Krisztus-hívők szerte a világ sötétségének éjszakájában élnek; de ugyanakkor ez az éjszaka "a Krisztus-hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától elválasztván a kegyelemnek átadja, s a szentségbe kapcsolja őket." Ez mindenkivel megtörtént, amikor a keresztségben Krisztus halálába eltemetkezve vele együtt feltámadt, s mindenkivel megtörténik ezen az éjszakán, amikor a keresztségi kegyelem megújul benne. Éppen ezért "ez az éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, mely gyönyörűséget áraszt!"

 

A keresztség éjszakája. "Mert mit élt volna nekünk megszületnünk, ha a megváltás nem ér el minket"! A keresztség éjszakájában a megváltás misztériuma működik. Ezért hallhatjuk, hogy "ebből az éjszakából megszentelő erő árad, mely elűzi a bűnöket, lemossa a vétkeket, a bukottnak az ártatlanságot, s a szomorkodónak a vidámságot visszaadja, a gyűlölséget távolűzi, egyetértést közvetít, s a hatalmakat meghajlásra készti." A keresztség egy olyan új élet kezdete, mely egyben a keresztény erények győzelmét hozza a rajtunk kívül és szívünkön belül egyaránt működő sötét hatalmak fölött. A keresztségben azonban nem csak az egyes ember megszentelődését, hanem az egész emberi nem szabadulását is ünnepeljük, azt hogy Isten "atyai jósága így lehajlik hozzánk": hogy "kiváltsa a szolgát, kiszolgáltatta saját Fiát érte"! A megváltás éjszakáját és a keresztség éjszakáját együtt, egymásban ünnepeljük. Ezt jobban megérzi az egyszerű hívő is, ha templomainkban és szokásainkban egy jobb kor majd helyreállítja a keresztkút becsületét.

 

A feltámadás éjszakája. Az ősegyház még együttlátja és együttünnepli a húsvéti misztérium egészét. Ahogy nagypéntek is a feltámadása ünnepe is, úgy húsvét a megváltó halál ünnepe is. "...hogy kiváltsd a szolgát, kiszolgáltattad saját Fiadat érte! Ó Ádámnak valóban szükséges vétke, mert Krisztus halála lett eltörlője annak." S mivel ez "beata passio", boldogságszerző szenvedés (ahogy a római misekánon mondja), azért ebben a halálban benne rejlik az élet. A feltámadás mintegy a halál burkából pattan ki. "Széttörve a halál bilincsét Krisztus az alvilágból mint győztes tért vissza... Ó valóban boldog éjszaka, mely csak maga volt méltó tudni az időt és az órát, melyben Krisztus az alvilágból feltámadt!"

 

A gyertya dicsérete. A húsvéti gyertya nemcsak világosság a templomban,  mely "legyőzi az éjnek árnyát", s csak nem a Krisztusból áradó világosság ("lumen Christi") jelképe, hanem az egyház esteli áldozata, melyet az egyház "Isten nevének tiszteletére megszentel". "Jóillatú áldozat ez", melyet "szolgáinak keze által Istennek ajánl a szentséges Egyház". Árnyékszerűen, de valami olyasmi történik itt, mint a misében: ahogy ott a kenyér és bor színében önmagát ajánlja fel az ember, úgy ajánlja fel most húsvéti lelkületét (és nagyböjti erőfeszítéseit) ebben a gyertyában. Ahogy ez az egyéni "felajánlás" csak az egyház közösségében érvényes, úgy ezt a fény- és illatáldozatot a "szentséges Egyház" nyújtja Istennek. Ahogy a kenyeret és bort az Isten által megbízott és felszentelt szolgáló papság keze által ajánlja fel az Egyház, úgy ennek a Gyertyának felajánlását is az egyház és papjai szolgálata által teljesíti. Ahogy a kenyeret és bort Isten elfogadja, s benne önmagát nyújtja nekünk, úgy ebben a gyertya is végül az ő világosságát árasztja. Ahogy az átváltoztatott kenyér és bor Isten és ember közösségét hozta létre, melyben "élek már, de nem én, hanem Krisztus él bennem", úgy ennek a gyertyának is "fogyhatatlan fényben"  kell megmaradnia, hogy fénylő lángját találja égve a Hajnalcsillag, az a Hajnalcsillag, mely nem ami, hanem Aki, s "aki nem ismer alkonyt, hanem az alvilágból visszatérvén derűs fénnyel tündököl".

 

A méhek dicsérete. Az Exsultet ó-itáliai változataiban egy hosszú szakasz szól a gyertyához szolgáló viaszt előállító méhek dicséretéről. Ez az itáliai dicsérő ének, mely Vergilius-idézetével a keresztény ókor csodálatos érettségét és egyetemességét idézi, egy rövid utalás formájában a mi Exsultetünkben is megtalálható:

"És azért ezen a kiváltságos éjszakán, ó szent Atyánk,

fogadd el kérünk a dicséret ez égő esteli áldozatát tőlünk,

melyet a méhek szorgosságával készített Gyertya ünnepi felajánlásával

szolgáinak keze által megad néked a szentséges Egyház...

E láng hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által,

mert táplálja azt az olvadó viasz, melyet e drága lámpásnak anyagául

a méhek királynője készített."

 

Világos, hogy a méhek királynője: maga az Egyház. Ahogy a sok szorgos méhecske munkájából az antik vélekedés szerint a méhkirálynő készít "használható" viaszt, úgy a keresztények szorgossága is csak úgy nyer értéket, ha királynőjük, az Egyház mintegy "beledolgozza" munkájukat a maga felajánlásába, a maga gyertyájába. S egyes Exsultet-szövegek titkos tapintattal, szinte szemérmes tartózkodással még egy utalással gazdagítják a méh-hasonlatot. Az említett ókori vélekedések a méhkirálynőnek valamiféle szűzi termékenységet tulajdonítottak. "O vere beata et mirabilis apis, cujus nec sexum masculi violant, fetus non quassant, nec filii destruunt castitatem." Az egyház is ilyen szűzi termékenységgel szüli gyermekeit a keresztkútból, éppen ezen az éjszakán. És ha a húsvéti gyertya az Egyházzal egyesült Krisztus is, akkor a méhkirálynő: egyúttal Szűz Mária, aki "sancta concepit virgo Maria, virgo peperit et virgo permansit."

 

A húsvéti örömben élő nép. A keresztény közösség nem az elején, hanem a végén áll a misztériumnak. Nem mibelőlünk jön létre az egyház, hanem mi jövünk létre, mint keresztények, az egyház tevékenységéből. Az Egyház közössége a Vörös tengeren átjutottak közössége, a tűzoszlop által vezetetteké, a kegyelemnek átadott és szentségbe bekapcsoltaké, a szolgaságból a Fiú által kiváltottaké, az önmagukat az Egyház által Istennek átadottaké, azoké, akik lelkének ajtaján megszentelő jelként ott van az igazi Bárány vére. Ezek azok, akiknek ez az éjszaka "a vidámságot visszaadta", s így a húsvét örömébe beléphettek. Az Exsultet vége a nagy üdvtörténeti összefüggésekről visszafordítja tekintetét a földön élő Egyházra. S mivel tudja, hogy a tényleges húsvéti örömben (mely éppúgy más, mint a világ öröme, ahogy Krisztus is saját békéjét adja, nem úgy, ahogy a világ adja), azok maradnak benne, akik nem vágyakoznak vissza Egyiptom húsos fazekai mellé, akik nem vágyakoznak vissza a "világ tévelygéseibe és a bűnök homályába", hanem "benne maradnak a szentségben", akik őrzik a Bárány vérének jelét  – ezért amikor az Exsultet vége azt kéri, hogy Isten tartsa meg háza népét, a papságot, a híveket, a pápát és püspököt, itt egybegyűlt közösségünket a húsvét örömében, akkor tulajdonképpen azt kéri, hogy tartsa meg a Húsvét titkában, tartsa meg "szeretetének kedvezésében".

 

*

 

Az igazi liturgikus nevelés akkor kezdődik, amikor nem azokat a gondolatokat adjuk elő, melyek a liturgiáról eszünkbe jutnak, hanem magát a liturgiát tanítjuk. Megközelítéseink csak megközelítések. Amiből tényleg tanulunk, az maga, az érintetlen liturgia. Ebben a liturgikus pedagógiában kiemelkedő szerepe van a klasszikus liturgikus szövegeknek, melyekben az Egyház liturgikus felfogása jelenik meg, de nem magyarázat, hanem ünnepélyes, átgondoltan megfogalmazott imádság formájában. Az Exsultet olyan szöveg, mely egy igazán a húsvéti misztérium szellemében megújuló hittantanításnak alapja lehetne. A magyarázatokkal segíteni lehet, de a lényeges az, hogy újból és újból hallgassuk, olvassuk, akár magunk is imádkozzuk, minden évben azon a szent éjszakán újból és újból megérintsen minket. Ha így lenne, nem kellene attól félnünk, hogy lassanként nem lehet tudni, mi is a kereszténység.

A hamisítatlan kereszténység az, amit az Egyház minden húsvétkor ebben a szent szövegben elénekel.

 

 

6.8. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Mit jelent a húsvéti gyertya?

Vö. Text/4.2. és Mel.4.2.

 

Egy kiváló liturgiamagyarázó nagyon helyesen azt mondja: szükségünk van arra, hogy a liturgia szavait, jeleit magyarázatokkal megközelítsük. De ne tévesszük össze azt, amit így megközelítünk azokkal a magyarázatokkal, melyekkel megközelítjük. A liturgikus szó, a jel ott marad érintetlenül a megközelítés után is a maga minden megközelítésen túli exisztenciájában. E jelet, e szót elfogadjuk, kimondjuk, megtesszük, nem azért, mert a megközelítéssel beláttuk helyességét, hanem azért, mert ez az Istentől, az Egyháztól rendelt liturgikus szó, jel: valóság, mely mindig több, mint amit mi róla gondolunk.

Azt szoktuk mondani, hogy a húsvéti gyertya a feltámadt Krisztus szimboluma. Különös, de erről így tudomásom szerint nem beszél az Egyház. Nem tudom, mivel lehet ezt az állítást bizonyítani, mire lehet ebben az azonosításban hivatkozni. A húsvéti gyertyáról az Egyház egyedül az Exsultetben nyilatkozik. És mit mond e felséges szöveg a gyertyáról?

Az Exsultetben úgy jelenik meg e gyertya, mint égő esteli áldozat, melyet az Egyház – szolgáinak keze által – megad a mennyei Atyának. A gyertya itt magának az éjszakának, a benne ünneplő Egyháznak és léleknek felajánlása, dicsérő áldozata. A méhkirálynő szorgossága révén előálló értékes viaszban azt a munkálkodást sejtjük, mellyel a mi önmagában értéktelen igyekvésünk az Egyház, ezen anyakirálynő által Istennek felajánlható áldozattá válik. Így nézve a gyertya egyúttal mi vagyunk, a mi lelkünknek lángja, a mi éber hitünk, mely a világ éjszakáján át világít. Ezért kérjük, hogy a gyertya fénye győzze le az éjnek árnyát, és maradjon meg fogyhatatlan fényben.

De mégsem a mibelőlünk jövő láng ez a láng: nem belőlünk támadó, hanem elnyert fény az, amivel a gyertya ég. Világossága valami közösséget jelent az angyalok élete és a mi életünk, végső soron az isteni élet és a bennünk lévő élet között, ezért "világossága az égi fényekkel olvad össze". A gyertya fénye tehát így nézve: az elnyert üdvösség, kegyelem. Ebben a kegyelemben a hívők gazdagon részesülnek, s egymás közt is csak ez a kegyelem hoz létre valós kapcsolatot: "E láng, hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által..."

De ez a kegyelem nem egyszerűen a dogmatika némileg elvont valósága, hanem egy mozgó, dinamikus, éppen most, ezen az éjszakán tevékeny erő. Ennyiben az Izrael népét vezető tűzoszlop megjelenése templomunk közepén, s olyan ereje van, hogy elválasztja az egész világon a Krisztus-hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától. Valami különös módon azonos a Gyertya és az éjszaka, hiszen ebben az éjszakában ez a gyertya "történik"; "ebből az éjszakából megszentelő erő árad", "az éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, meny gyönyörűséget áraszt".

S mivel ennek a tevékeny életerőnek forrása a feltámadt Krisztus, "ki az alvilágból visszatérvén derűs fénnyel felragyogott az emberi nemnek", azért a Gyertya valóban Krisztus szimboluma is, hiszen ő a mi Húsvétunk, ő a kegyelem és élet forrása, ő teszi az Atya előtt kedvessé az Egyház alkonyati fényáldozatát.

Ez az a pont, melynél tovább nem szabad "megközelíteni" a húsvéti gyertyát, hanem el kell fogadni úgy, mint misztériumot: egy láthatatlan  összetett üdvtartalom látható jelét, és legalábbis szentelményi szinten, hordozóját.

Végül is a húsvéti gyertya a húsvéti gyertyát jelenti.

 

 

6.9. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Igeliturgia

Vö. Ord/4.8. és Text/4.4.

 

Az olvasmányokat már a Krisztus világosságába vetett hit fényében olvassuk. Felidézzük Isten csodálatos tetteit, melyet az üdvösségtörténet folyamán végbevitt: a teremtést, Izrael kiválasztását, az egyiptomi fogságból való szabadulást, vagyis az első húsvétot, a próféták jövendöléseit, egészen a beteljesedésig, a keresztség szentségének kiszolgáltatásáig. Az emmauszi tanítványok útját járjuk végig: az olvasmányokon keresztül Krisztus Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázza mindazt, ami az Írásokban róla szólt, lángra gyújtja szívünket, hogy azután asztalhoz ülve vele felismerjük őt a kenyértörésben (vö. Lk 24,25-32). Mindeközben meg lehet gyújtani a templom fényeit, de azt a megoldást is választhatjuk, hogy egyelőre csak a mécsesek világítanak, s majd csak a Glóriára gyulladnak fel a lámpák, még erőteljesebben érzékeltetve a fokozatosságot.

Minden virrasztásnak a legősibb időktől, a katakombák korától fogva ugyanazok az alapelemei: a Szentírás olvasása, zsoltáréneklés és könyörgés az Úrhoz. Ezen az éjszakán is ez a három elem váltakozik az igeliturgia folyamán. A vigília eredeti négy (másutt tizenkét) olvasmánya után könyörgések hangzottak el, kivéve azt a három olvasmányt, mely énekben végződik. E három ének: a Cantemus, Vinea, Attende mindegyike szólótételként előadott traktus volt, a negyedik: a Sicut cervus pedig már a keresztelőkápolnába való átvonulás közben hangzott fel. A mai miserend hét ószövetségi olvasmányt tartalmaz, s az új Graduale Romanum mindegyikhez traktust rendel. Ezeket énekelheti szólista vagy a szkóla néhány tagja, a Gradualéban közölt díszes, vagy az Éneklő Egyházban található egyszerűbb dallamon (ÉE 827–833), az utóbbi esetben akár versenként szkóla–nép váltakozásban is.

A katekumenek még egy gyors, összefoglaló oktatást kapnak a keresztség előtt. Nincs magyarázat, kommentár, elég a feltámadt Jézus jelenlétében olvasni az Ószövetség könyveit, s azok máris mind a beteljesedés fényében ragyognak. Amikor a teremtésről olvasunk, az új teremtésre, Krisztus testben való feltámadására is gondolunk. Amikor az Egyiptomból való kivonulásról, tudjuk, hogy a keresztelendőket ezen az éjszakán valóban kivezeti az Úr a bűn fogságából, a Vörös-tengeren, azaz saját vérén át a tejjel-mézzel folyó országba, az ígéret földjére, vagyis az Egyházba. Amikor Izajás prófétától az Úr szőlőjéről szóló éneket olvassuk, vagy azt a részt, amelyben a szomjazókat hívja, hogy jöjjenek és igyanak, ismét csak az Egyházra és szentségeire gondolunk, amikor pedig Ezekieltől halljuk: „Tiszta vizet hintek rátok, és új leheletet adok belétek”, különösen is a keresztségre, amelyben a keresztelendők víz és Szentlélek által új életre támadnak. Isten nagy tetteiben mindig együtt kap fontos szerepet a víz és a lehelet, a Lélek. Az ősvizek fölött már ott van Isten lehelete. A Paradicsomban a bővizű források az élet vizét jelentik, Ádámnak pedig orrába leheli Isten az élet leheletét. A kivonuláskor is e két elemmel dolgozik Isten: nagy szelet támaszt, amely visszatartja a tenger vizét, míg Izrael népe át nem kel, azután pedig a feltorlódott víz lezúdul, és elnyeli az egyiptomiakat. A feltámadt Krisztus első gesztusa, hogy apostolaira lehel e szavakkal: „Vegyétek a Szentlelket!” Ezt a gesztust ismétli meg majd a pap, amikor az áldáshoz kapcsolódóan rálehel a keresztvízre. Nem szabad megmosolyognunk a liturgiának ezt a mély értelmű mozzanatát, mely profán hasonlattal élve olyan, mint az elsősegélynyújtáskor a szájon át való lélegeztetés: mindkét esetben életmentésről, újjáélesztésről van szó, csak persze más-más szinten.

Mindezek alapján nagyon is érthetővé válik az eredeti szertartásrend logikája, amelyben éppen ezen a ponton, ez után az új, a beteljesedett életről szóló olvasmány után következett az életfakasztó forrás megnyitása, a keresztvízszentelés és a szent keresztség kiszolgáltatása.

 

 

6.10. Barsi Balázs: „Íme, fölmegyünk …” – Keresztségünk misztériuma

 

A Húsvét éjszakai liturgiát a szent város számára maga a pápa celebrálta saját püspöki templomában, a lateráni bazilikában. Először megszentelték és felajánlották Istennek az ünnepi fényt; azután felolvasták azokat az ószövetségi szövegeket, melyekben a keresztségi megszabadítás előképét hallhatták a keresztségre készülő katekumenek és a hívek, majd körmenetben átvonultak a baptisteriumba, ahol megszentelték a keresztkút (illetve keresztelési medence) vizét, kiszolgáltatták a keresztséget (sőt eredetileg a bérmálást is). A körmenet visszajött a bazilikába, s a húsvéti szentségek ünneplése az eucharisztiával fejeződött be.

A Hiszekegyben megvalljuk: „Hiszem az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.” A bűnök bocsánatának és a szent keresztségnek ez a szoros összetartozása is indokolja, hogy a keresztkútszentelés és a keresztelés (illetve ahol ez nincs, a keresztségre való emlékezés) a bűnbánati részhez kapcsolódjon, s ne a Glóriával, Allelujával bevezetett evangéliumolvasás után kerüljön sorra. Annál is inkább, mert régen az evangélium felolvasásán megkereszteletlen nem is lehetett jelen. A keleti rítusokban a mai napig kiküldik a katekumeneket az evangélium előtt, mert a krisztusi örömhír meghirdetése nem egyszerű felolvasás, hanem egyfajta Isten-jelenés, amelyben csak a beavatottak vehetnek részt. Az újrómai liturgia más szemléletet tükröz, a szentmisében való szentségkiszolgáltatást minden esetben az evangélium utánra teszi, s szakítva az ősi hagyománnyal ezt az uniformizált gyakorlatot írja elő Húsvét éjszakáján is.

Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség Húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. A római egyház hosszú évszázadokon át csak ezen az egy éjszakán keresztelt. (Azok számára, akik bár felkészültek, de valamilyen oknál fogva, például betegség miatt ekkor nem részesülhettek a keresztségben, rendelt még egy „pót-Húsvétot”, Pünkösd vigíliáját.) A negyvennapos felkészülés után íme, most elérkezett a szent pillanat, hogy a keresztelendők beletemetkezzenek Krisztus halálába, eltemetvén a régi embert, és vele együtt feltámadjanak az új életre. Életük Krisztusban van elrejtve, aki „hogy meghalt a bűnnek, egyszer halt meg, de hogy él, az Istennek él”, s vele együtt immár a megkereszteltek is Istennek élnek. Krisztus halálának és feltámadásának ereje, e misztérium kegyelmi kihatása mindenekelőtt a keresztelésben bontakozik ki. A liturgia mindig a teljes Egyház cselekvése. Nemcsak a földi, a még zarándokúton járó Egyház, hanem a mennyei, a dicsőséges Egyház is velünk együtt ünnepel. A Mindenszentek litániáját énekelve az Egyház teljessége borul le a Szentháromság egy Isten előtt, és könyörög a keresztelendőkért.

A keresztelés (és bérmálás) végeztével a hívek mindnyájan felállnak, s kezükben égő mécsessel megújítják keresztségi fogadásukat. Ezután a pap meghinti őket szenteltvízzel, melyet még a keresztvízszentelés előtt merítettek a keresztkútból. (A két víz tehát nem ugyanaz: a keresztvíz a keresztség szentségének anyaga, ezért mindenkit csak egyszer érinthet, a kereszteléskor, a szenteltvíz viszont szentelmény, amelyet bizonyos szertartások keretében rendszeresen használ az Egyház, illetve amellyel mindannyiszor meghinthetjük magunkat, amikor belépünk a templomba.)

 

 

6.11. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – Ebből az éjszakából megszentelő erő árad…

Vö. Ord/4.8.

 

Sikerült egy keresztelést a húsvéti vigíliára időzíteni. A szertartás közben beállít a húsvéti körmenetre kiöltözött hölgy, hogy évenkénti kétszeri templomba járásának egyikét teljesítse. Kissé korábban érkezett, s még folyik a keresztelő, ezért felháborodva félhangosan megjegyzi: „Miért tartanak fel itt minket, nem tudnák ezt máskor elintézni?”

Mint tudjuk, az egyház húsvéti liturgiáját alapvetően meghatározta az, hogy évszázadokon keresztül ezen az éjszakán történt a keresztelés. A nagyböjt liturgiáját (például evangéliumait) is a keresztségre való felkészítés, a katekumenátus magyarázza meg. "De ez az idő már elmúlt, mi közünk ma hozzá?" - mondhatná valaki. Nyilvánvaló, hogy a szertartáson résztvevők többsége számára az őskeresztény közösségekben is már "elmúlt" keresztelésük ideje, mégis így ülték meg a szent éjszakát. A teológiai eszmélkedés felismerte és mindenkiben tudatosította a húsvéti ünneplés és a keresztség közti mély összefüggést. Ezt különösen könnyű belátni, ha tudjuk, hogy az ősi liturgia nem osztotta meg a húsvéti misztériumot: nagypénteken is ünnepelte Krisztus feltámadását, húsvétkor is az Úr kereszthalálát! Így a kettő, a húsvéti misztérium és a keresztség misztériuma minden megkeresztelt ember tudatában összefügg. Húsvétkor az Úr halálával és feltámadásával együtt ünnepeljük saját halálunkat és feltámadásunkat, saját keresztségünket, akkor is, ha évtizedekkel ezelőtt kereszteltek meg.

Ebből értjük meg a liturgia szerkezetét is. Ennek a liturgiának szinte szentelményi jele az éjszaka. Ahogy a Vörös-tenger egyszerre volt a halál vize (a Fáraó és serege számára) és az élet vize (a megszabadult Izrael számára), ahogy a keresztvíz egyszerre az eltemet Krisztus halálába és új életre szül az ő Feltámadásában, úgy maga ez az éjszaka is egyszerre a világ éjszakája, a caligo peccatorum (a bűnök homályának) jele, s ugyanakkor megszentelő éjszaka, melyről az Exsultet azt mondja: "ebből az éjszakából megszentelő erő árad, mely... a bukottnak az ártatlanságot visszaadja, ... melyben egyesül a földivel a mennyei, s az emberivel az, mi isteni."

A keresztségről beszélnek az olvasmányok: a Teremtés elbeszélése, mely az emberi természetet megteremtő, de azt újjáteremtő isteni erőt egyszerre megjeleníti (mirabiliter creasti hominem et mirabilius redemisti), majd az Átvonulás története, mert ahogy az Úr a Tengeren átvezette Izraelt a rabságból a szabadságra, úgy vezeti át övéit a keresztség vizén a bűn rabságából Isten fiainak szabadságára.

A szertartás tetőpontját a keresztvíz megszentelésekor éri el. A keresztség teológiáját sehol olyan világosan nem mondta el az egyház, mint a keresztvíz megszentelésének ősi prefáció-szövegében. (Amikor vagy harminc évvel ezelőtt egy egyetemistát a keresztségre készítettem föl, a szentség megértéséhez elég volt végigolvasni vele ezt a felséges szöveget.) Gondolatmenete a következő:

Bár nem vagyunk méltók e nagy misztériumok véghezvitelére, Isten mégis kezünkbe adta azokat a szentségi jeleket, melyeket kegyelem-hatásokkal látott el. E szentségek erejüket a teremtő Istentől veszik, aki megmutatta már a teremtésben, majd a paradicsom kertjének éltető négy folyamában, azután a vízözönben, hogy milyen tervei vannak a vízzel; azután Krisztusra hivatkozik a szöveg, ki a kánai csodában, a keresztelkedéskor, a vízen járva közölte hatalmát a vízzel, s aki mennybemenetel előtt elrendelte a vízkeresztséget.

Amikor a kút a Szentlélek erejéből befogadja Krisztus húsvéti kegyelmét, akkor ebben a vízben Isten megsokasítja újjászületést adó művét, Az egyházatyák azt tanítják, hogy a keresztvíz – ha nem is azzal a teljességgel, mint a szentmise – ténylegesen magában foglalja a húsvéti misztériumokat. És ezután a prefáció logikusan végigvisz egy képet: A keresztkút alakjára nézve anya-ölet mintáz. A benne lévő víz a Szentlélek erejéből megtermékenyül (a húsvéti gyertya bemerítése ennek a megtermékenyítő aktusnak vizuális jele), hogy belőle mennyei új nemzedék, új teremtmény szülessék. Az újszülöttek ugyan különböznek nemükre és természetes életkorukra nézve, de "mégis ugyanarra a kisdedi állapotra szüli meg őket a közös kegyelem-anya". Ezért kéri a pap a húsvéti gyertya bemerítésekor, hogy "szálljon le e forrás teljességére a Szentlélek ereje (mint hajdan Mária méhébe), s e víz egész lényét újjánemző hatással termékennyé tegye, hogy mindenki, aki az újjászületés e szentségébe belép, szülessék is meg belőle a valódi ártatlanság új gyermeki létére."

Az újszülött gyermekeknek a jó anya emlőjét nyújtja. (Ahogy ezt a IV. nagyböjti vasárnap gyönyörű introitusa már előre megígérte nekik.) A keresztséget tehát természetesen követi az eukarisztia. A szertartás végére érünk, a sötétségből a világosságra, hiszen ahogy az Exsultet mondta: "Amaz éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, mely gyönyörűséget áraszt."

A húsvéti vigília ilyen átélése az egész egyházi évet más megvilágításba helyezi. A hívő nép szíve mélyén elsősorban azt hiszi, amit imádkozik és a szertartásokban átél.

 

Itt az ideje, hogy néhány következtetést is levonjunk abból, amire a liturgia tanított minket:

1. Húsvét éjszakája az év szíve, melyből egész liturgia-felfogásunk táplálkozik. Ebben az éjszakában együtt kell ünnepeljük a teljes húsvéti misztériumot, s az abba való beépülésnek, a keresztségnek misztériumát.

2. Vissza kellene adni a keresztség misztériumos szemléletét, melyet legvilágosabban a keresztvíz-szentelési prefáció mond el. Eszerint a keresztség lényege az, amit Isten a Lélek erejével elvégez, az újjáteremtés. Sokszor panaszkodtunk, hogy az elmúlt rendszerben a keresztséget névadással akarták kiszorítani. Ennél nagyobb baj, ha maga a keresztség válik (gyakorlatilag) misztérium-valóságból tagfelvételi rítussá. Sajnos az új keresztelési liturgia, s főleg a keresztelési gyakorlat kissé elhomályosította az objektív történésre, cselekményre utaló elemeket, szavakat, jeleket, háttérbe szorította azokat az "elkötelezettségről", szülői szerepvállalásról szóló didaktikus szóözönnel.

3. A "keresztség a húsvétban és a húsvét a keresztségben" elve nem csak a most megkeresztelendőkre vonatkozik (bár az éjszakai keresztelés ezt az elvet szemléletesebbé teszi, s már csak ezért is kívánatos!), hanem évről évre a leghatékonyabb lelkigyakorlat minden megkeresztelt számára, hogy újjászületett létének alapjával újból egyesüljön, egész életszemléletét ebből merítse.

4. A húsvét éjszakai szertartás, az Exsultet, a keresztelési olvasmányok, a keresztkút megszentelése és a beteljesítő eukarisztia szertartássora egy dinamikus szentségi–szentelményi cselekmény, mely megtörténik, s melyben valami megtörténik, nem kevesebb, mint maga a húsvéti misztérium. Ehhez képest járulékos, minden mozgalmassága ellenére statikus elem a feltámadási körmenet (ünnepel és hirdet valamit, ami már megtörtént).

5. A liturgikus reform, a kemény római rendelkezések, a rendszerváltozás ellenére sem sikerült visszaállítani a húsvéti misztérium-szertartás rangját. Legtöbb helyen éppúgy, mint korábban, igyekeznek minél gyorsabban túlesni rajta, nehogy a feltámadási körmenetet (és az azt megkoronázó sonkás vacsorát) túl későn kelljen kezdeni.

6. Ki kell mondanunk, hogy a Zsinat tanításából semmit sem értett meg az, aki – arra a bizonyos sokszor emlegetett, állítólagos pasztorális haszonra hivatkozva – a vigília-szertartást a lehető legrövidebben meg akarja úszni. A vigília-szertartást a legnagyobb ünnepélyességgel, kellően előkészítve, csonkítatlanul meg kellene tartanunk. (A filiák kérdésével itt most nem foglalkozom.) Tapasztalatom szerint a teljes Exsultet, az ideális 4+2 olvasmány-szám, a keresztkút szentelés (litániával) és a szentmise (prédikáció nélkül, mely nyugodtan elhagyható ezen az éjszakán, hiszen az maga fölér több prédikációval) mintegy két és fél órát vesz igénybe.

7. Az éjszaka (mint az Exsultetből nyilvánvaló) lényegi szentelményi jel. Ezért a legszigorúbban be kell tartani és tartatni az éjszakai kezdésre vonatkozó rubrikát. (Nemrég még egy székesegyház is ragyogó napsütésben kezdte a tűzszentelést; hogyan kívánhatna a püspök papjaitól engedelmességet, ha maga sem tartja be a kötelező rendelkezéseket?)

8. Ennek függvényében kellene elrendezni a körmenet ügyét, mellyel egy régebbi cikkemben foglalkoztam. Több megoldás elképzelhető; a legideálisabbnak az látszik, ha az Oltáriszentséget a szentmise után rövid szertartással visszaviszik az oltárra (erre a középkori egri ordinárius mintaszerű rendet közöl), s a nagykörmenet a vasárnapi főmise előtt van.

9. A húsvéti vigília valódi reformja nem képzelhető el a hívek beható oktatása nélkül. Különben majd megint hallhatjuk: "Miért tartanak fel itt minket, nem tudnák ezt máskor elintézni?" Már régóta azt gondolom, hogy a nagyböjti lelkigyakorlatok legfontosabb témáit a nagyheti szertartásokból kellene kibontani. Egy ilyen új katekézisnek nemcsak gyakorlati (a szertartásra felkészítő) értelme lenne, hanem egész hittudatunkat tartalmilag is előnyösen átformálná.

10. A plébánia = oltár + tabernákulum + keresztkút. A plébániák egykori neve: ecclesia baptismalis, vagyis keresztelő egyház. Sokkal nagyobb becsben kellene tartani a keresztkutat, a keresztelést pedig, hacsak nincs valami komoly ellen-ok, abból kellene végezni. Az új szertartásrend megengedi, hogy a vizet a kereszteléskor szenteljék, de teológiailag, liturgiailag indokoltabb, ha az egész év folyamán a közös anyaölből, ugyanabból a keresztkútból születnek új életre a kegyelem-anya által megszült gyermekek.

 

 

6.12. Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról – A Mindenszentek Litániájáról

Vö. Text/4.6. és Mel/4.4.

 

Úgy látszik, a Mindenszentek Litániájának tekintélye a köztudatban alászállt. Ritkán imádkozzuk, s értetlenül állunk azelőtt, miért írja elő az Egyház ennek éneklését Húsvét éjszakáján, egyes szentségek kiszolgáltatásakor, könyörgő körmeneteken. A kellő liturgikus műveltséggel nem rendelkezők a litániák rangsorában az újkori devótus (buzgalmi) litániák mögé helyezik, utolsó helyre, már-már úgy tűnik, helyesen, hiszen előbbre való Jézus neve és Jézus szíve, azután Mária, József s csak végül a többi szentek. Így persze még nehezebb megérteni, miért kezeli az Egyház mégis kitüntetően ezt a litániát.

Az értetlenség mögött félreismerés rejlik. A Mindenszentek Litániája ugyanis – közismert nevével ellentétben – nem a minden szentek litániája. Ha a liturgiában valahol zavar támad, legokosabb visszamennünk a tényekhez, s nem a tényeket igazítani a mi téves elgondolásainkhoz, hanem elgondolásainkat megorvosolni a tényekkel. Mik lát a tények?

1. A "Mindenszentek Litániája" elnevezés az új korban általánossá lett, gyakorlati célú szólás-mondás. Gyakorlati célra való, amolyan formai ismertetőjel. Csak annyit jelent, hogy az a litánia, mely a szentek nevével kezdődik. Eredeti neve egyszerűen: a Litánia (esdeklés). Ha meg akarjuk különböztetni az újkori litániáktól, hívhatjuk Egyetemes Litániának.

2. Egészen a középkor végéig ez volt az egyetlen litánia. Ma is ez az egyetlen liturgikus litánia. Az összes többi buzgalmi litánia (a Jézus nevéről szóló és a lorettói litánia a 16. századból, a többi pedig a 19. századból) a magán- és népájtatosságot szolgálja.

3. Ennek az Egyetemes Litániának szűkebb és tágabb értelemben mindig voltak változatai:

Szűkebb értelemben: eltért egymástól a helyi egyházakban és szerzetescsaládokban a felsorolt szentek és a kérések száma, sőt más-más felsorolásokat és kéréseket imádkozhattak aszerint, hogy milyen szertartásban szerepel a litánia.

Tágabb értelemben: az ún. Mindenszentek Litániája csak egyik, s nem egyetlen megszilárdult, némileg bővített formája az esdeklések, litániák ősi műfajának. A misében szereplő "egyetemes könyörgések", a görög liturgia "ekténiái" (Uram irgalmazz refrénnel), a "királyi dicséretek" (Laudes Regiae), melyből a "Christus vincit..." felkiáltás származik mind ugyanannak az ősi litániának változatai.

4. Eredeti célja és tartalma szerint a Litánia súlypontja a mai II. és III. rész, vagyis Krisztus megváltó érdemére hivatkozva könyörgés a rossztól való szabadításért ("ments meg, Uram, minket") és a testi-lelki javak megadásáért ("Kérünk téged, hallgass meg minket"). A szentek neveit mint közbenjárókat bocsátjuk előre, hogy a könyörgő közösség látszólagos szűk-volta helyett az egyetemes egyház közösségében, a szentek egyességében adjuk elő kéréseinket. Evvel kapcsolatban érdekes a Laudes Regiae elrendezése (lásd Éneklő Egyház 366. szám): ott a szenteket nem egyvégtében említik, hanem mindegyik szándék előtt segítségül hívjuk először Krisztus üdvözítő erejét, azután egy-egy szent közbenjárását (az Egyházért Máriáét és Szent Mihályét, a pápáért és püspökökért Szent Péterét, és így tovább). Ez természetesen rendkívüli megoldás, de jól mutatja, mi az értelme litániánk szerkezetének.

5. A szentek névsorának felduzzasztása a litánia lényegének, tehát az esdekléseknek rovására utólagos és némileg dekadens liturgiatörténeti jelenség. A szentek neve itt nem is annyira egyéniségük jelzésére áll, s így nem is fontos, hogy akármiféle teljességre törekedjünk. A szentek egyes osztályokat képviselnek, melyet néhány kiemelt név után összefoglalóan meg is szólítunk (pl. "mindnyájan szent vértanúk!"). A litánia szellemével összhangban elsősorban az egyház egyetemesen tisztelt főszentjeinek kell képviselnie a szentek kórusát (Keresztelő János, apostolok, a római egyház első vértanúi), s itt nem az számít, hogy kinek a neve "mond valamit" az egyes hívőknek. A római egyház által tisztelt szentek kiemelése a centripetális erőt hangsúlyozza. A részegyházak szentjei ugyan megjelenhettek a litánia-változatokban, de csak arányosan az egyetemes egyházi jelleghez.

6. A litánia II. szakasza ("ments meg, Uram, minket") a rossz távoltartásáért könyörög. A történelmi litánia-változatok azt mutatják, hogy ez a rész lehet részletezőbb vagy összefogottabb, de a litánia egész terjedelmével arányosan. Egyébként elég egységes, s mint a liturgikus írók rámutatnak, e szakaszban Krisztus életének egyes mozzanataira kell hivatkoznunk. Krisztus misztériumai ugyanis nem csak morális (példakép-szerű) motívumok, hanem szakramentális erejük van: képesek közölni a hívővel azokat a kegyelmeket, melyeket az Istenember érdemszerző tettei az Atyától kieszközöltek.

7. A liturgia-történet tanúsága szerint a legváltozékonyabb a III. rész. Habár az ötletszerűség és rögtönzés idegen a liturgia szellemétől, e szakaszban mégis többféle megfogalmazással, a szándékok többféle csoportosításával és válogatásával találkozunk az egyes hagyományokban, a különböző korú és eredetű forrásokban, illetve a litániát magába foglaló különféle szertartásokban.

 

Vonjuk le mindebből a gyakorlati következtetéseket:

1. Az Egyetemes Litániának, mint az Egyház megszentelt, hathatós, minden korban alkalmazható esdeklés-formájának megbecsülését vissza kell állítani a köztudatban. Ennek érdekében mind az egyéni, mind a közösségi imaéletben többször kellene alkalmazni. Az egyes szertartásokba beillesztett "egyetemes könyörgéseknek" a Mindenszentek Litániáját kell szerkezetben és stílusban követniük.

2. Habár az egyetemes jelleg és a liturgikus stílus védelme érdekében az egyéni kezdeményezéseknek, megfogalmazásoknak csak korlátozott teret szabad kapnia, a történeti adatok mégis igazolják, hogy éppen e litánia a gyakorlati alkalmazás során többféle, módosuló formában szólalhasson meg.

3. Lennie kell mindhárom részben egy olyan rögzített invokáció-sorozatnak, mely a litánia szerkezeti gerincét alkotja. Ezen kívül lehet egy olyan invokáció-sor, melyből a kisebb közösségek vagy egyéni imádkozók kiegészíthetik az egyetemes sorozatot. Végül mindhárom szakasz végére beilleszthető lenne egy-két olyan invokáció, mely a helyi és alkalmi adottságok szerint (de a litánia stílusát őrizve) hozzáadható.

4. a. A szentek névsorának legrövidebb változatában Keresztelő Szent János és Mária után csak szentek "kategóriáit" szólítjuk meg.

b. A római katolikus (egyetemes) egyház főszentjeinek lehetne egy rövidebb és hosszabb jegyzéke.

c. Ehhez járulhatnak az alkalom szerint (például litánia haldokló mellett, búzaszentelő, szentség-kiszolgáltatás) és országok vagy szerzetesrendek szerinti hozzáadások.

d. Végül hozzáadhatná a helyi egyház (vagy magánimádságban: az imádkozó) a különlegesen tisztelt egy-két szentjét.

Ám a c-d csoportoknak nem szabad túllépni a mértéket: nem szabad teljességre törekedni, nem szabad háttérbe szorítani az egyetemes névsort, s nem szabad a "képviseleti" elvtől eltávolodni.

5. A litánia II. szakaszában az alap-sorozat az eltávolítandó rossznak összegző megnevezése (minden rossztól, minden bűntől, az örök haláltól ments meg, Uram, minket!), továbbá Krisztus érdemszerző tetteinek rövid felsorolása (megtestesülésed által... stb.). Mindkét gondolatkör megjelenhet egy igen rövid és kissé részletesebb változatban, s hozzá adható egy listáról való szabad kiválasztással még egy-két fohász.

6. A III. szakaszban 8-10 invokáció kell ahhoz, hogy az egyház egyetemes szándékait, kéréseit elmondhassuk. Ez azonban tovább bővíthető egy 10-15 invokációból álló sorozattal, mely az egyetemes szándékokat bővíti, részletezi, vagy az alkalomhoz (pl. szentség-kiszolgáltatás) illő szándékot tartalmazza. Meg lehetne engedni, hogy ehhez a különleges alkalom, a helyi egyház igénye, vagy a magánimádkozó szükséglete szerint még két-három fohász csatoltassék, szintén litánia-formában.

 

Így a litánia legrövidebb formája az Egyetemes Könyörgések, normatív formája 10-15 szent nevét, 6-8 elhárító fohászt és 8-10 kérést tartalmazhat, illetve indokolt esetben ennek mintegy kétszeresére bővülhet.

A II. és III. szakasz a földi lét számkivetettségében sóhajtozó, a krisztusi "kis idő" gondjaitól terhelt Egyház kiáltása ahhoz, akitől egyedül várhat segítséget. Ez az esdeklés tehát abban is egyetemes, hogy bár bizodalmat vesz a szentek közbenjárásából, végül is nem a Mindenszentekhez, hanem a gondviselő Atyához szóló litánia. Ha így imádkozzuk, bizonyára a litániák legelsője lesz a litániák legmostohábbikából.

  

 

6.13. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A keresztkútszentelés prefációja

Vö. Text/4.7.4. és Mel/4.5.1.

 

Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. Mint tudjuk, a liturgia virágkorában a római egyház a keresztséget (rendkívüli esetektől eltekintve) csak húsvét éjszaka szolgáltatta ki. Akik ezen az éjszakán nem részesülhettek a keresztségben (például betegség miatt), azok számára rendelt még egy „pót-húsvétet”, a pünkösd vigíliáját.

A keresztelendők beletemetkeznek Krisztus halálába, eltemetik a régi embert, hogy vele együtt egy új életre támadjanak fel. Életük Krisztusban van elrejtve, aki „hogy meghalt a bűnnek, egyszer halt meg, de hogy él, az Istennek él”, s vele együtt a megkereszteltek is Istennek élnek. Krisztus halálának és feltámadásának ereje, e misztérium kegyelmi kihatása mindenek előtt a keresztelésben bontakozik ki.

A húsvét éjszakai liturgiát a szent város számára maga a pápa celebrálta saját püspöki templomában, a Lateráni bazilikában. Először megszentelték és felajánlották Istennek az ünnepi fényt; azután felolvasták azokat az ószövetségi szövegeket, melyekben a keresztségi megszabadítás előképét hallhatták a keresztségre készülő katekumenek és a hívek. Ezek között legfontosabb: a Teremtésről és a Vörös Tengeren való átvonulásról szóló szakasz. Azután körmenetileg átvonultak a baptisteriumba, ott megszentelték a keresztkút (illetve keresztelési medence) vizét, kiszolgáltatták a keresztséget (sőt eredetileg a bérmálást is). A körmenet visszajött a bazilikába, s a húsvéti szentségek ünneplése az Eukarisztiával fejeződött be. A szertartás felépítése ez volt évszázadokon át, egészen legújabb időkig.

Mint mondtuk, e szertartás keretében történik a keresztkút vizének megszentelése is. Ha a liturgiáról hiteles tanítást akarunk kapni, nem emberi vélekedésekre kell hallgatnunk, hanem magát a liturgiát kell faggatnunk. Ha meg akarjuk tudni, hogy mit hisz az egyház a keresztségről, olvassuk el a keresztelés szertartását. Ezt a tanítást mindennél teljesebben és tömörebben tartalmazza a keresztvíz megszentelésének szövege.

A jelen fejezet tárgya ennek olvasása. „Olvasása”, mondom, mert nem elemezni szeretném e szöveget, hanem „olvasni”, abban az értelemben, ahogy a modern irodalomtudomány is a költemények „olvasatáról” beszél. Az „olvasás” úgy próbálja megérteni a szöveget, hogy belül marad annak gondolatkörén, igyekszik elkerülni, hogy a szövegbe saját mondanivalóját tuszkolja bele. Ugyanakkor arra törekszik, hogy segítse az olvasó minél tökéletesebb azonosulását a szöveggel. Így olvassuk most el a keresztkút-szentelési prefációt, még pedig nem a mai misekönyvben lévő, megrövidített szöveget, hanem az eredeti, hiteles, kissé hosszabb változatot. (Itt-ott a pontosság kedvéért a latin szavakra és grammatikai alakzatokra is utalunk. Akit ez zavar, az értelem sérelme nélkül átugorhatja.) Ha majd a végére értünk, függelékesen hozzá tehetünk néha gyakorlatias következtetést is.

 

I.

 

A pap először egy rövid könyörgést mond: „Mindenható, mindörökkévaló Isten, légy jelen, mikor az atyai kegyességedből kapott misztérium most megvalósul, légy jelen e szentségekben, és hogy új népet teremts, akiket a keresztkút szül életre neked, küldd el ide a gyermekké fogadás Lelkét, hogy amit szerény szolgálatunk e misztériumban most művelni fog, azt a te erőd töltse el valódi hatékonysággal. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.”

A könyörgésből megtudjuk, hogy egy olyan misztérium fog megtörténni, melyet látszólag a papi cselekmény hoz létre „szerény szolgálatával”, de valójában Isten műveli. A keresztvíz-szenteléshez Isten tényleges jelenlétét kéri, továbbá kéri azt is, hogy az azt követő szentség-kiszolgáltatásnál is legyen valóságosan jelen az Isten. Itt szentségekről beszél, többes számban: a keresztség, bérmálás és eukarisztia összetartozó húsvéti szentség-együttes, melyet valóban egymás után szolgáltattak ki.

Itt nem csak jelképes cselekmény fog végbe menni, hanem valami fajta átalakulás, igazi esemény, teremtés. A Szentháromság az ilyen tetteket a Szentlélek leküldésével hajtja végre, miképpen Krisztus megtestesülését, vagy a kenyér és bor átváltoztatását is. „Te ujj az Isten jobbkezén” – mondjuk a Szentlélekről a Veni Creator himnuszban. A Szentléleknek az Isten működő ereje, mely a szentségekben hatékony, mely az anyagi tárgyakat (itt a vizet) kiemeli a természetes létrendből, s a kegyelemközlés eszközévé teszi. Ahogy a szentmisében a pap az átváltoztatás előtt a Szentlélek alászállását kéri („epiklézis”), ugyanezt teszi a keresztvíz-szentelés megkezdése előtt. Sőt azt is megmondja, hogy a sokajándékú Lélek melyik „szerepére” számít: a Gyermekké Fogadás Lelkének alászállásáról beszél. Röviden máris megjelöli a szentség célját: e vízben új népet teremt magának az Isten, kiket a keresztkút szül életre Isten számára.

Nem szoktunk a keresztvízről ilyen komolyan beszélni. Hiszen a keresztséget szükség esetén bármilyen vízzel ki lehet szolgáltatni. A keresztség annyira a legelső és legszükségesebb szentség, hogy Isten semmi kikötést nem tett a víz forrására vonatkozóan, nehogy egy teljesíthetetlen feltétel legyen adott esetben az üdvösség megadásának akadálya. A keresztség szentsége azonban a víz misztériumában szüli az új népet, és maga ez a víz valamiképpen magában hordozza a megváltás erejét, sőt annak szerzőjét is. Ezt nem mernénk így kimondani, hogyha az egyházatyák nem beszéltek volna róla. Számukra a keresztvíz – bár nem úgy, mint az Eukarisztia – tartalmazza Jézus megváltó vérét, megváltásának erejét, a keresztvízben valamiképpen – ismét csak: nem úgy, mint az Oltáriszentségben – jelen van a Krisztus maga.

Ezért járul félelemmel, megilletődöttséggel, de Isten ígéretében bízva a keresztkúthoz a pap, tudva, hogy nem a maga szerény szolgálata fogja lehozni a vízbe Krisztus megváltó erejét, hanem a mindenható Isten az ő Szent Lelke által.

 

*

 

E gondolatkörben maradva olvassuk el most még egyszer a fenti könyörgést. (Kérjük az olvasót, a továbbiakban is térjen vissza minden * jelnél a megelőző vastag betűs szakaszhoz, és figyelmesen olvassa át újból.)

 

II.

A keresztvizet megáldó nagy imádság formailag: prefáció. A pap úgy kezdi, ahogy a prefációt kell: „Az Úr legyen veletek... Emeljük fel szívünket... Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek.” Az „Emeljük fel szívünket” azt jelzi, hogy nem akármilyen könyörgés, hanem egy szentséghez tartozó, megszentelő ima következik. Az első szavak pontosan megfelelnek annak a formulának, amivel egy prefációnak kezdődnie kell:

 

„Bizony méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mi mindig és mindenütt hálát

adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten,

ki láthatatlan hatalommal megteszed, hogy a szentségi jelek hatásukat

kifejtsék (sacramentorum tuorum mirabiliter operaris effectum),

és noha mi ily nagy misztériumok véghezvitelére méltók nem vagyunk,

kegyelem-ajándékaidat (gratiae tuae dona: genitivus explicativus), mégsem vonod meg tőlünk,

hanem atyai jóságod miatt hívó szavunkra figyelemmel hallgatsz. ...”

 

A kérés és végrehajtás előtt hálaadással lépünk az Atya elé és Isten mindenhatóságára hivatkozunk.

A szentség: külső jel, mely kegyelmet közvetít. Minden szentség két dologból áll: egy külső, anyagi, testi valóságból és egy tőle elválaszthatatlan kegyelmi hatásról. Isten mindenhatóságának működését ugyan nem látjuk, de hisszük, hogy Isten teremtő ereje hozzá tudja kapcsolni teremtményeihez (ez esetben a vízhez), az emberi mozdulathoz és szavakhoz azt az effektust, azt a hatást, amiért a szentséget megalkotta. Amint Krisztus isteni természetét és isteni erejét az ő emberi teste és természete közvetítette számunkra, ugyanígy a szentségek „teste”, anyagi természete Isten erejének (és csak annak) köszönhetően valami istenit közvetít. Mi, az egyházban szolgálók senkik vagyunk e nagy mű véghezvitelére, de Isten ígéretet tett, hogy ahol csak egy pap létre fogja hozni a szentségi jelet, ott ő jelen lesz, és mindenhatóságával megadja a jel kegyelmi hatását.

 

*

 

Könyörgéseiben az Egyház Isten nevének említéséhez gyakran hozzákapcsolja („qui...”) azon tulajdonságait és tetteit, melyek az adott kéréshez illenek. Ezekre hivatkozva kéri és teszi a rákövetkezőket. Saját érdemeinkre nem hivatkozhatunk. Hivatkozhatunk arra, hogy Isten milyen, hiszen benne a lét és a tulajdonságok ténylegesen (realiter) egybeesnek, ő úgy cselekszik, amint az hozzá illik. És hivatkozhatunk arra, amit Isten előzőleg tett, hiszen ő tulajdonságait tetteiben nyilatkoztatta ki.

Az egyház könyörgéseinek első szakasza gyakran ezekről a tettekről való megemlékezés. Isten ugyanis semmit sem tesz hiába. Minden tette egy ígéret beteljesítése, de a tett maga is ígéret. Például: Isten megígérte, hogy népét kivezeti Egyiptomból, s ezt meg is tette. A kivezetéssel egyben ígéretet tett arra, hogy beveteti őket a tejjel-mézzel folyó országba. A kettővel együtt pedig ígéretet tett arra, hogy az Új Szövetségben majd kimenti az embert a Fáraónál is kegyetlenebb zsarnok, a Sátán hatalmából, és bevezeti a mennyei Kánaánba.

Ezért csatolja minden prefáció Isten nevéhez azokat a tetteket, melyekről hálásan megemlékezünk, s egyben hivatkozunk is rájuk kérésünk előadásakor. Lássuk tehát, milyen isteni tettekre hivatkozunk most, a keresztvíz megszentelése előtt:

 

„... Ó Isten, kinek Lelke már a világ kezdetekor a vizek fölött lebegett,

hogy a víz természete már akkor a megszentelés képességét magába fogadja...”

 

A megváltás egész műve a teremtés művére, a természetfölötti világrend a természetes világrendre épül. Isten nem korrigálta teremtő művét a megváltásban, hanem megújította. Ő egyszerre, az örökkévalóság időtlenségében határozta meg azokat az eseményeket, melyek majd az időben elválasztva bekövetkeznek. Már úgy teremtette a világot, hogy a teremtés a megváltást szolgálja. Ezen belül a teremtés egyes elemeit már eleve arra rendelte, hogy – természeti hasznukon kívül és azzal összhangban – természetfölötti haszon származzék belőlük.

Ez különösen érvényes a szentségekre, melyek mint jelek a természethez tartoznak, mint misztériumok természetfölötti hatékonysággal bírnak. A víz természete már a teremtéskor és a teremtés pillanatától fogva „várta”, hogy Isten akaratából évezredek múltán a megszentelésre való képességgel telítődjék. Ahogy az egész természet „vajúdik, Isten fiainak megváltására várva”, úgy a víz is megjelöltetett már a teremtéskor a Szentlélek által, ki a vizek fölött lebegett, hogy a természet különlegesen méltóságú részeként egykor majd ugyanezen Lélek által megszentelő erővel teljék meg.

 

*

 

„Ó Isten, ki a bűnben elmerült világ vétkeit a víz által lemosva,

a vízözön kibocsátásával már előre megadtad az újjászületés módjának előképét,

hogy egy és ugyanazon elemnek misztériumos hatása végpontja legyen a bűnnek

és kezdete az erénynek.”

 

A vízözönt az Egyház már az apostolok kora óta keresztségi előjelnek tekintette. Benne Isten véget vetett a bűnben elmerült világnak, de új teremtésnek csírájaként átvitte a nagy vizeken Noét és azokat, akik vele a bárkában voltak, hogy belőlük Isten új ígérete szerint mintegy új világ szülessék. Ez a víz egyszerre volt halál és élet, valaminek vége és valaminek kezdete, ugyanakkor Isten irgalmának emlékműve, mert csak az őáltala rendelt bárka (vagyis előképileg: az Egyház) óvta meg választottjait. A víz volt az az elem, mely magában halált és életet hordott. S ugyanígy a keresztkút (vagy régebben: medence) vize is mintegy elpusztítja a régi embert, s belőle egy új életnek kezdetét támasztja.

 

*

 

Bár a prefáció később újszövetségi hivatkozásokkal fogja tovább kibontani a gondolatmenetet, itt, az életadó víz említéséhez kapcsolva máris a megszentelendő vízre fordítjuk figyelmünket:

 

„Most tekints le, Urunk, Egyházadnak arcára (in faciem Ecclesaie tuae),

és sokasítsd meg benne újjászületést adó művedet,

aki kiáradó malasztodnak özönével megörvendezteted városodat,

és a pogányok újjáteremtésére az egész földkerekségen a keresztség forrását fakasztod,

hogy e kút fenséged parancs-szavára

Egyszülötted malasztját fogadja magába a Szentlélektől

(sumat Unigenti tui gratiam de Spiritu Sancto).

 

Az isteni szellemet megidéző szó után a keresztség történelmi szerepéről van szó: ahogy a földtekén bemutatott sok szentmise minden kor minden emberéhez elviszi az egyetlen keresztáldozatot, úgy a sok-sok templomban kiáradó keresztvíz-özön, mely megörvendezteti az új Jeruzsálemet, az Egyházat, az egyetlen megváltás hatását pogányok milliárdjaiban megsokszorozza. A víz itt nem egyszerűen passzív eszköz. Az Egyház liturgikus imádsága elismeri azt, amit az egyházatyáktól már idéztünk: a víz magába fogadja a Szentlélektől a Fiúisten malasztját, a megváltás erejét, hogy abból születhessenek az új nemzedékek.

 

*

 

„A Lélek az ő isteni szellemének titokzatos hozzáadása által

(arcana sui numinis admixtione foecundet)

termékenyítse meg e vizet,

melyet az emberek újjánemzésére (regenerandis hominibus) itt előkészítettünk.

Hogy miután e víz a te megszentelő erődtől megfogant (sanctificatione concepta),

az isteni kútnak makulátlan tiszta méhéből (ab immaculato divini fontis utero)

mennyei nemzedék támadjon, új teremtménnyé születve.

S ha különbséget is tesz közöttük testüknek neme,

különbséget tesz életük kora,

mégis ugyanarra a kisdedi állapotra szülje meg őket kegyelemanyjuk.”

 

A keresztkút-szentelési prefáció legtitokzatosabb szavai ezek. Világossá teszik, hogy a keresztelés nem pusztán a hit kinyilvánítása, nem az egyházba való befogadás szertartása, nem a szülők és keresztszülők buzdítása a gyermek keresztény nevelésére, hanem egy szolgálatunkkal ugyan, mégis tőlünk függetlenül lefolyó esemény, melynek jelzésére csak egyetlen, nem képletesen felfogott emberi esemény alkalmas: a nemzés és születés.

A Lélek az Ige magjával megtermékenyíti a vizet, és e vízben, az Egyháznak, e kegyelem-anyának méhében megfogan az új teremtmény, kit e méhből, az Egyház megszül egy új életre. Makulátlanul tiszta ez a méh (melyet formáz a keresztkút), hiszen az Egyház teljes tisztaságban őrzi magát isteni Vőlegénye számára, és soha meg nem csalja őt a világgal.

E tiszta méhből tiszta sarjadék születik, kik bár emberi tekintetre, tisztán természeti szempontból különböznek, hiszen a keresztséghez járul férfi és nő, gyermek és felnőtt, zsidó és görög, szkíta és barbár, mégis az az élet, melyet e születésből hoznak egy és ugyanaz: az isteni természet élete. Olyan ártatlanul lépnek ki a vízből az új életre, mint „geniti infantes”, mint ma született kisdedek, (így énekeljük a kereszteltek vasárnapján, nyolc nappal húsvét után az introitusban), akik akkor is egy és ugyanazt az életet hordozzák magukban, ha erről nem tudnak, vagy elfeledkeznek.

A keresztségben való hit legnehezebb, de legfölemelőbb eleme ebben hinni: hogy Isten valóban megteremtett bennünk egy új életet, a víz olyan isteni működésre képes, hogy eltörli a bűnt és kegyelembe öltöztet.

 

*

 

III.

 

Ha valóban ily nagy esemény történik itt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Sátánnak ez nincs ínyére. Arra törekszik, hogy valami zavart keltsen a keresztség és a keresztkút körül. Ebbe sem könnyű hinni, de nem tehetjük meg, hogy nem hiszünk benne. Krisztus maga sem játékból űzte ki az ördögöket, nem csak tanítani akart ezzel, nem korabeli hiedelmeknek engedett, hanem tanúsította a Sátán létének és tevékenységének valóságát éppúgy, mint azt hogy neki hatalma van a Sátán fölött. „Ha én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöt, akkor minden bizonnyal elközelgett hozzátok az Isten országa (Mt 12, 28).” Apostolait pedig felhatalmazta arra, hogy ők is ördögöt űzzenek. A római egyház katekizmusa azt mondja: „Az Egyház az ördögűzés feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta. Az ördögűzés egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. (1673. §)”

 

„A te parancs-szavadra messze távozzék, ó Urunk, innen minden

tisztátalan gonosz Szellem,

legyen távol innét az ördögi ravaszság minden ármánya.

Ne maradjon itt hely arra, hogy ide keveredjék valami ellenséges erő,

leselkedve e kutat körül ne lengje (nec insidiando circumvolet),

álcázva magát ide ne kússzon (non latendo subrepat),

fertőzésével a vizet meg ne rontsa (non inficiendo corrumpat).”

 

„Hanem legyen e víz szent és ártatlan teremtmény,

legyen minden rohamától mentes a támadó Sátánnak,

és minden álnokság eltávozván, legyen egészen tisztává.”

 

Legyen ez élő kút és újjánemző vízforrás (fons vivus, aqua regenerans),

legyen ez megtisztító hullám.

Hogy mindazok, akik az üdvösséghozó fürdőbe (lavacro salutifero) készülnek merülni,

a Szentlélek bennük működése révén (operante in eis Spiritu Sancto)

a tökéletes tisztulást és a bűnbocsánatot elnyerjék.

 

A víz természetes mivoltában is lehet átok és áldás. Rombol és teremt, fertőz és éltet. A szertartás teljességgel kivonja a vizet a romboló erők hatalma alól, s áldást kér reá, hogy maga a víz is áldást hozzon. A víz nélkül nincs élet, minden élet a vízből fakad, – legyen tehát ez a kút újjánemző vízforrás. A víz lemos, eltávoztatja a szennyet, – legyen tehát a lélek számára is megtisztító hullám. A víz oltja a szomjat, – legyen hát ez a víz örök életre szökellő vízforrás. Akik majd most, néhány perc múlva belemerülnek ebbe a vízbe, nyerjenek benne a Szentlélek működése folytán bűnbocsánatot. Ahogy e víz „szent és ártatlan teremtménnyé” válik, úgy szent ártatlan teremtménnyé válik az is, aki benne megfürdik.

 

*

 

A pap keresztet vetve a vízre, Isten áldását idézi rá:

 

„Azért te, víz, Istennek teremtménye, most megáldalak téged

az élő Isten által,

az igaz Isten által,

a szent Isten által,

az Isten által, aki téged kezdetben igéjével elválasztott a szárazföldtől,

s akinek Lelke fölötted lebegett.”

 

Csak Isten áldhat. A pap az Egyházra, s az Egyháztól őrá ruházott hatalomnál fogva eszközli Isten áldását a vízen. Az áldást hozzá méltó nyelvi formában, az ismétlések által nyomatékosítva és szakralizálva mondja ki.

Isten a teremtés révén korlátlan hatalommal bír a víz fölött, s olyan értelmet és erőt juttat neki, amilyent jónak lát. Amint jónak látta, hogy vízzel fakasszon életet a természet szintjén, úgy jónak látta, hogy az új élet forrása is ez az áldott, s áldása révén a természetfölötti szférájába fölemelt elem legyen.

A víz fölötti hatalmát azonban folyamatosan, többféle formában kinyilvánította, s ezáltal magáról a vízről, illetve annak hatásáról is kinyilatkoztatást adott. A pap először a Paradicsomot éltető folyóról beszél, s hogy látható legyen, amiről szól, szét is hint egy részt a vízből a négy világtáj felé:

 

„Aki a paradicsomkert forrásaiból fakasztott téged,

és úgy rendelte, hogy négyes folyammá válva megöntözzed az egész földet.”

 

E víz egy forrásból fakad, de anélkül, hogy ereje csökkenne, mindenfelé szétoszolva az egész földkerekséget élteti.

 

„Aki a pusztaságban keserűségedet elvette,

és édességet adván ihatóvá tett téged,

s aki a szomjazó nép számára a kősziklából előhozott.”

 

A víz nemcsak életet teremt és megtisztít, hanem mint ital, fenn is tartja az életet. A keresztség mint élettermő elem egyszeri hatást fejt ki. De mint bennünk megmaradó kegyelemforrás („eltörölhetetlen jegy”) egész életünkön keresztül fenn is tartja az életet. Erre emlékeztet a zsidó nép pusztai vándorlására utaló két víz-csoda: az ihatatlan víz megédesítése és a szomjazó nép megitatása a kősziklából („a Kőszikla pedig Krisztus volt”, mint Szent Pál mondja).

 

*

 

Most újból kimondja: „megáldalak téged”, mert a teremtés műve után a megváltás művéből igazolja Isten hatalmát a víz fölött. A pap közvetlenül a vízhez beszél:

 

„És megáldalak téged az ő egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus által,

ki a galileai Kánában csodajelet adva hatalmával borrá változtatott téged.”

 

A kánai csodának kettős jelentése van: egyrészt mutatja, hogy az Ige, „ki által minden lett, ami lett” a víz természete fölött korlátlan hatalommal bír. Másrészt a kánai menyegző nemcsak Jézus istenségét és csodatévő hatalmát nyilvánította ki, hanem az egyházatyák tanítása szerint a szentségek szerzésének ígéretét is magába foglalta.

 

„Aki szent lábaival ott járt a te színeden,

és János által a Jordánban megkeresztelkedett benned.”

 

Míg a vízen járás a víz fölötti hatalom újabb megnyilvánulása volt, a jánosi keresztségben Jézus már közvetlenül az újszövetségi keresztséget készíti elő. „Én vízzel keresztelek – mondja János –  de utánam jön, aki nagyobb nálam... ő majd Szentlélekkel fog keresztelni.” Az Egyház így énekel Jézus keresztségének ünnepén: „A régi embert hogy megújítsa Krisztus, a keresztséghez járult, megromlott természetünket a víz által fölemelte, s romolhatatlan ruhába öltöztet immár”. És így: A nagy misztérium ma kinyilvánul nékünk, mert aki mindent teremtett, lemossa bűneinket a Jordánnak vízárjában”. Továbbá: „A vízforrások megszentelődtek, midőn megjelent Krisztus, itt ragyog dicsőségben. Most merítsetek vizet az Üdvözítő forrásából: megszentelt minden teremtményt Istenünk, Krisztus.”

 

„Aki téged oldalából vérrel együtt kiontott,

és tanítványainak meghagyta,

hogy aki hisz, azt megkereszteljék tebenned, mondván:

Menjetek és tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a

Szentlélek nevében.”

 

Míg az előbbi jelek csak rejtve utaltak a keresztségre, a megváltás, vagyis a bűnök bocsánata és az isteni élet ténylegesen akkor jött el, amikor Krisztus meghalt a keresztfán, és a katona lándzsája megnyitotta oldalát. Onnan vér és víz ömlött ki: a húsvéti szentségek teljes misztériuma. Ahogy a keresztségi himnuszunkban is énekeljük: „Krisztus Urunk oldalából vérrel együtt víz ömölt, misztérium lett e vízből, kegyelemmel áradó, lemossa az ősi vétket, új életnek eszköze.”

Feltámadása után most már megalapíthatta Krisztus a keresztséget, megadhatta a keresztségi parancsot, s ahogy Szent Leó pápa kifejezi: ami az ő életében látható volt,  azt átvitte a szentségekbe.

 

*

 

IV.

 

A következő mondatot a pap csak olvassa. Ezzel mintegy önmagát készíti fel a szentelést befejező cselekményre:

 

„Nekünk, e parancsolatok megtartóinak kegyelmesen jelenjél most meg, Isten, és jóságos leheleteddel ezt az egyszerű vizet áldva megáldjad, hogy a természetes tisztuláson túl, melyet a benne megmosdóknak képes test szerint nyújtani, a lelkek megtisztítására is hatékony legyen.”

 

A keresztvíz megszentelésének legünnepibb mozzanata következik: a pap a húsvéti gyertyát belemeríti a vízbe, s közben a Szentlélek jelét, a görög pszí-t (=Pszüché) leheli a vízre. Ha egyetlen pillanathoz akarjuk kötni azt a megtermékenyítő cselekményt, melyről előbb szó volt, ezt a mozzanatot emelhetjük ki:

 

„Most szálljon le e forrás teljességére a Szentlélek ereje,

s e víz egész lényét újjánemző hatással termékennyé tegye.

Itt töröltessék el minden bűnnek szennye,

itt a te képmásodra alkotott teremtmény, az ős-okának dicsőségére újjáformált ember

(ad honorem sui reformata principii)

régi voltának minden mocskából (cunctis vetustatis squaloribus) kitisztuljon.

Hogy mindenki, aki az újjászületés e szentségébe belép,

szülessék is meg belőle a valódi ártatlanság új gyermeki létére.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,

aki eljövendő ítélni élőket és holtakat, és tűz által az egész világot.”

 

A víz készen áll, s rövid idő múlva valóban új gyermekek rajai születnek a megszentelt anyaméhből. E víz hatékonyan emlékeztet mindennapjainkban is a keresztségben nyert új életünkre, azért az Egyház kedvesen megengedi, hogy e vízből haza vigyünk. Miután a szentelt vizet e célra kiemelték, a keresztséghez használt víz megszentelését három jelképes cselekmény fejezi be. Először a keresztségben használt olajból kevernek a vízbe, azután a krizmából, majd a kettőből egyszerre. Ez azt szimbolizálja hogy a keresztség szertartásában alkalmazott védelmező olaj és a Felkentségét szimbolizáló krizma nem valami elkülönült szentelmény, hanem a vízzel való leöntés és a megkenések egymástól elválaszthatatlan jelentéssel bírnak.

 

„Legyen ez olaj által szent és termékeny ez a forrás mindazok számára,

kik belőle újjászületnek az örök élete. Amen.

Vegyüljön e vízbe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak és a Védelmező Léleknek

krizmája a Szentháromság nevében. Amen.

A megszentelő krizma és a kenet olaja keveredjék el a keresztség vizével az Atya,

a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.”

 

Megkezdődik a keresztelés, a régebben kereszteltek felújítják magukban a keresztségi kegyelmet.

*

 

V.

 

A szöveg olvasását néhány gyakorlati észrevétellel szeretnénk lezárni.

1. Olvassuk el időről időre a prefációt, hogy a keresztségről való tudásunkban megerősödjünk.

2. A „névadó” ünnepség amolyan profanizált keresztelés volt az elmúlt rendszerben. Ne essünk az ellenkező tévedésbe: ne csináljunk a keresztelésből „vallásos névadót”. Vagyis higgyünk abban a szentségi történésben, ami ott végbe megy, s viselkedjünk ennek megfelelően.

3. A keresztséget évszázadokon keresztül csak plébániákon lehetett kiszolgáltatni. (Ma is ott kell minden keresztelést regisztrálni.) A plébánia régi neve: ecclesia baptismalis, keresztelő egyház. Az egyház-anya, mely a keresztségből szüli gyermekeit, a plébánia templomban lesz látható. Ott születik az ő népe (plebs), mely miatt joggal hívjuk plebániánal. Ezért legyen a plébániatemplom  dísze a keresztkút (s ha lehetséges: keresztelő kápolna): becsüljük meg, legyen rendben, tisztán tartva, s időnként elmélkedjünk nála és róla.

5. A liturgikus előírásoknak megfelelően vezessük be azt az ősi húsvétvasárnapi nagyvesperást, melyben körmenetileg keresik fel és tisztelik meg a keresztelő kutat.

6. A keresztelést lehetőleg tartsuk a keresztkútnál. A keresztkút jobban kiemeli a keresztség húsvéti jellegét, mint a húsvéti gyertya jelenléte, hiszen e kút megtermékenyítése éppen húsvét éjszaka történt. Továbbá: a keresztkút világosan kifejezi, hogy „egy a keresztség”, hogy ugyanabban a szentségben részesülnek a megkereszteltek, hogy egy nép lesz azokból, akiket „ugyanarra a kisdedi állapotra szül meg kegyelemanyjuk” – mint a prefációban olvastuk.

7. Éppen ezért lehetőleg a húsvétkor megszentelt keresztvízzel kereszteljünk. Az új keresztségi rítus ugyan megadja a könnyebbséget, hogy magában a keresztelési szertartásban áldják meg az ott használt vizet. A fentiek után nem kell bizonygatnunk, hogy a liturgia szellemének és a szentség saját igazságának jobban megfelel a húsvétkor megszentelt, közös keresztvíz használata.

 

 

6.14. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – A Glória és az Alleluja visszaadása

Vö. Mel/4.6.1. és Mel/4.6.2.

 

A szenvedés idején elhallgatott a szent nép ajkán a dicsőítő ének, a Glória. Nagycsütörtök este drámai módon búcsúztunk el tőle. Most az Éneklő Egyházban közölt régi, kedves szokás szerint valaki az énekesek közül kiáll a celebráns elé, és énekli: „Ó, fölséges Isten papja, állj a szentegyház közepére, és te légy az első, ki a Királyok Királyának tiszteletére megszólaltatja a dicséretet. Kérünk tehát, adjad ajkunkra az örvendezésnek énekét.” A celebráns erre a szentély bejáratához megy, és a diadalív alatt megállva kezdi énekelni: „Dicsőség a magasságban Istennek!”  mire megszólal az orgona, a harangok, a csengők. Mi ez, ha nem a túláradó öröm kifejeződése egy ősi karizmatikus nyelven, melynek szépségéhez hozzátartozik egyfajta visszafogottság is? Egyben kidomborítja a papnak egy már-már feledésbe merült szerepét: hogy ő a „praecantor” Isten Egyházában, akinek mintegy elő kell énekelnie azt a dicséretet, melyet Krisztus a Szentháromság közösségéből megtestesülésekor a földre hozott.

A római rítus szerint Nagyböjtben az allelujaénekléssel is böjtöltünk: nem énekeltük negyven napon át. Szinte el is felejtettük. Ezért most a szentlecke után a celebráns megtartja az egyetlen liturgiába iktatott énekpróbát: háromszor, egyre magasabban intonálja az alleluját, a nép megismétli, a szkóla vagy a kántor pedig melizmatikus verset ad hozzá. Az Éneklő Egyház ősi magyar trópussal vezeti be az alleluja visszaadását, ekkor a háromszoros ismétlés el is maradhat, annál is inkább, mivel itt hosszabb szakasz csatlakozik hozzá a 117. zsoltárból. A húsvéti allelujának saját dallama van, melyet az egész húsvéti idő folyamán énekelhetünk.

 

 

6.15. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A vigíliát záró Laudes és a szentsír felnyitása

 

A matutinumot, vagyis a szent zsolozsma éjszakai imaóráját az olvasmányok sorozatával és a hozzájuk kapcsolódó zsoltárok éneklésével elvégeztük. Az eucharisztia ünneplése talán át is nyúlik éjfél utánra, ezért a szentáldozás alatt már a húsvétvasárnapi hajnali imaórát, a laudest énekeljük, rövidített formában, egyetlen zsoltárral és Zakariás énekével, a Benedictusszal. Ez az ének először üdvösségünk hajnalán hangzott fel, Keresztelő Szent János születésekor, most pedig a végső korszak, a megkezdett eszkaton hajnalán a feltámadt Krisztust, a Hajnalcsillagot (2Pét 1,19) szívükben hordozó hívők ajkáról szól.

A belső világosság lassan felkelti a napot. A teremtés művei közül az első az idő körforgásának törvénye szerint ébred, ám a Krisztus-hívő szívében már az a Nap ragyog, amely nem ismer alkonyt: a mi Urunk, Jézus Krisztus, akinek arca, ruhája visszatérve a sírból szelíden tündöklik.

Régi magyar szokás szerint a celebráns a posztkommunió után a monstranciát tartva az asszisztenciával halk orgonaszó mellett a szentsírhoz vonul, hogy kezében az Oltáriszentséggel felidézze a feltámadt Krisztus dicsőséges megjelenését: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, alleluja!” majd háromszor egyre magasabb hangon énekli Krisztus köszöntő szavait: „Békesség veletek!” és ünnepi menetben, zengő énekek között visszaviszi az Oltáriszentséget szokott helyére. A szertartás a Regina caeli (és esetleg a pápai és a magyar himnusz) éneklésével ér véget.

7. A HÚSVÉTI NAGYMISE

7.1. Szunyogh Xavér Ferenc: Misszále 

Vö. Ord/5.3.

 

Stációs-templom: a Sancta Maria Major-bazilika.

„Ez a nap, melyet az Úr alkotott nekünk, örvendjünk és ujjongjunk!" Felértünk a hegyre; a győzelem teljes; amire vágytunk a 40 napi böjtben, ami ádventtől kezdve előttünk lebegett, ma megvalósult: a világosság győzött a sötétség felett. Az isteni kegyelem napja most sugárzik, melegen és világítóan. Ádventben sötétség volt és vágyakozva vártuk a világosságot. Karácsony éjjelén hirtelen jött ez a világosság, és megteremtette a világosság országát. A világosság pompája felkelt a szent város (Egyház) fölött. Ez a megtestesülés ünnepkörének örömhíre. De ebbe a fényes ragyogásba árnyék vegyül, az örömujjongásba egy fájdalmas hang is belevegyül és egyre erősebb lesz. „s a világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem ismeri meg.” A fájdalom motívumát már Karácsony hetében hallottuk és ettől kezdve nem is némult el soha. A Hetvened vasárnaptól kezdve pedig ez lesz a vezető ének, áttör minden hangon, és a böjt első vasárnapján látjuk az isteni Dávidot, amint megkezdi küzdelmét az óriási Góliáttal. Az egész böjtöt összefoglalhatjuk ebbe: „A világosság küzd a sötétséggel.” Ebben benne van Krisztus történeti küzdelme a zsidósággal, az ő szenvedése, de benne van Krisztus küzdelme azok lelkében, kiknek a világossághoz kellene jönniük, tehát a keresztségre készülök és a vezeklők lelkében. A világosságnak látszólag alá kell merülnie. Krisztus meghal a kereszten. De mégis ugyanoly hirtelen, mint Karácsonykor az éj sötétjében, felragyog a fény, úgy kél most a szomorú nagyhét után a feltámadás napja fel, hogy örökké világítson. Ez a Húsvét, az ünnepek ünnepe. Az egyházi évnek kimagasló pontja. Ez kelt csak azután hangos, ujjongó örömet szívünkben.

1. Urunk feltámadása. Krisztus saját erejéből támadt fel sírjából. Soha nem hallott és nem látott csoda ez. Megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy hatalma volt az életét odaadni, és azt visszavenni; hogy ő nem pusztán ember volt, hanem az emberalakban köztünk megjelent Isten. Tehát igaz, amit tanított, igaz a mi hitünk, hogy a bűn hatalmából megszabadultunk. Innen a tiszta öröm, ami az Anyaszentegyházat és a hívő nép szívét átjárja. Mert öröménekeiben nem csupán Krisztusnak halottaiból való feltámadását ünnepli a liturgia, hanem a szíveknek és a lelkeknek a feltámadását is egy új, egy jobb életre. „Ahogy Krisztus halottaiból feltámadt, úgy járjunk mi is az életnek új útjain.” (Róm. 6, 4.)

2. Az ünnep jelentése és tartama. A húsvéti liturgiának lényege és tartalma, tehát Krisztus dicsőséges feltámadása és ezzel a bűn és a halál hatalmából való megváltásunk befejezése, tehát a mi feltámadásunk most a kegyelem életére és egykor az örök boldogságra. Ez a fenséges eszménykép ott állt eleven valóságként az ősegyházban az újonnan megkereszteltekben, akik a bazilikákban tartott istentiszteleteken fehér keresztelőruhájukban ékeskedtek, és megtérésük első buzgósága a hívők közösségét a keresztény erényes életben megerősítette. Ezért emlékezik meg a liturgia ünnepélyes szövege még ma is róluk. Azért a húsvéti liturgia minden részében mintegy a lélek mennyei örök dicsőségének visszavert fénye. Minden egyes istentiszteleten keresztülcseng a zsoltáros szava: „Ez az a nap, amelyet az Úr alkotott nekünk, örüljünk és ujjongjunk!” (Zs. 117.)

Húsvéti öröm valóban ma is számunkra, amikor az Isten háza és az oltár ünnepi díszbe öltözve fénylenek, és a boldog alleluja szinte nem akar megszűnni. Ez a húsvéti öröm kifáradhatatlan erővel egy teljes hétig tart. Az ünnepnek külön sequentiája, saját prefációja van, amelyek az Üdvözítőt magasztalják dicsőségében. A húsvéti sequentia fenséges párbeszéd az Úr feltámadásáról. Szerzőjét nem ismerjük pontosan. Egyesek Szent Damiani Péternek (+ 1072), sokan pedig Wipónak, II. Konrád udvari káplánjának tulajdonítják. (+ 1048.)

 3. Neve. Már az ősegyházban ezt az ünnepet Solemnitas solemnitatum-nak, az ünnepek-ünnepének, vagy a legfölségesebb ünnepnek hívták. A liturgiában a neve: Dominica Resurrectionis, a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadásának napja. A román nyelvekben pászka-ünnepnek nevezzük, a zsidók pászka-ünnepe nyomán (átmenet, keresztülvonulás = pászka), amikor is a zsidók az egyiptomi fogságból való csodás kiszabadulásuk emlékére pászka-bárányt áldoztak; de ez csak előképe volt az újszövetség áldozatának, Isten Bárányának. A Húsvét német neve az angolszász Ostara vagy Eastara nevű istenség nevéből származik, ami a kezdődő világosságot, vagy a tavaszt jelentette. A magyar neve pedig abból származik, hogy húshagyókedd óta ma vettek először húst magukhoz buzgó őseink.

 4. Húsvéti szokások. A húsvéti örömünnep keresztülhatol a templom, az Isten háza falain és kilép a társadalmi életbe. Általános szokás, hogy Húsvétkor a negyvennapos böjt utáni első napon az ebédet a megszentelt ételekkel kezdik meg. Mivel a hús és a tojásos ételek evése a régi időben a böjti időben még tilos volt, a keresztények ezeknek megáldásával akarták ezeknek az élvezését megkezdeni. A legrégibb és legszükségesebb étel-áldás a húsvéti bárány volt. Azonban más húsfélét, süteményt, különféle színes vagy festett tojást, majd mindazokat a mulatságokat és szórakozásokat is, amik a fiatalságnak a nagyböjt folyamán tilosak voltak, az Egyház Húsvét reggelén megszentelte.

 A középkorban sok helyen, mint ahogy a Karácsonyt, úgy a feltámadást is misztérium-játékokkal ünnepelték meg. Ezek drámai előadások voltak a bibliai húsvéti történetről. Eleinte mintegy a liturgia díszéül és kiegészítő részéül szolgáltak, de később annyira elfajultak, hogy az egyházi hatóság kénytelen volt szembeszállni velük, mint „az ördögkísértők és az Úr házának megszentségtelenítői” ellen. Ennek a drámai ünnepségnek központjában Krisztus áll, vakító fehér ruhában, ki győzedelmeskedik a halálon és a poklon, kezében a kereszt zászlajával. A mai feltámadási szoborban ennek maradványát kell látnunk.

A húsvéti tojás képletes vonatkozásban áll a húsvéti titokkal. Látszólag élettelen, azonban mégis egy élet csiráját rejti magában. A húsvéti nyúl eredetét a pogányok tavaszi ünnepeiben találjuk meg, azonban a húsvéti titokhoz semmi köze.

A húsvéti ujjongásnak legmagasabb pontja a húsvéti nagymise. Minden, ami a szent triduumban szóban, tettben és előképben jelent meg, most titokzatos való és jelenlét: „Krisztus, a mi húsvéti bárányunk feláldoztatott!” A szentmisében ez a gondolat uralkodik és vezérmotívumként minduntalan ez csendül meg. (Szentlecke, átvonulásra való ének, ünnepi ének, áldozásra való ének.) A stáció a Szűzanya nagyobb temploma, mert húsvéti örömünkkel legelőször is az Istenanyához megyünk. A szentmise bejáratánál áll már a feltámadott és így szól hozzánk: „Resurrexi! = Feltámadtam!” Ez Krisztus bevonulási éneke a földön, ez az ő reggeli imája a feltámadás napján. Melyek a legelső gondolatai? A teljes átadása az Atyának, a legbensőbb egyesülés jele. Ma azonban nincs egyedül, a misztikus Krisztus minden tagját magával viszi az Atya szívéhez. Ezt átérezve végezzük ezt a mai szentmisét. 

Azt szeretné az Egyház, hogy szívünkben uralkodjék a béke, legyen szinte arcunk is derültebb, és gyakran gondolunk az égre. Segít is ezen cél elérésében a liturgia. A liturgikus év minden kiemelkedő ünnepének meg van a maga külön kegyelme. Húsvét külön kegyelme a feltámadt Jézus életébe való bensőbb bekapcsolódásunk. Ezt a külön kegyelmet a liturgia imádságaiban és szertartásaiban való tevékeny részvételünk szerzi meg. Ezért zeng az égi ének: Alleluja; ezért vesz az Egyház fehér ruhát magára, a világosság, a mennyei boldogság színét; ezért imádkozik a feltámadt Üdvözítőre gondolva, nem térdelve, hanem állva. Imádjuk mi is feltámadt Istenünket és töltse el szívünket az Egyház érzelme: a mélységes hála és szent öröm. - Az introitusban Krisztus szavát énekli az Egyház: vigasztalóbb énekünk nem lehet, mondjuk tehát vele együtt szívvel-lélekkel. – A szentleckében pedig arról szól, hogy a zsidók is megünneplik a húsvétot, az egyiptomi szabadulásuk emlékét, a húsvéti bárány és a kovásztalan kenyér evésével, amikor minden kovászost eltávolítottak. Ehhez a szertartáshoz fűzi Szent Pál a maga intését.

 

 

7.2. Pius Parsch: Az Üdvösség Éve

Vö. Ordo/5.3.

 

Húsvét a mi legnagyobb ünnepünk.

„Ez az a nap, amelyet az Úr adott nekünk, örvendjünk és vigadjunk rajta.”

 

Felértünk a hegyre, győztünk. Ami után a negyven böjti napon át szorongó vágyakozással epekedtünk, ami ádventtől kezdve, mint cél lebegett a szemünk előtt, ma megvalósult: a világosság győzedelmeskedett a sötétségen. Az isteni kegyelem napja most melegítően és világítón sugárzik reánk. Ádventben sötét éjszaka volt, és mi sóvárogva vártuk a világosságot. A szent „éjszakán” azután hirtelen ebbe a „világba jött”, és megalapította a világosság országát; a világosság dicsősége „fölkelt a szent város (az Egyház) fölött”. Ez volt a karácsonyi ünnepkör örömhíre. Közben azonban fájdalmas hang vegyül bele ebbe az ujjongó ragyogásba, és állandóan erősödik: „És a világosság világít a sötétben, de a sötétség nem ismeri meg”. Ez a szenvedés gondolata. Már karácsony hetében hallottuk, és azóta nem is némult el. Hetvenedvasárnaptól kezdve pedig ez a vezető hang, amely minden mást elnyom, s nagyböjt első vasárnapján már látjuk az isteni Dávidot, amint küzdőtérre lép Góliáttal szemben. Az egész nagyböjtnek ezt a fölírást is adhatnók: Krisztus történeti küzdelme a zsidósággal (a szenvedés motívuma), és Krisztus küzdelme azok lelkében, akiknek a világosságot meg kellene ismerniök (a keresztség és a bűnbánat gondolata). A világosságnak átmenetileg el kell ugyan tűnnie, Krisztus meghal a kereszten, de ugyanolyan hirtelenül, mint karácsony éjjelén, belevilágít a fény a sötétségbe, s a nagyhét szomorúságát felváltja a feltámadás napja, hogy azután már örökké világítson. Ezt jelenti a húsvét, az egyházi év legkiemelkedőbb pontja, az ünnepek ünnepe. Itt nincs más, mint hangos, ujjongó öröm! A hívők régen három napon keresztül ünnepelték, az újonnan megkereszteltek pedig egy egész héten keresztül ünnepelték fehér ruhájukban (ezért van ezen a héten minden napnak külön miséje).

 

*

 

Aki belemélyed a liturgia szellemébe, az minden évben jobban tudatára ébred annak, hogy a húsvét hetének miséi, a Missale legszebb, legdrámaibb miséi. Két uralkodó motívumot figyelhetjük meg bennük: 1. a feltámadással kapcsolatos eseményeket, 2. a stációs templom nagy szerepét. Szeretném a húsvéti miséket liturgikus színjátéknak nevezni, amelynek mi vagyunk a szereplői. Minél jobban beleéljük magunkat ebbe a színjátékba, annál jobban megértjük a liturgiát. A liturgia részben megtartja az események történeti egymásutánját, részben azonban egyéni utakon jár. A képek és jelenetek megválasztásának belső megokolását azonban mindig megtalálhatjuk. A színjáték húsvét hajnalán kezdődik, a jelenlegi nagyszombati misével. Mária Magdolna és a szentasszonyok szerepében „virradatkor” (quae lucescit) a sírhoz jövünk. Halljuk a földrengés dübörgését, látjuk az angyalt, amint elhengeríti a sírtól a követ, látjuk a sírtól menekülő őröket. Az angyal hozza nekünk a húsvéti örömhírt, és hazaküld bennünket, hogy Krisztus tanítványainak (a többi keresztény hívőnek) is megvigyük az örvendetes újságot. A színjáték húsvét vasárnapján „napkeltekor” (orto jam sole) folytatódik. Újra a szentasszonyok szerepét töltjük be, újra halljuk az angyaltól, a húsvéti örömhírt és az ígéretet: „Meglátjátok Őt, amint megmondotta nektek”. Ezzel az ígérettel térünk azután haza. A következőkben hatszor látjuk a feltámadt Krisztust. Hétfőn mi vagyunk az emmauszi tanítványok, akik a kenyérszegésnél ismerik meg az Urat. Kedden az apostolokkal és a tanítványokkal, az első húsvét estéjén „megérintjük” Őt és Vele étkezünk (eddig időrendi egymásutánban következtek az események). Szerdán mi vagyunk az a hét apostol, akiknek az Úr megjelenik a Genezáret-tó partján, és akiket ebédre (hal és kenyér) hív. Az evangélium kifejezetten említi, hogy ekkor harmadszor jelent meg Jézus tanítványainak. Figyeljük meg, hogy ez a három megjelenés (hétfő, kedd, szerda), mind étkezéssel kapcsolatos, tehát az Eucharisztia jelképei. Csütörtökön Mária Magdolna személyében szerető vágyakozással keressük és meg is találjuk az Urat. Mi is elmondhatjuk a szentmisén: „Láttam az Urat”. Pénteken a hegyen (vagyis az oltáron) látjuk az Urat, tanítványai körében. Ezzel a megjelenésével búcsúzik a Mester a fehérruhás újkeresztényektől. Mennyi édes vigasz van az utolsó szavakban: „Én veletek vagyok mindennap …” Szombaton a színjáték a katechumenek számára véget ér, itt már nem szerepel megjelenés, most a keresztségben kapott fehér ruha áll a középpontban. A liturgia a két tanítványnak, Péternek és Jánosnak versenyfutását adja elő, amellyel a sírhoz sietnek. Ez az esemény történetileg ugyan jóval előbbre való, mégis ide került, mert a keresztelési ruha jelképei (a sírban levő gyolcsok) szerepelnek benne, és mert ekkor Sz. János templomában tartották a stációt. Vasárnap még egy hatodik jelenésnek leszünk szemtanúi: Nyolc nap múlva „a tanítványok ismét a teremben valának, és Tamás is velük”. Mindnyájan Tamások vagyunk, akik kezünkkel érinthetjük az Urat. Ezzel záródik az eucharisztikus húsvéti színjáték.

A feltámadt Krisztus megjelenésein keresztül a stációs-templomok, illetve az azokban tisztelt szentek is befolyásolták a miseszövegeket, úgy, hogy bele kell magunkat élnünk a szentek szerepébe is. A szentekben éljük át az Úr feltámadását. Húsvét éjjelén „az isteni Megváltó” templomában vagyunk, ahol „Krisztussal feltámadunk”, az újonnan megkereszteltek pedig védőszentjüket tisztelhetik Ker. Sz. Jánosban. Húsvét reggelén Szűz Mária főtemplomába megyünk. A szöveg semmiféle vonatkozást nem tartalmaz Máriával, legfeljebb annyit, hogy az evangélium a névrokon Mária Magdolnával kezdődik. A liturgia azonban azt óhajtja, hogy szűz Mária szívével és örömével ünnepeljük a húsvétot. Ezzel a stációs-templommal függ össze a Regina caeli eredete is. (A jóval későbbi korból származó legenda szerint Mária főtemplomának (Sancta Maria Major) felszentelésénél angyalok énekelték a Regina caelit.) Hétfőn Sz. Péterrel ünnepeljük a húsvétot. A mise szövege néhányszor említést tesz az apostolról, vagy pedig utal reá. A szentleckében „Péter a nép között áll” és szól hozzánk. Az evangélium elbeszéli, hogy az Úr „megjelent Péternek”, de mi magunk is Péter vagyunk. Kedden Sz. Pálhoz megyünk. Hogyan tölthette el ő a húsvétot? A mise szövege néhány utalást tartalmaz erre vonatkozólag. „Pál felemelkedék és szóla” (szent lecke); a szentleckét tehát az ő szájából halljuk. Az evangelium nem beszélhet Pálról, azért azt a jelenetet hozza, amikor Krisztus megjelenik apostolainak, akikhez lélekben Pál is odatartozik. Az Úr beszéde ezekkel a szavakkal végződik: „… hirdetni a bűnök bocsánatát minden nemzeteknek.” Szerdán az újonnan megkereszteltek keresztapjuknál, Sz. Lőrincnél tesznek látogatást. Ő a rostélyon ünnepelte a húsvétot, azért szerepel az evangéliumban a nyárson sült hal. Csütörtökön a tizenkét apostolt látogatjuk meg, akik atyáink voltak a hitben. Péntek nagypéntekre akar minket emlékeztetni, azért a vértanuk Királynőjénél tartjuk a stációt, szombaton pedig visszatérünk oda, ahol megkeresztelkedtünk, hogy ott vessük le a fehér ruhát. Húsvét hetének stációs-templomai Rómának és az egész kereszténységnek legtiszteltebb szentélyei. — Bátran mondhatjuk, hogy húsvét hetének liturgiája a legegységesebb, a legtöbb kapcsolatot tartalmazza az üdvtörténet eseményivel és a legbensőségesebb az egész egyházi évben.  

 

*

 

Húsvétvasárnap: duplex I. classis. – Stáció Szűz Mária főtemplomában.

1. A húsvéti szentmise (Resurrexi). A húsvéti nagymise a húsvéti öröm tetőfoka. Mindaz, amit a szent triduum idején szóval és szertartásokkal kifejtettünk, most titokzatos módon megvalósul: Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott, megöletett! A misét egységes gondolat lengi át, amely mindig újra visszatér. A szentmise vezető motívuma a szentpáli szó: Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott (szentlecke, grad., sequ., comm.). A stációtemplom a Sancta Maria Major; húsvéti örömünkkel legelőször a Szűz Anyához megyünk. Már az introitusban a feltámadt Krisztus áll elénk, és így szól: „Resurrexi — feltámadtam!” Ezzel vonul be a földre, ez reggeli imádsága a feltámadás napján. Első gondolata a teljes átadás a mennyei Atyának, a legbensőbb egyesülés vele. Ma azonban nemcsak egyedül van, magával vonja a mennyei Atya szívére misztikus testének tagjait is. A gloria ma a szó legszorosabb értelmében húsvéti ének; dicsőítjük a „Bárányt, aki elvette a világ bűneit.” Az oráció két képben állítja elénk az ünnep gondolatát: Krisztus a Golgotán legyőzte a halált, és megnyitotta az örökkévalóság kapuját. Ezért kérjük, hogy győzze le bennünk is a bűnt és a halált s nyissa meg számunkra a paradicsom kapuját, adja meg kegyelmét és dicsőségét. — A szentleckében Sz. Pál a régi paschát a mi húsvétunk előképéül állítja oda. Krisztus, a mi húsvéti bárányunk megöletett, a lakoma készen van, vessük ki tehát magunkból egyszer s mindenkorra a bűn kovászát. A gradualeban így énekelünk: „Ez az a nap, melyet az Úr rendelt, ujjongjunk és vigadjunk rajta!” Ezt énekeljük húsvét hetében a breviárium minden órájában. Erőtlen a szavunk arra, hogy méltóképen magasztalhatnók a húsvét fenségét, azért megelégszünk azzal, hogy ebbe a kis énekbe imádkozzuk bele minden hálánkat és dicséretünket. Nagyon hatásos az allelujavers. Felcsendül benne a szentmise vezérmotívuma, amelyet azután a sequentia tovább folytat. A sequentia csak a középkorban került a misébe, és valóban az, aminek lennie kell, reflexió az alleluja-versre. Az Egyháznak és Magdolnának párbeszéde ez; ez adta a lökést az annyira kedvelt húsvéti drámára is. Az evangéliumban Péter tanítványa hirdeti a húsvéti örömhírt. A szentasszonyok szerepében mi vagyunk azok, akik „napkeltekor” a sírhoz sietünk. Az angyal (a diakonus) szájából halljuk az örömhírt, és az eucharisztikus áldozatban a Szűz Anyával együtt fogjuk látni magát a Feltámadottat. Offertoriumkor a szentasszonyokkal együtt jókor reggel a sírhoz megyünk, illatszerekkel fölszerelve; miközben a földrengés Krisztus feltámadását hirdeti. Szemléletesen rajzolja a liturgia ezt a földrengést: „Terra tremuit — a föld megrendült — és elcsendesedett.” A szent áldozatban a húsvéti bárány megöletett, és lakomája készen vár bennünket (comm.).

2. A húsvéti evangelium. Ezen a héten a zsolozsma rövidebb, mint egyébként, elmaradnak a Szentírásból vett olvasmányok; azért most mélyedjünk el a „40 nap evangéliumá”-ba, a feltámadás eseményeibe. Nem könnyű dolog az eseményeket, különösen a feltámadt Krisztus megjelenéseit a négy evangelista előadása nyomán időrendi egymásutánba állítani. A következőkben az események egymásutánjában a szentírás-magyarázók többségét követjük.

Magát a feltámadást nem látta halandó szem, valószínűleg nagyon korán történt. A feltámadás tényének bizonyságául egy angyal elhengerítette a sír bejáratától a követ, mire az őrök megfutamodtak. A szentasszonyok Magdolnával a sírhoz érkeznek, és azt üresen találják. Magdolna, a legelszántabb közülük, visszaszalad Péterhez és Jánoshoz. Közben az asszonyoknak megjelenik az angyal, és a tanítványokhoz küldi őket. Azok azonban elrejtőztek. Most érkeznek meg a sírhoz sietve János, Péter és Magdolna (Ján. 20, 1. skv.). A sír üres, de megtalálják a feltámadás jelét, az összegöngyölt lepleket. A tanítványok elmennek, Magdolna pedig ott marad és először látja a Feltámadottat. Az úton a többi asszonynak is megjelenik Krisztus (második megjelenés) (Máté 28, 8. skv.). Még azon a napon megjelenik az Úr Péternek is, aki legjobban rászorult a vigasztalásra (harmadik megjelenés). A negyedik megjelenésről részletesen hallunk délután, amikor Krisztus találkozik az emmauszi tanítványokkal (Luk. 24, 13. skv.). Ez a Szentírás legmegindítóbb helyeinek egyike. Este az utolsóvacsora termében jelenik meg az Úr, ahol tíz tanítvány és sokan mások gyülekeztek össze (Luk. 24, 13. skv.; Ján. 21, 19.) (ötödik megjelenés). A nyolcadik napon még egyszer megjelenik az Úr az apostoloknak, midőn Tamás is velük van és megtéríti Tamást (hatodik megjelenés; Ján. 21, 24. skv.). Most a tanítványok Galileába mennek, ahol az Úr hétnek közülük a Genezáret tavánál, halászat közben jelenik meg. Péter itt kapja meg a főpásztori hatalmat (hetedik megjelenés; Ján. 21, 1. skv.). Végül az Úr összes tanítványait (Sz. Pál 500-ról beszél) Galileába rendeli egy hegyre; megjelenik ott előttük, és átadja a missziós-parancsot (nyolcadik megjelenés). Utoljára akkor jelent meg az Úr, amidőn eltávozott a földről, vagyis mennybemenetelekor. Nem tudjuk, megjelent-e az Úr a felsorolt eseteken kívül is a tanítványoknak. Sz. Pál említi, hogy az Úr megjelent az ifjabb Jakabnak is, sok szentírás-magyarázó pedig azt állítja, hogy legelőször Szűz Anyjának jelent meg. A Szentírás ugyan nem tesz róla említést, de az emberi szív törvénye e mellett szól. — Nagyon ajánlatos volna, ha a lelkipásztorok liturgikus egyesületeikben a húsvéti idő alatt ezekről az eseményekről bibliai órákat tartanának. Sokat épülnének és sokat tanulnának belőle a hívek. Aki nem tagja egy ilyen egyesületnek sem, az tartson magamagának (talán egy húsvéti ájtatossággal kapcsolatban) ilyen liturgikus biblia-órát. A „negyven nap evangéliuma” feltétlenül azok közé a részek közé tartozik, amelyekben Isten a legtöbb vigaszt adta nekünk.

 

 

7.3. Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – Húsvéti játék, húsvéti körmenet

Vö. Ord/5.8. (lásd még Cel/6.1. és Cel/6.2.), Mel/5.1.

 

 A szentsír felnyitása – a húsvéti játék – a húsvéti körmenet: három, többé-kevésbé összekeveredett, helyét kereső mozzanata a feltámadás ünnepének.

A három eredetileg külön-külön áll egy jól tagolt, az egész napot átfogó szertartásrenden belül. Az egri székesegyház középkori ordináriusa leírja, miképpen vonul le a vigília-misén a pap a szent sírhoz, az Oltáriszentséggel a kezében énekli: Békesség veletek..., majd ünnepi menetben, zengő énekek között visszaviszi az Oltáriszentséget szokott helyére.

A húsvéti játék („Quem quaeritis?”) 1000 körül egész Európában elterjedt. Ez persze már az üres sír előtt játszódik, s szemlélteti a szent asszonyoknak az angyalokkal, majd Mária Magdolnának a Mesterrel való párbeszédét. Szigorú értelemben véve nem liturgikus cselekmény, nem ad misztériumos valóságot, nem mélyül el a feltámadás titkában. Valóban: szent játék. Azzal kényeztet minket, hogy amit a Szentírásban hallottunk, az szemünk előtt is lejátszódik: „Amit hallottunk, látja most szemünk”. Olyasféle, mint a betlehemes, de annál azért jóval közelebb áll a liturgiához. A részleteket nem színezi ki, mint amaz, benne megszólal maga az Úr is, a Magdolna-jelentnek van egy egészen személyes felhangja, s amikor az asszonyok elviszik a jó hírt a tanítványoknak, akkor valójában a húsvéti missziós parancs teljesítése kezdődik meg. A jelen lévő hívek lesznek tanítványokká, akik a legrégibb húsvéti népének („Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából”) éneklésével máris hírül adják a feltámadást az egész világnak. Az egész játék tömör, összefogott, szinten minden szava idézet a Szentírásból, a végén pedig a Victimae Paschali részlete vezet át az örömhirdetésbe.

A húsvéti játékot eredetileg két liturgikus helyre lehetett beilleszteni. Nyugaton olykor a mise introitusának volt ez bevezetője. Legtöbb helyen azonban a húsvéti virrasztó zsolozsma (Matutinum) végén, a „Dum transisset Sabbatum” responzórium éneklése közben (mely éppen a szent asszonyok sírnál tett látogatásáról szól) vonultak le a kórusból a szent sírhoz, majd a játék végeztével a Te Deumot énekelve jöttek vissza a kórusba.

A körmenet időpontja viszont mindig húsvét reggel volt, közvetlenül a nagymise előtt, pontosabban: a szenteltvíz hintése (Vidi aquam) után. A körmenet egy nagyszerű antifonával ment a stációs templomhoz: „Midőn a dicsőség királya, Krisztus az alvilágba, hogy azt legyőzze, belépett, és megparancsolta, hogy az angyalok kara az ősi kapuk zárját nyissa meg, a szentek népe, kik a halál fogságában voltak tartva, siralmas hangon felkiáltott: megjöttél hát, te vágyva-vágyott, akire várakoztunk a sötétségben, hogy kivezess minket, bilincsbe verteket ezen éjjel a mi zárkánkból; téged hívogattak sóhajaink, téged kerestek bőséges siralmaink, te voltál reménysége az elkeseredetteknek, és nagy vigasztalás a gyötrelmet szenvedőknek.” A stációtemplomhoz megérkezve ott elénekelték a húsvéti körmeneti himnusz (Üdvözlégy, fényes nap, tiszteletre méltó), és a pap könyörgést mondott: „Isten, ki nekünk a húsvét gyógyszerét meghoztad, kísérd mennyből jött adományaiddal népedet, hogy abból nyerjen mindig tartó örömet, aminek most az ünnep idején örvendezik.” A körmenet visszaindult a nagytemplomba, s közben egy másik nagy körmeneti antifonát énekeltek. (Annak két versét gyerekeknek kellett szólózni a templom közepén keresztbe futó erkély tetejéről.). A körmenetet újabb könyörgés zárta: „Fogadd el, Urunk, könyörgéseinket, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadása által minden bajtól szabadok legyünk, és szent N. (A templom védőszentjének) közbenjárására őrizd óvó fallal körülövezve ezt a megszentelt nyájadat, hogy minden káros hatást innen távol legyen, s legyen ez a ház mindig a sértetlenség és béke otthona.” Ebből kiderül, hogy körmenet értelme nem annyira a feltámadás melletti bizonyságtétel volt, hanem egyrészt az öröm kiáradása, másrészt a templom, a város, a házak megszentelése a feltámadt Úr húsvéti kegyelmével.

Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy az Exsultettel kezdődő húsvéti vigília, majd vigília-misén történt a szent sír felnyitása; valamikor később (talán már kora hajnalban, a feltámadás és a szent asszonyok útjának idejében) végezték a virrasztó zsolozsmát, a húsvéti játékot, és ezt zárták le a laudes éneklésével, késő reggel következett a körmenet a nagymisével, majd délután a különleges ünnepi vecsernye (melyről később beszélünk).

Később, amikor a vigília-szertartás szerencsétlenül mind korábbra, végül már szombat reggelre csúszott vissza, az egész rendszer felborult. Ott maradt „üresen” a húsvét előestéje, s oda valamit tenni kellett. A szent asszonyok hajnali útjából csak egy keltegető ének maradt (Exsurge Domine: Kelj fel Uram, a 138. zsoltárral: Istenem, te megvizsgáltál és jól ismersz engemet). A „Quem quaeritis” emlékét egyes falvakban még őrzi a húsvét hajnali „Jézus-keresés”: az asszonyok még sötétben kimennek a Kálváriához, majd imádkozva visszajönnek a templomban; a népszokásnak liturgikus formái már nincsenek. A szombat esti „keltegetés” után volt a körmenet, mely egyúttal a szent sír felnyitását, az Oltáriszentségnek szokott őrzési helyére visszavitelét is magába foglalta. Ezt hívták apáink „feltámadási szertartásnak”.

Az 1950-es reform után aztán nagy zavar támadt. A legszigorúbb előírás, hogy a vigília szertartást nem szabad sötétedés előtt elkezdeni. De akkor hogyan is lehetne előtte allelujás feltámadási körmenetet tartani? Vagy legyen a körmenet éjféltájban? A tétovázás mindmáig tart. Még püspöki székesegyházakban is képesek megtenni azt a szabálysértést, hogy 4-5 óra tájban, fényes napvilág mellett kezdik énekelni: „Ez az az éjszaka...”

Pedig a megoldás adva van: el kell választani egymástól a szent sír felnyitását és a húsvéti körmenetet. A vigília-mise végén ünnepélyesen vissza lehet vinni helyére az Oltáriszentséget, majd vasárnap reggel a nagymise előtt megtartani a körmenetet, melynek a legjobb indítása a Quem quaeritis. De ahol ez nem járható, ott a régi nyugateurópai szokás szerint a húsvéti játék a nagymise bevezetése lehet, mely után az introitussal és tömjénezéssel kezdődik a szent cselekmény. Hogy ez így van-e, a világiakon múlik, nyilván nekik kell megszervezni és megtanulni a húsvéti játékot (könnyű dallamon: Éneklő Egyház 841-2.)

Még egy gondolat. Ha a szent sír a magyarok (és más népek) szokásvilágának kedves eleme, illő lenne azt emlékjelként megtartani az egész húsvéti idő alatt. Ahogy a betlehem karácsony után, úgy az üres szent sír az elhagyott leplekkel az egész Pentecostes alatt szemléletesen hirdeti a feltámadás tényét. Hajdan minden vasárnapon tartottak kisebb körmenetet a húsvét ünneplésére. Ha egy énekkel felkeressük a szent sírt, ott egy könyörgéssel megemlékezünk a Szent Kereszt diadaláról (lásd Éneklő Egyház 549. sz.), majd az introitussal bevonulunk a szentélybe, s a misét – az ide vonatkozó szabálynak megfelelően – a Gloriával kezdjük, anélkül, hogy a mise tartama meghosszabbodna, elősegítettük, hogy a szent ötvennap újból ünnepi időszakká váljék.

„Üdvözlégy, fényes nap, tiszteletre méltó, / melyen az Úr Krisztus legyőzte a poklot, / s ki a Fán függött, győztesen országol, / most minden teremtmény őelőtte hódol.”

Mi is.

 

 

7.4. Barsi Balázs: „Íme, most fölmegyünk…” – Az ünnepi szentmise

Vö. Ord/5.8.

 

 Lévén ez a vasárnap az egyházi év csúcspontja, minden vasárnapnak anyja és forrása, illő, hogy ezen a napon a lehető legünnepélyesebb legyen a szentmise. Ez persze nem a külsőséges díszítőelemek halmozását kell hogy jelentse, hanem azt, hogy a liturgia belső valóságából fakadó ünnepélyesség a legmesszemenőbben érvényesüljön.

Fontos például, hogy az introitus valóban bevonulás legyen, amely alatt az igazi introitus hangozzék: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet, alleluja.” Jézus első szava ez Atyjához feltámadása után; amint a kereszten haldokolva, úgy dicsőségébe belépve is az Atyához fordul, ismét csak a zsoltár szavát véve ajkára. Akkor emberségében átérezte az Istentől való távolságot, melyet a bűn okozott, most ismét vele van, visszavezetve a tékozló emberiséget az atyai házba. Isten kezének említése újból csak a teremtésre utal, illetve a Szentlélekre, akivel az Atya Krisztus testét feltámasztotta az örök dicsőségre.

Ezúttal is igazolódik, hogy egy ősi introitust nem lehet helyettesíteni a legsikerültebb népénekkel sem, amely minden szépségével együtt sem tesz mást, mint felidézi, megénekli a feltámadás eseményét. Érezzük, hogy itt sokkal többről van szó: ez az ének az isteni személyek párbeszédének egzisztenciális mélységébe és a közöttük folyó szüntelen életáradás magasába emel.

Hasonló a helyzet a collectával: „Isten, ki a mai napon Egyszülötted által a halált legyőzve az örökkévalóság kapuját számunkra megnyitottad, add nekünk, kérünk, hogy akik az Úr feltámadásának ünnepeit üljük, a te Szentlelked megújítása által az élet világosságában feltámadjunk.” Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de a latin Deus mint megszólítás magyarul Isten, és nem Istenünk, mint ahogy ma a misekönyvben áll. Így nemcsak ünnepélyesebb, és a személyes viszony rejtettsége miatt költőibb, de sokkal tágasabb, egyetemesebb is az Egyház könyörgése, mellyel a világot teremtő, az emberrel párbeszédet kezdő s neki a mennyországot megnyitó Istenhez fordul, az abszolút Kezdethez, a mindenek forrásához.

Tartalmilag is indokolt megőrizni a könyörgés eredeti szövegének struktúráját. Például a misekönyvben közölt fordításban két külön aktusként jelenik meg a halál legyőzése és a mennyország kapujának kitárása, holott ez a kettő szorosan összetartozik, amit a latin szöveg ablativus absolutusszal fejez ki, magyarul pedig határozói igenév alkalmazásával lehet érzékeltetni. Ez egyben azt is egyértelművé teszi, hogy a halál legyőzése itt nem elsősorban a biológiai halálon való diadalmaskodást jelenti, hanem az örök halálon aratott győzelmet, amely által elhárult az akadály a mennyország megnyitása előtt.

Mindez „a mai napon” történik, ami egyrészt azt jelenti, hogy évfordulóról van szó, de másrészt valóban a mai napot jelöli, hiszen számunkramost válik valósággá Istennek ez a legnagyobb tette, amikor a Lélek erejében megünnepeljük. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a liturgia ideje sajátos jelen idő, az idő és az örökkévalóság határán lévő örök mai nap. Hasonlóképpen, amikor az Úr feltámadásának ünnepeit és azok megülését említi a könyörgés, ez egyrészt a jelen ünneplésre vonatkozik, tágabb értelemben ugyanakkor magában foglalja egész keresztény életünket, hiszen az végső soron nem más, mint szüntelen húsvéti ünneplés, a Krisztus-misztérium új meg új megjelenítése. Amit pedig ebben a könyörgésben kérünk, az nem valami aktuális szükséghelyzet megoldása, például, hogy betegeink gyógyulást nyerjenek, vagy legyen béke a világban, hanem mindenestül arra irányul, amit Isten adni akar: örök üdvösségünkre. Paradox módon nincs nagyobb és szentebb kérés, mint amikor azt kérjük, amit Isten adni akar. Ez a fajta kérés a Miatyánkból, vagyis az Úr Jézus lelkéből fakad, s egyenértékű a legszentebb dicsőítéssel és hálaadással.

Az ünnepi szentmisén és Húsvét nyolcadában külön figyelem illeti a keresztkutat, amely feldíszítve áll, és a húsvéti gyertyát, melynek lángja az egész húsvéti időben minden szent cselekmény alkalmával ég. Az evangéliumhoz legyen díszes felvonulás az Alleluja éneklése közben, majd énekeljék a Victimae Paschali szekvenciát. Az evangéliumot a pap vagy a diakónus lehetőleg énekelje, ezzel is kiemelve, hogy az evangélium meghirdetése nem egyszerű felolvasás, hanem valódi christophania, a feltámadott Krisztus csodálatos megjelenése. Az egyetemes könyörgések is elhangozhatnak énekelve (ÉE 366), és a felajánlási körmenet is lehet a szokásosnál ünnepélyesebb. Felajánlásra és áldozásra a szkóla vagy énekkar többszólamú – elsősorban a gregoriánhoz közel álló – tételeket is megszólaltathat. A mise végén a pap ünnepélyes hármas áldást adhat.

 

 

7.5. „A NAGYHÉT” („Piros Könyv”) magyarázata az introitushoz

Vö. Mel/5.2.1.

 

Az Egyház csodálatos finomsággal nem győzelmi himnuszt zendít meg a mise elején, hanem egészen bensőséges, a lélek legmélyébe hatoló igéket énekel. Krisztus szólal meg, és így szól Atyjához: Feltámadtam, és ismét veled vagyok – nagypénteken mintha elhagytál volna, és én hiába kiáltottam: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”; de megdicsőítetted egyszülött Fiadat a feltámadásban: reám tetted kezedet, azt a kezet, mely mindenható erődnek képe. Csodálatos előttem a te tudásod, mert ez a tudás nem utólag vesz tudomást a dolgokról, hanem határozat és megvalósítás egyben. Így adja át magát teljesen a feltámadt krisztus Atyjának, hogy feltámadásában is azt hirdesse, amit egész életében: „én és az Atya egy vagyunk”.

De nem egyedül lép az Atya elé Krisztus, hanem misztikus Testének minden tagját az Atya szívéhez viszi. Ezért mi nemcsak Krisztus szavaként idézzük a kezdőéneket, hanem a magunk nevében is mondjuk: Feltámadtam (a bűn halálából, és újból veled vagyok (a kegyelemben), reám tetted kezedet (a keresztségben megelevenítettél és magadnak foglaltál le), csodálatos előttem a te tudásod (mellyel egész életemet elrendezed)!

 

 

7.6. Barsi Balázs - Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk…” – A húsvéti nagyvecsernye („Dicsőséges Vesperás”)

Vö. Off/4.

 

A Liturgia Horarum bevezetőjében olvassuk a biztatást, hogy ahol ismeretes a húsvéti ünnepélyes (keresztségi hálaadó) vesperás, azt végezzék nagy buzgalommal. Magyarországon ennek régi-régi hagyománya van, melyet hosszabb szünet után a II. vatikáni zsinat szellemében felújítottak. Ezt imádkozzuk Húsvét egész nyolcada alatt. Szokjuk meg, hogy a szent háromnapi ünneplés nem a körmenettel vagy a nagymisével ér véget, hanem a nagyvesperás elimádkozásával

E vesperás az év legkülönlegesebb, szerkezetében is rendkívüli zsolozsmaimádsága. Ennek két oka van. Az első, hogy a római liturgia alaptörvénye, hogy a Nagyhéthez és Húsvéthoz kapcsolódó szertartások hívebben őrizzék az ősi formákat, érintetlenebbek maradjanak a változtatásoktól. E vesperást ezért nem a szokásos fohász kezdi, hanem – mint hajdan minden istentiszteletet –, az ünnepélyes Kyrie-hódolat. Nincs a hórában kapitulum, sem responzórium és himnusz, a zsoltárok és a Magnificat között a misében is énekelt ősi Graduale-Alleluja hangzik el. A másik ok, amely miatt különleges felépítésű ez a vesperás, hogy benne – frissen kereszténnyé lett testvéreinkkel együtt – hálát adunk keresztségünkért. Egykor az előző éjszaka megkeresztelteket vezették át ünnepi körmenetben a fentebb leírt egyszerű vesperás végén a keresztelőkápolnába, hogy az egész héten át nap mint nap ujjongó örömmel emlékezzenek meg a velük történt nagy eseményről. Így vonulunk mi is a keresztkúthoz, hogy életünk legnagyobb fordulójáról emlékezzünk.

A 109. zsoltár ma, „hatalmának napján” ünnepli a Messiás-Pap-Királyt és húsvéti győzelmét. A 110. zsoltár minden szavát Húsvét titkára lehet vonatkozatni, hiszen az Úr dicsőséges művéről énekel, s arról, hogy „váltságot küldött az ő népének”. Végül a 111. zsoltár az Úrral halálában egyesült, a keresztségben pedig vele együtt új életre támadt ember jellemvonásait rajzolja meg. A Magnificatot is húsvéti győzelmi énekként énekli az Egyház, és előénekese, Mária.

Ezután megindul a körmenet a keresztkúthoz (ha nincs, akkor a szentsírhoz), s közben a 113. zsoltárt éneklik. A keresztkúthoz érkezve felhangzik a Láttam, hogy víz tör elő antifóna, amely arra emlékeztet, hogy milyen víznek köszönhetjük megtérésünket. Ahogy fentebb láttuk, a templom nem egyéb, mint Krisztus megnyitott oldala, melyből „víz és vér folyt ki”. A keresztkút és a szent olajok köszöntése után a körmenet visszaindul a szentélybe, közben az Egyház egyik legszebb húsvéti diadalénekét zengve: Krisztus halottaiból feltámadván. A szentélybe lépés előtt még megemlékezünk a Szent Kereszt diadaláról, majd a Feltámadott Anyjával együtt örvendezve, a Regina caeli éneklésével fejezzük be az ünneplést méltó módon lezáró fényes vesperást. Ahol jó énekesek vannak, a vesperás pontjai díszesebb tételekkel is gazdagíthatók: így például elhangozhat benne polifón Magnificat vagy melizmatikus gregorián Alleluja.

 

*

 

Képzeljük el, milyen lett volna, ha egy ókeresztény római  katekumen naplót írt volna (persze mai stílusban) a húsvéti délutáni vesperásról. Azt akarjuk vele érzékeltetni, külsőleg és belsőleg egyaránt milyen megrendítő és életet alakító valósággá lehetett a liturgia kegyelemközvetítő szent jelei és cselekményei által a Krisztus-misztérium ünneplésében való részvétel:

 

Sohasem volt még ilyen szép a lateráni bazilika. Amikor a pápa úr kíséretével megérkezett, s én ott álltam a többiekkel együtt az archidiakónus mögött, még csak egyetlen hatalmas gyertya világította meg sötét íveit. Azután lámpások százai gyulladtak ki, és a lektorok rólunk olvastak: arról, hogyan teremt bennünk az Úr új életet, s hogyan visz ki rabságunkból. Féltem, s azt hittem, mozdulni sem merek, amikor az archidiakónus intett, hogy menjünk utána. Elhagytuk a templomot, s néhány perc múlva már benn voltunk abban a kis kerek épületben, melyet azelőtt sohasem volt szabad látnom. Közepén a vízzel telt medence, én levetkőztem és alámerültem: úgy éreztem, meghalok. Azután felmerültem, fehér ruhába öltöztettek, azt hittem, álmodom. A teljes éberség és elvarázsoltság, jelenlét és mindentől távollét ijesztő perceit éltem át, itt voltam-e vagy valahol egészen másutt? Visszamentünk, csapatunkat az ujjongó sokaság fogadta, és rövid idő múlva először részesülhettem a Kenyérben és Borban. Át vagyok változtatva, és talán egy élet kell ahhoz, hogy felfogjam, mi történt velem. Kiléptünk a római éjszakába, szinte már hajnalodott. Hazatértem, alig bírtam elaludni, újból és újból láttam azt a vizet, melyből újjászülettem. Napfényes reggel fogadott, újból ott voltam a bazilikában. S most hogy tudnám elmondani az új élet örömét? Hogyan tudnék illőn hálát adni megmentőmnek? Csak ott, a „nagy gyülekezet közepette” találom meg a szót, a hangot, az érzést, mely méltó ehhez a tegnapi éjszakához.

A Kyrie hangjai mellett jön a pápa úr a vesperásra. Három zsoltárt éneklünk, egyet Krisztus diadalmának napjáról, egyet a szövetségről, melyet velem is megkötött, s egyet arról az emberről, akivé lennem kell. S azután megindulunk ismét oda... Milyen igaz most rám is a körmeneti zsoltár minden szava: Izrael kijővén Egyiptomból (igen, én is kijöttem az én saját Egyiptomomból), Jákob háza a barbár nép közül (tegnap még én is barbár voltam: szólni nem tudó, ma pedig polgártársa lettem a szenteknek), Lőn Júdea az Úrnak szentélye, Izrael az ő birodalma (és vele én magam is szentély lettem, az Úrnak birodalma), látta a tenger és elfutott, a Jordán vize visszafordult (mind az elemek az Úr parancsának szolgáltak, és az ő népének szolgálatára álltak, mikor kijöttünk a szolgaság házából)... ki a kősziklát állótóvá tette, s a kőszálat vizek forrásaivá (és az én kőszikla-szívemből is az élő vizek forrásait fakasztotta).

Mire a zsoltár végére értünk, már ismét ott álltam ez előtt a víztükör előtt. Drága víz, mely nekem életet adtál, üdvözlégy! Köszönöm, hogy befogadtál, köszönöm neked halálomat és köszönöm neked életemet. Fogadj magadba évről évre sokakat. Merüljenek meg benned pogány barátaim is, akikkel a közös ügy, a res publica közössége összefűz, de akiktől elválaszt ma még engem ez a víz. Hadd jöjjek ide köszönteni téged holnap, holnapután is, a fehér ruhának ezen az egész ünnepi hetén! Visszafelé indultam azokkal, akik együtt, akikkel testvérré tett engem ez a közös születés. A bazilikában, melybe már úgy léptem, mint otthonomba, csodás éneket kezdtek az énekesek.

Indultam hazafelé, de kint a bazilika szépséges előcsarnokában még észrevettem, hogy a pápa úr magához inti az énekeseket. Igazán hálás vagyok nekik: nem kímélték magukat az elmúlt három nap alatt! És mindegyiküket megkínálja háromféle kiváló borral, s ők jóízűen isznak a felséges nedűből. Örültem e kedves jelenetnek. Azt láttam belőle, hogy a szentség, melybe befogadtak, nem árt a nemes emberségnek. Kívántam, hogy magam is együtt őrizzem a kettőt, a barátságos emberiesség szellemét és azt az új életet, mely szerint már a „másik parton” vagyok, elrejtve Krisztusban.